avagy: Roxforti Pite
Képzeljük magunk elé azt a csodaszép világot, ahol a pénz a fán terem, éppen ezért a pillanatnyi divatot nem kell a lehető legsürgősebben meglovagolni. Egy ilyen világban a filmkészítők szépen, türelmesen megvárják, amíg J.K. Rowling befejezi a Harry Potter életrajz legeslegutolsó, Biblia-papírra nyomtatva 20 centi vastag kötetét, majd az egészet kíméletlenül megvágva csinálnak egy fitt, Norbi update trilógiát a kéttrillió oldalas regényfolyamból. De hessegessük is el nyomban eme nyilvánvalóan szürreális álomképet, és lássuk a valóságot: mit is kínál a Harry Potter sorozat immár hatodik része.
Egy klasszikus kritikában itt következne a történet. De nem következik. A Resident Evil 620-szal ellentétben, amely a sorozat előző 619 része nélkül is gond nélkül értelmezhető, a Harry Potter 6-ot nem ajánlom azoknak, akiknek ez lenne at első találkozásuk a pápaszemes világmegváltóval. Szánjuk rá az időt és rágjuk át magunkat a könyvön, különben úgy fogunk ülni, mint Rozi... a moziban. Ha viszonylag régebben olvastuk a Félvér Herceget (pl. úgy két évvel ezelőtt, mint jómagam), akkor is érdemes lesz újra átlapozni.
Az a kisebbik baj, hogy Rowling fantasztikus terjedelemben kifejtett, amúgy vízszintesen hatbetűs rejtélyei jelen epizódban pontosan a tartalmi értéküknek megfelelő negyedórát kapják. De abban a negyedórában aztán legalább kétszáz elvarratlan, ad-hoc megjelenő szál szerepel. Nyilvánvalóan csakis az IMAX 3D-s hatás kedvéért a halálfalók minden ok és következmény nélkül lerombolják a londoni Millenium gyaloghidat. Spontán megdöglik Aragóg, az óriáspók. Harry Potter különösebb osztályfőnöki megrovás nélkül egy átokkal cafatokra trancsírozza Draco Malfoyt. És ha már itt tartunk: hova a fenébe tűnt a címszereplő? A Félvér Hercegről néha, csak úgy a forma kedvéért, megkérdezi egyik-másik karakter, hogy "Ugyan ki lehet az?" de mire kiderül az illető kiléte, valahogy már senkit nem érdekel.
Ugyanakkor megtekinthetünk egy kétségkívül igen szórakoztató tinivígjátékot, aminek különös bájt kölcsönöz, hogy a főhősön kívül szemlátomást mindenki nőtt vagy fél métert az előző rész óta. (Feladat gyermekeinknek: jelöld meg pirossal a százharminc centi magas Harry Pottert a tömegben). A jóleső kuncogásban viszont elvész az a kevéske is, ami a könyvekben eredetileg az ún. „gondolati tartalmat” képviselte. Rowling eredetileg nagy hangsúlyt fektetett a karakterek fokozatos feltárására. Ez már előző filmekben is elsikkadt kissé, mostanra pedig mintha meg is feledkeztek volna róla. Nem tudom, hogy a könyvben központi szerepet játszó, az erkölcsi mondanivaló súlyos terhét egymaga cipelő Piton tragédiája mégis hogyan fog végül kibontakozni, mikor a prof. a mostani epizódban is csak a szokásos három percet kapja, az is abban merül ki, hogy Alan Rickman olyan arcot vág, mint aki sünt szült farfekvésben. (Tegyük hozzá rögtön: ebben a neves színésznek nem akad párja.)
Ugyanígy veszik el Dumbledore alakja is a fantasztikus díszletek és vizuális trükkök közt, és a jó igazgató halála valamiféle Blikk hírré silányodik (azokra a kevésbé érdekes rövidhírekre gondolok, melyeket közvetlenül a bögyös spiné képe után hat oldallal helyeznek el).
A szereplők többségéről elmondható, hogy a film csak egy-egy villanást engedélyez számukra. Pedig nem akármilyen nevekről beszélünk. Jim Broadbent (a kissé flúgos Lumpsluck professzor szerepében láthatjuk) angolhon egyik legjobb karakterszínésze. Bomlott spinéket senki olyan démoni erővel nem tud megformálni, mint Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange). Julie Walters (Weasley mama), Maggie Smith (McGalagony), Robbie Coltrane (Hagrid) és szinte az összes felnőtt színész látványos karriert tudhat magáénak, itt is megtesznek mindent, ami tőlük telik.
Jó kérdés, hogy a gyerekszereplők felnőttek-e a színészi feladatokhoz, a filmben ezirányú képességeiket nem igazán teszik próbára. Megemlítendő Evanna Lynch (Luna Lovegood), jó eséllyel az elkövetkező 20 év legjobb egzaltált csaja, illetve Tom Felton (Draco Malfoy), aki egészen hitelesen alakítja a film egyetlen komolyan vehető kamasz karakterét. Külön megemlékeznék Rupert Grint-ről Ron szerepében, akire a film háromnegyedét, azaz a pubertáskori problémák humoros bemutatását építik. A mi kis Rupertünk feltűnően csúnya és esetlen, ugyanakkor imádnivaló kamasszá lett az évek során (nehogy egy pillanatra is megzavarja a tudatunkat a Photoshopban editált plakátokon mérgeskedő baltaarcú hős képe). Az a típus, akinek esendőségén igen jólesően lehet röhögni, anélkül, hogy valóban kiröhögnénk.
Tény, hogy a Titkok kamrájának cukormázas mézeskalácsvilága részről részre egyre sötétebb pácot kap. A Félvér Herceg végére a Roxfort híres nagyterme a maga csupasz valóságában tárul elénk, sehol egy jó adag somlói galuska (kulináris szempontból a Harry Potter filmek külön élvezetet jelentenek) vagy lefejezett John Cleese. Ne higgyünk azonban azoknak, akik szerint a Félvér herceg a Harry Potter filmek Birodalom visszavág-ja. Sötétnek sötét. De hogy szíven ütne? Ugyan már. Felgyújtott Roxfort és kilapuló Dumbledore ide vagy oda, ez inkább a Roxforti pite. Épp csak a Bagoly Berti féle Mindenízű Almássütit nem dugják meg benne.
A Harry Potter filmeknek nem az a baja, hogy elszakadnak a könyvektől, hanem hogy nem mernek igazán elszakadni tőlük, vagy ha igen, akkor pont a legrosszabb helyen. Néhányan talán ismerik a Gyűrűk ura filmtrilógiát. A cselekménye helyenként feltűnően emlékeztet a Gyűrűk ura című alapmű fordulataira, bár amúgy a filmnek a könyvhöz nincs túl sok köze. Valószínűleg épp ezért olyan jó. Önmagában is élvezhető, mi több, kedvet csinál a könyv elolvasásához is. A Harry Potter filmek készítői példát vehetnének róla, de attól tartok, ezzel már elkéstek: készül az utolsó monstre, kétrészes epizód, amiben aztán tényleg lapról lapra követik majd az eredeti történetet. Az isten legyen hozzánk irgalmas.
