Tele van a libám

 2010.01.18. 14:50

 

 

Mint mindig, most is van rá esély, hogy egy állatvédelemmel kapcsolatos hír nem az állatvédelemről szól. A Hungerit és a Négy Mancs közt kitört háború hátterében akár ismeretlen harmadik szervezet ügyes kereskedelmi előnyszerzése is állhat. A sajtónyilatkozatokból úgy tűnik, hogy a Hungerit különböző és egyéb okokból eleve elbocsátásokat tervezett, legalábbis az igazgató szavaiból erre lehet következtetni.

Ámde tegyük fel egy komolytalan pillanatra, hogy valaki valóban megsajnálta a libákat. Az illető  természetesen egy gigászi barom volt, hogy az alapvető emberi lélektanra fittyet hányva Ausztriából hirdette az Evangéliumot, így ha mást nem is, legalább sikerült a magyarokban megerősíteni a meggyőződést, hogy az Antikrisztus légiójában fej-fej mellett törnek a pártusok életére az állatvédők, az osztrákok, az Európai Unió és a libák. De mondom, tegyük fel, hogy valami libafil széplélek csakugyan fejébe vette a felkarolást. Először is akkor azt kellene kivizsgálni, hogy milyen módszerrel történt a libatömés a Hungerit esetében, erről ugyanis eddig nem sok szó esett. Amennyire ismereteim helytállóak, három módszer létezik: a kézi tömés (munkaigényes, drága, de viszonylag kíméletes), egy másik módszerben flexibilis gumicsövet  tolnak le az alany torkán (ez már egy kicsit kevésbé barátságos), a harmadik, a gépesítés hajnalán kifejlesztett módszerben pedig fémcsövet alkalmaznak. Volt szerencsém látni egy-két fényképet még bimbódzó agrármérnök koromban, hogy ez utóbbi művelet során mik történnek odabent a libában, kicsit olyan volt, mintha a jobb sorsra érdemes viziszárnyasok Freddy Krügerrel álmodtak volna. Hogy a Hungerit melyik módszert alkalmazta, ezt innen a karosszékből én ugyan meg nem mondom, de megköszönném, ha valaki rávilágítana az objektivitás piciny zseblámpájával.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ennyit a konkrét állatvédelmi szempontokról, mert az egész botrányban nagyjából ennyi a szerepe.

Viszont: a Hungerit nem az űrpionírok első Mars-béli kupolavárosa, nincs elzárva a világ maradékától, ezért valószínűleg tisztában van vele, hogy az állatjogi aktivisták az Unión belül valóban aktívak. Ha már libatömés vonalon valakinek van eltitkolni valója, ügyelni kell, hogy mindig kéznél legyen néhány felvétel a felfújható fotelben Martinit szopogató, Mozartot hallgató libákról, ilyesmi...

Egyébként is, érdemes néha felnézni a liba torkából. A fogyasztói szokások, lassan ugyan, nem mindenhol ugyan, de változnak. A fogyasztói szokások változása márpedig jelenleg nem a kényszerhizlalt libamáj, hanem a pirospozsgás, jóllehet kissé kukacos bio-termékek  felé mutat.  Igen, a biohisztéria egyelőre – hisztéria, többnyire nem szellemi tevékenységen (vö. gondolkodás), hanem a divaton alapszik.  Ennek ellentéteként hódít, nem kevésbé hisztérikus jelleggel, a „nehogymá valami ződ köcsög ugrállyon itt nekem” trend. Vannak olyan gourmand-ok, akik nem tudják elképzelni az életüket hizlalt libamáj nélkül, mert már a nagyapájuk is azon élt. Ez egy kicsit arra emlékeztet, hogy vannak olyanok, akik nem tudják elképzelni, hogy a négerek és a fehérek ugyanonnan tépjék a papírt a nyilvános budiban, mert már az ükanyjuk is máshonnan tépte. Bárhogyan is, egyelőre inkább a bio-divat tűnik felülkerekedni Már amennyire egy termék szűkebb hazánkban, a Földön egyáltalán bio tud lenni jelenleg. A nyilvános budikban pedig már régen nincs papír.

 

A változás mindig kellemetlen, főleg, ha nem tisztes távolból szemléljük,  hanem mi magunk ülünk a közepén. A japánok kétségbeesnek, hogy nem vadászhatnak bálnát. A magyarok kétségbeesnek, hogy nem tömhetnek libát. Ezzel kapcsolatban egy gondolat: láttam egyszer egy dokumentumfilmet az afrikai orvvadászokról. Elkapták az ágyékkötős jóembert, aki épp könyékig bent volt egy orrszarrvúban, és megkérdezték, mit keres ezzel. Mondta, hogy egy fél zsák gabonát, mínusz ÁFA, abból fél évig lehet etetni otthon a tizenöt gyereket, mert mindenkinek igazságosan kiosztható naponta egy szem.

Gondolom a libatömő szakmunkások sem hatszáz-nettó-plusz -céges-autó-és-üdülési-csekk ellenszolgáltatás fejében nyomják le tápot a pipék gégáján. A kis hétköznapi kegyetlenségek kivitelezői – nem a szervezői! - szegények, tanulatlanok, egész életükben, illetve generációkon keresztül kis hétköznapi kegyetlenségek elkövetésére tanították és szocializálták őket. Ha kirúgják őket, vagy megszűnik a számukra ismert egyetlen munkalehetőség, éhen vesznek, mert máshoz nem értenek. Ezek a szadizmusocskák tehát csak úgy ukmukfuk nem számolhatók fel, mert arra rámegy több ezer ember élete.

 

Ámdeviszont node. A Hungeritnél, meg úgy általában a magyar baromfiiparban pontosan hogy a libatömőt és szakmunkatársait fogják először kirúgni, nem pedig a Goose Resource Managert, pedig ez utóbbi feladata lett volna, hogy a változásokat felmérje, ne adj isten előre jelezze, illetve hogy ezekre érdemben reagáljon. (Hasonlóképp a bálnatrancsírozó iparban is az egyszeri szigonyos veszíti el a munkáját, nem pedig azok, akik tudhatták volna, mit jelent, amikor az első ződ gumicsónak megjelenik a horizonton egy rakás tengeribeteg belvárosi Tarzannal, miközben a tévében valamilyen szőkére festett vörösrébék a bálnák jogairól beszél, hozzátéve, hogy neki is van otthon bálnatolla, a fészek alatt találta).

A változást nem csak az a libatömő rühelli, aki váratlanul azzal a dilemmával szembesül, hogy vagy megtanul C++-ban programozni, vagy mehet a tölgyerdőbe,  Tesco nylonzacskóból épített félkomfortos sátorba lakni. Tetszőleges vállalkozás vezetése, ha lehet, még nehezebben vált irányt, mint egy ötvenéves libatömő (és akkor egy komplett ország vezetéséről még nem is beszéltem),  mert nincs kedve letérni a bevett útról, új döntéseket hozni, satöbbi. A piaci verseny nevű világméretű társasjáték viszont sajnos erről szól: aki gyorsabban reagál, életben marad.

Az állatvédelmi felbuzdulásairól híres Nagy-Britannia már a XXI. század első éveiben odáig jutott, hogy az óvatlan boltost a libamájával együtt lövik bele a Temzébe a felháborodott vevők, ha ilyesmit tart a polcán. Izraelben (Franciaország és Magyarország után a harmadik legnagyobb libamájtermelő) 2005. volt a határideje a „gyengédebb” tömési módszerek bevezetésének. Franciaország és Magyarország 2015-ig kapott határidőt az Uniótól ugyanezen feladat kidolgozására. (Erre Franciaország a hizlalt libamájat 2006-ban kulturális örökséggé nyilváníttatta, és most igen vidor szamárfüleket mutogat az egész állatvédelmi szabályozásnak.) A magyar Goose Resource Manager ennyi apró jel láttán akár gyanút is foghatott volna, ugyanis elméletileg azért járta ki az oktatási intézményeket, hogy különb legyen a libatömőnél, persze nem erkölcsiekben, de üzleti gondolkodásban mindenképp. Mi viszont tömjük tovább a libákat, mintha a fülünkbe is jutott volna egy kis kukoricadara, oszt majd 2015-ben legfeljebb felkopik az álla annak maradék 3000 embernek is, aki még ebből él. 

 

Hadd legyek egy icipicit népszerűtlen. Ha engem feljelentenek, hogy mángorlóval agyonvertem az uramat, mentségemre szolgál-e, hogy igen, de a szomszéd meg elültette a feleségét a burgonya közé? Ez onnan jutott eszembe, hogy a libatömést ellenzőket ellenzők legütősebb érve jelenleg az, hogy miért pont a libamájból csinálnak ekkora problémát, mikor mások élő osztrigát esznek, eleven rákokat dobálnak a forró vízbe, élő kígyók vérét isszák, visongó majmok agyvelejét eszik  (illetve egyes gyorséttermek kínálata láttán azt is elképzelhetőnek tartom, hogy teljes csirkéket darálnak le, csőrrel-tollal együtt, a végtermék időnként még mozog). Ez az érvelés csak a lényegről tereli el a figyelmet: jelenleg Európában egyre kevésbé népszerűek azok az állati termékek, melyek előállítása rossz, vagy kegyetlen tartási körülményekhez kapcsolódik, hogy ostoba divatból, vagy átgondolt emberségből, az – sajnos – teljesen mindegy.  Ezzel kapcsolatban az alábbi megoldások léteznek:

1. a tömési módszer megtartása mellett a kevéssé finnyás keleti piacokra exportálni (bár bizonyos dolgok előbb-utóbb körbeérnek e sártekén... akkor leszünk mi marha nagy szarban, mikor az ázsiai országokban - ahonnan most egyébként feltartóztathatatlan libamáj-áradat fenyeget - bevezetik a környezetvédelmet, a minimálbért és a nyolc órás munkaidőt, onnantól már csak egy lépés lesz az állatvédők felbukkanása).  Annak az esélye viszont, hogy árban versenyképesek legyünk ezeken a piacokon, minimális.

2. a tömési módszerek megtartása mellett ravasz reklámfogásokkal visszakerülni az elveszített nyugati piacokra (azt például nem értem, hogy ha a magyar hízott libamáj elsődleges és messze legnagyobb felvevő piaca Franciaország, ahol a vevők nagy ívben tesznek a libatömés életellenes jellegére, akkor miért lett ekkora cirkusz a német piacok elveszítéséből, és miért kellett az EGÉSZ Hungerit libamáj üzemnek a kardjába dőlni?)

3. a májhizlalás valamilyen új módszerének kidolgozása

4. lemondás a libamájról és a baromfi ágazat új irányba terelése

Amennyire ez megítélhető, egyelőre a 4. pont tűnik megvalósulni, inkább utólag mint előleg, némi egészséges kapkodással és fejvesztettséggel. Az viszont biztos, hogy legalább ketten még sokáig fognak szívni, kéz a kézben, reménytelenül: a liba és a libatömő.

 

Címkék: liba

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr41682026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása