A Karib-tenger kalózai – A világ végén. Kritika.
Szűkebb családomban igen erős a kritikai véna, ezért a Karib-tenger kalózainak harmadik részét eleve két sommás vélemény birtokában indultunk el megnézni. Az egyik édesanyámtól származott („lélekromboló mocsadék”), a másik a kilenc éves unokahúgomtól („a sztori egy negyed órára volt elég, aztán csak kardoznak”). Az első kritika szárnyaló lelkesedéssel töltött el, mert anyukámnak nagyjából ugyanez volt a véleménye szinte az összes kedvenc filmemről és könyvemről. Általam legalábbis pszeudo-értelmesnek tartott unokahúgom véleménye ellenben kellemetlen eshetőségeket sugallt, még akkor is, ha tudom, hogy a szerencsétlen gyerek a film felét valószínűleg nem látta. (Anyukám szerint ugyanis a „mocsadék” filmek megélvezésének egyetlen módja, hogy a gyermek szemét az inkriminált jeleneteknél befogjuk).
Az igazság sajnos a huginál volt. A Karib-tenger kalózainak már az első két része is legalább háromnegyed órával hosszabb volt a kelleténél, de ez A Fekete Gyöngy átkában csak mérsékelten volt idegesítő, a második rész elsöprő lendületű bohóckodásában pedig fel sem tűnt. A gondot A világ végén esetében eleinte az okozza, hogy Jack Sparrow kapitány, aki raszta Atlaszként gyakorlatilag egyedül cipeli a vállán az egész karib-tengeri filmözönt, az első háromnegyed órában nem jelenik meg (hiszen épp az ő kiszabadítását szervezi a többi szereplő), és ezt a hiányt az sem pótolja, hogy utána mindjárt egy tucatot látunk belőle egyszerre, mi több, a hölgyközönség iránti kedves gesztusként némelyikük egyenesen félmeztelen. Jack Sparrow kezdeti hiányánál is nagyobb baj viszont, hogy a történet valahogy nem akar összeállni, az embernek olyan érzése van, hogy valahol az események sodrában tragikus baleset érte a vágót, a forgatókönyvírót, vagy mindkettőt. A szereplők annyiféle módon ármánykodnak egymás ellen, hogy Vadangyalon nevelkedett, 24 órás adagokban szétült valagú, televíziófüggő háztartásbeli legyen a talpán, aki az eseményeket követni tudja. A szerelmesek véget nem érő civakodása láttán az ember már-már azért szurkol, hogy szakítsanak egymással (ezzel szemben a film egyik legeltaláltabb kabarétréfája a végső csata során celebrált esküvő). Egyes szálak egyszerűen feleslegesek. A történet gerince Calypso tengeristennő felszabadítása a földi élet rabságából, erre ugyan fel lehet fűzni egy rakat kisebb-nagyobb poént, látványtechnikai elemet és némi erőszak alkalmazásával még az előző részek elvarratlan szálait is, de igazság szerint az egész ötlet, mint olyan, nem igazán életképes, főleg, mivel a felszabaduló istennő végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, azaz nem rendezi le a hét tenger teljes hajózó állományát a rajta esett sérelem megtorlásaként. A filmet három dolog menti meg attól, hogy az unalom langymeleg posványába merüljön: az utolsó egy óra (a háromból...), a többségében remek, maradék részében remekül marketingelhető színészgárda, és a vizuális trükkök.
Johnny Deppet annyian méltatták már, hogy nem szükséges külön ecsetelni, ő valóban korosztályának egyik legnagyobb színésze és egyben legelvadultabb bohóca is. Tehetségéről többek közt az győzött meg, hogy én, akiben a depp-i fizikum soha nem támasztott különösebb gerjedelmeket, feltétel nélkül omoltam Jack Sparrow kapitány karjaiba (mármint, sajna, lélekben). Sok újat ugyan ő sem tud hozni az előző két rész után, de örömmel játszik, és az ember örömmel nézi.
Orlando Bloom-nak körülbelül húsz perce van rá, hogy hozza a „Legolas a tengeren”című produkciót. (Gondolom a későbbiekben lesz még „Legolas New Yorkban” meg „idősödő Legolas a széthulló családban”. Nem baj, csak a kislányoknak jó legyen, unokahúgom is megvette az albumot, amibe darabonként nyócszázért be lehet ragasztani a művész urat). Keira Knightley kötelességtudóan eljátssza Keira Knightley-t (a tengeren), ő nagyjából annyira színésznő, mint amennyire Kelemen Anna emberi lény: a tényt nem lehet egyértelműen tagadni, mégis, valahogy nehezére esik az embernek csak úgy kijelenteni. Szép és fiatal és emancipált, akit nem csak azért tartanak, hogy sikoltozzon és elaléljon, na, inkább ő legyen a lányom példaképe, mint az említett... emberi lény.
A mellékszereplők egyértelműen tarolnak, de a háromezer szálon (szét)futó cselekmény nem mindenhol ad teret számukra a kibontakozásra. Yun Fat Chow kitűnően játssza a szingapúri kalózkapitányt, csak az nem derül ki egyértelműen, mi szükség van a filmben szingarpúri kalózkapitányra. Egy idő után, egyéb megoldás híján, lelövik (természetesen ágyúval, naná, majd csak úgy fejbekólintják egy féltéglával, egy ilyen drága filmben). Bill Nighy ugyan nem látszik ki operálhatatlan fejpolipja alól, de, színészi kvalitásai dicséretére legyen mondva, jellegzetes gesztusairól a stáblista elolvasása nélkül ráismertem (már a második részben). Jack Davenport korábban inkább tévésztárként volt ismert (legalábbis a BBC nézői számára). Tehetségesen és kedvesen alakította az előző két részben az ideiglenesen rossz útra tévedő James Norrington kapitányt - itt öt percre tűnik fel, majd meghal (a jó ügyért). Jonathan Pryce, a kitűnő (karakter)színész, aki az eddigiekben főhősnő apjának szerepében képviselte a kötelező generációs humort, most szinte azonnal meghal (ki tudja, miért). Keith Richards kizárólag azért van benne a filmben, hogy benne legyen (igen, igen, tudom, róla mintázta Jack Sparrow figuráját Johnny Depp), de attól még jópofa, ahogy a Rolling Stones gitárosa a kalózok közt – gitározik. Nagy kedvencemet utoljára hagyva: hogy az Oscar, Emmy és Golden Globe díjas Geoffrey Rusht miképp bírták rávenni arra, hogy szerepeljen ebben a marhaságban, azt nem tudom (pénz, öröm, mindkettő, egyik sem...). Barbossa kapitányként alakítása makulátlan, az élőben amúgy meglehetőst hivatalnok kinézetű színész tökéletesen meg tud róla győzni, hogy ő a világ második legjobb kalóza, és ez nem a rásminkelt két tonna retek érdeme. Különösen kedves volt számomra az a jelenet, ahol, véletlenül avagy szándékosan, elmaradt a kezek kötelező összepiszkolása, és egy pillanatra láthatóvá válnak a hosszú, érzékeny („évtizedes tengerészeti munka során megedződött” jellegnek nyomát sem mutató) ujjak, melyek annak idején végigcsinálták a Shine-Ragyogj! zongoraszólóit.
A film látványvilága – természetesen – tökéletes. Minden részlet a helyén van, minden ágyúszegecset erre szakosodott munkás rozsdásított heteken át speciális ágyúszegecsrozsdásító folyadékkal, történelmi szakértők felügyelete mellett, majd a szegecseket számítógéppel egyenként renderelték. Hibátlanok a díszletek, a kosztümök, és egyetlen kalóz sem rendelkezik a fogorvosok ajánlásával.
A Karib-tenger kalózainak harmadik része nem egy Dobos torta, inkább Rákóczi túróshoz hasonlítanám, ahol a vékonyka túróstésztán ott rezeg másfél méternyi isteni tojáshab. Én csak attól félek, hogy a negyedik részben a maradék sütemény is nyomtalanul eltűnik majd, mi pedig kaparhatjuk össze a habot, kiskanállal.
