„...mint élni szeretnek a halandók, míg meg nem halnak”
A következő írás apropója: anyósom megkérdezte épp hazatérő apósomat, hogy „Na, volt élet a temetőben?”
Midőn egytized pillanatra elfordult szülői tekintetünk sugára az ivadékokról, és visszafordulván az a látvány fogadta (a sugárt), hogy a Suttyó tetőtől talpig összefirkálta lila a filccel a Puttót, a férjem megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem elvinni a nagyobbik ivadékot a kriptába. Nagyon döbbent arcot vághattam, mert uram és parancsolóm magyarázó jelleggel az előre bekészített gyertyákra és virágokra kezdett mutogatni, szellemi képességeimet méltató ékesszóló gesztusok kíséretében. Felkaptam hát a Suttyót, és elindultam az éves temetői hadjáratra.
A helyi katolikus templom alatti kriptában nyugszik nagyanyám és apám. Már anyám is vett bérletet, pont most próbál keríteni valakit, aki az 19.. feliratot átvési 20..-ra (illetve anyukát ismerve 21..-ra). A kriptában azt a mély, nehéz csendet szeretem. Nem a holtak jelenléte ez, inkább az élők megnyugtató hiánya. Akik meghaltak, azok lényegileg már aligha vannak itt, bár elméletileg pont Mindszentek éjjelén jönnek vissza megtekinteni, hogy ott tart-e még az emberiség, mint tavaly ilyenkor, csak azért, hogy szomorúan konstatálhassák, hogy igen.
Soha nem értettem a „kegyelettel emlékezünk” frázist. A gondolatainkban kísértő elhunytak az esetek legnagyobb részében olyanok, akiket életükben jól ismertünk, azaz amellett, hogy Laci bácsi nagyon kedves ember volt, óhatatlanul beugranak olyan emlékek is, hogy „bezzeg amikor fejbeverte a Kati nénit a sámfával” (saját néprajzi gyűjtésemből). A temetésen a hátsó sorban mindig van valaki, aki elsüti a megboldogult kedvenc viccét.
Ahányszor valamilyen családi történet kapcsán elhagzik otthon, hogy „az a drága jó apád”, egy kicsit elgondolkodom, mi lenne, ha a szólított valóban megjelenne, és hozzáfűzné véleményét a hallottakhoz. A templom mögött áll egy 1848-as örökmécses, amit gyerekkoromban gyakran látogattam szúrópróbaszerűen, hátha rajtakapom, hogy kialszik. Meggyőződésem, hogy ezt a mécsest jelenleg szegény forgó üzemmódba helyezett apám látja el energiával, akit anyukám a megbosszulhatatlan bosszú egy nagylelkű gesztusával temettetett a templom alá, lévén vala apám meggyőződéses és csontvelejéig ateista kommunista. Nagymamát a katolikus egyház ezerkilencszáz-harmincikszben nyilvánosan kitagadta kebeléből, amiért egy evangélikushoz ment férjhez, onnantól a mama olyan szinten nyomdafestékfób kifejezésekkel illette az egyházat, és legfőképp a pápát (aki pedig bizonyíthatóan nem volt jelen az eseményen), hogy a Eddie Murphy díszlépésben mehetett volna el előtte (mármint ha a nagymama, aki bizonyos békebeli elveket képtelen volt feladni, hagyta volna, hogy egy nég...afro-amerikai akár a lábát is betegye a kertbe). A templomi temetkezés viszont nagyon csiklandozta a hiúságát, mert ezzel fel lehetett vágni a falu előtt (kerületünk a nagymamának élete végéig „a falu” maradt). Szentségről meg ilyesmiről az indoklásban nem esett szó.
Halottak napján mindig eltűnődöm, hogy most akkor valóban szükség van-e arra, hogy én itt tébláboljak egy rakat virággal meg lecsöpögtessem a gyereket gyertyával. Egy hasonló motívum fickándozik a szürkeállományomban a karácsonyi bevásárlás során is. Ebből rögtön ki is derül, hogy halottak napján igenis ott tolongok a csigalépcsőn a virággal, karácsonykor pedig, ha visszafogottan is, vásárolok, ami a tűnődésnek azért ad egy sajátos ízt. Elfog a kétely, jó-e, ha túl sokat tud az ember a világról. Nézem a sok boldog embert a temetőben, rajzanak, mint a cserebogár, az utcán lehet esőálló gyertyát kapni kacsintgatós Szűzanyával, én meg arra gondolok, hogy épp egy angol pap által a katolikus hitéletbe átemelt őskelta hagyományt tisztelünk, aminek az eredetét még találgatni se nagyon tudjuk. (Ezért zavar többek között a művirág-koncepció. Amennyiben a virág annak a szokásnak a maradványa, amikor még ételt és italt tettek ki a halottnak, akkor szegény elhunytak gondolom már a krizantémon is bosszankodhatnak egy sort, most képzeljük el, mit gondolnak egydarab illatosított PVC-ről...). Olyan karácsonyom sem volt még, amikor legalább futólag ne jutott volna eszembe, hogy micsoda marhaság épp a téli napforduló alkalmából megajándékozni szeretteimet. Egy kicsit olyan az egész,mint mikor Csumbavumba szigetén kitör a vulkán, a lakosság 90 százaléka kipusztul, a bölcs túlélők hoznak egy csomó preventív intézkedést, hogy ez legközelebb ne fordulhason elő, mely intézkedésekből mondjuk 30 generáció múva annyi marad fenn, hogy minden szeptember negyedikén déli tizenkettőkor a lakosság féllábra áll, és fejére alsónadrágot húzva a vulkán felé köp a válla fölött, aki ezt nem teszi meg, azt szentségtörés címén kivégzik. Vulkán ismét kitör, lakosság 90 százaléka ismét kipusztul, bölcs túlélők, stb. stb...
És mégis... Rítusaimmal mérem az időt. Mennyi ment el, mennyi lehet még hátra. Az előbbi feladat egyszerűbb (bár 2000 óta annyival bonyolódott, hogy „ugye 2000-ig az 26 év, utána még ennyi, az összesen annyi, mint...”).Az utóbbi nyomasztóbb.
Az éves rítusok érdekes kettőssége, hogy egyrészt a kollektív ünneplésben felodják az ember szorongásait (melyek röviden abban foglalhatóak össze, hogy „innen jövök, oda megyek, a kettő közt lesz mondjuk 70-80 év, már ha holnap nem esik a fejemre egy balkon, hogy előtte mi volt, az a kisebbik baj, de hogy utána mi lesz, arról még nem hallottam szavahihető szemtanút”), másrészt eszembe juttatják a mindenkori tavalyilyenkort, azaz adnak egy kicsit a szorongásnak. Halottak napja is ünneplés bizonyos szempontból, hiszen mi még élünk. Összejönnek a rokonok, Pista bácsi sírja felett megbeszélik az országot meg a peronoszpórát, hazamennek. Mi itt fent vagyunk, ők ott lent. Anyám azt szokta mondani, hogy ő ugyan ki nem megy a temetőbe a többi hülyével, gondol ő a halottakra eleget, év közben is. Én is. De azért kimegyek a többi hülyével, hogy együtt legyek, velük és nem a holtakkal. Ősi kultúrákban az ilyesfajta megemlékezések szoktak kollektív orgiába átcsapni, ebből is látszik, hogy a civilizált életnek is vannak hátulütői.
A visszatérő szertartások egyszerűsítik az életet, és szükségtelenné teszik a túl intenzív gondolkodást. Az egyházi évet le lehet élni úgy, hogy egyébként csak eszem, alszom meg dolgozom (utóbbi opcionális). De mi lenne velünk az ünnepeink nélkül? Leélhetnénk egy hosszú, józan, átgondolt, intelligens élet, aminek a végkilátásai ettől cseppet sem lesznek vidorabbak? A rítusaink is hülyítenek rajtunk, de lehet, hogy amúgy is hülyék lennénk?
Gondolkodtam volna tovább is, de ekkor leértünk a kriptába. Ilyenkor egy kicsit mindig kilel a hideg, hogy mit mondjak a gyereknek, ha egyszer rákérdez, hogy mégis mi a jófenét keresünk itten, de tudatilag szerencsére az idén is csak a gyertyákig jutott el, olyannyira, hogy a helyzetet totálisan félreértve teli torokból énekelni kezdte, hogy „Kiskarácsony, nagykarácsony”, amitől iszonyúan röhögnöm kellett. Kiosztottam a virágokat a ráaszorulók közt, egy csokrot meghagytam a gyereknek mert üvöltött, hogy nem akarja itt hagyni a hapcikat a pincében, aztán elmentünk a cukrászdába. A következő ciklusban pedig újra ott leszek a kriptában, remélhetőleg még a gondolataimmal együtt.
