A film, ami ARANYOS. Csupa nagybetűvel.

Szomorú, de így van: öregszem. Alig egy évvel ezelőtt a fenti jelző használatát élőszóban avagy írásban undorral utasítottam volna vissza. Még hogy aranyos... Hát piha. Ilyeneket anyám szok mondani. Ami meg nem „aranyos”, azt meg se nézi. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy anyám hajlandó lenne megnézni a Gru-t, mert torz szörnyek vannak benne, meg cápa, ezek pedig mind az ártatlan gyermeki lélek megrontását szolgálják (hogy anyám honnan vette, hogy a gyermeki lélek ártatlan – főleg egy hozzám hasonló gyermek birtokában – az egyébként rejtély.) A fentiekből is látszik, hogy az aranyosság mekkora változásokon ment át az utóbbi 40 évben, saját gyerekeimnek meg valószínűleg a South Park lesz majd a fogalom definíciója. Lényeg az, hogy szívből ajánlom a Gru-t mindenkinek, aki valaha is szeretett volna pl. rózsaszín pisilős plüssvámpírt. A maga módján az is aranyos.

Gru valami olyasmi figura, mint a proverbiális „szomszéd”, akinek valahogy soha semmi nem jön össze úgy, ahogy elképzelte: ott éldegél a lepukkadt házikójában, lassan eljár felette az idő, ő meg egyre jobban utál mindenkit, majd egy adott ponton mérgezni kezdi a macskákat és gyomirtót hint a pázsitunkra. Gru és a szomszéd annyiban különbözik egymástól, hogy míg a szomszéd családi állapotától függetlenül magányos, addig Grunak lelkes segítőtársai is akadnak, az Őrült Tudós és a gonosz minyonok. Igaz, hogy az Őrült Tudós van már vagy 90 éves, nem hall valami jól, menni meg pl. egyáltalán nem tud, a gonosz minyonok meg csak 20 centi magasak, de innen szép nyerni, nem? Legalábbis szép lenne, de nem elég, hogy Gru gonosztevőként sem volt soha igazán sikeres, ráadásul színre lép az új generáció, sokkal áramvonalasabb járművekkel, pusztítóbb fegyverekkel, és olyan számítógépekkel, melyeket már nem gőz hajt. Grunak egy utolsó dobása van, hogy beírja a nevét a történelembe: el kell lopnia valami nagyon-nagyon-nagyon nagyot, ami aztán tényleg nem maradhat észrevétlen. Pl. a Holdat. A tervhez azonban szüksége van három picinyke kislányka segítségére, és akin próbált már három picinyke kislányka segíteni, az tudja, hogy ez mivel jár...

Azt hiszem, az olvasónak immár az összes kulcsszó rendelkezésére áll: „Gonosz Terv” (azaz akciójelenetek és férfias humor) kontra „Bájos Gyermekek” (kikarikírozott családi problémák, cukiság, langymeleg cukorhab, életigenlés, „tudom, hogy van benned jó”). A film az Universal vadi új, Illumination Entertainment nevű divíziójának első terméke, és mivel nem kisebb nevek piacára kívánnak betörni, mint a Pixar és a Dreamworks, igyekszik semmit nem bízni a véletlenre. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha itt és most leszögezem, hogy a Gruban gyakorlatilag egyetlen eredeti ötlet sincs, és még a rendelkezésre állókat sem a legszerencsésebben gyúrták össze, nem röhögjük végig az egészet, izgulni meg... Most komolyan, mutasson már rá valaki arra a gyerekre, aki egy pillanatra is beveszi, hogy a rossz bácsi el fogja lopni a Holdat. Ráadásul a tipikus amerikai one-linerek magyarul soha nem működnek igazán, még akkor se, ha a filmet nem kisebb tehetség fordította, mint Speier Dávid. (Egyébként amerikaiul sem működnek. Van egy hardcore konzervatív filmkészítői réteg, melynek szilárd meggyőződése, hogy a komédia/kalandfilm műfaj nem működhet helyzetidegen – és többnyire teljesen elcsépelt – Tapsi Hapsi szintű vicces kiszólások nélkül. „Ez fájni fog!” mondja a hős miközben zuhan lefelé a tizedikről, és igaza van. A nézőnek ez tényleg nagyon fáj.).

Gru karakterfejlődése nyilvánvalóan kiszámítható, Vektor, a feltörekvő új antihős sajnálatosan feledhető, Gru anyja sablonos, a három kislány három elkapkodott ecsetvonás, a kis minyonok roppant jópofák, de valahogy nem tud nem eszembe jutni, mekkorát fog ezeken akasztani a McDonalds („Gyűjtsd össze mind a hatvanhármat!”). A 3D-s animáció többnyire jól működik (férfiasan bevallom, hogy a hullámvasutazásnál az első lejtmenetben azon vettem észre magam, hogy megkapaszkodom a karfában), de igazán nagyot vagy újszerűt az sem hoz, ahol a legnagyobb jelentősége lenne (két légijármű közt kifeszített kötélen harminc karakter rohangál oda-vissza), ott az ember sokkal inkább magukra a fejleményekre figyel.

És mégis, mégis („a szívünkbe férsz” dalolja tovább az egykor oly népszerű orosz népdalt a generáció, amely még emlékszik a november 7-i ünnepségekre, a többiek meg inkább ne nézzenek utána, nem veszítettek vele semmit). A filmet egyszerűen nem lehet nem szeretni, vagy ha lehet is, nekem nem sikerült. Talán az a siker titka, ahogy a két kultúra összecsap, majd végül kiegyeznek egy óvatos döntetlenben (az egyik rendező, Pierre Coffin francia, míg a másik, Chris Renaud amerikai, ráadásul az az amerikai, akinek a Jégkorszak oly sokat méltatott Makkos Mókusát köszönhetjük). Vagy ahogy századszor és ezredszer próbálják megmagyarázni, hogy ha kicseszünk egy gyerekkel, akkor egyidejűleg a leendő felnőttel is kicseszünk (ha felfogná az istenadta nép, biztos nem kéne magyarázni...).Vagy azok az egyértelműen felnőtteknek szóló, de a ritmusba mégis illeszkedő jelenetek, melyek a valódi életre utalnak, és eszünkbe juttatják, hogy ez a bizonyos valódi élet mennyire nem aranyos, nem vicces és nem kiszámítható és milyen jó, hogy egy kicsit beültünk a moziba pilledni. Gondolok itt arra, mikor Gru (aki arcvonásait tekintve meglepően hasonlít Orbán Viktorra, de ez isten bizony nem politikai hanem fiziológiai megfigyelés, és ezúton is elnézést) bemegy a Gonosz Bankjába (korábban Lehman Borthers, érted?!) prezentációt tartani, mert az ördögi terv megvalósításához kölcsönre van szüksége, és nekem annyira kell röhögnöm, hogy az már fáj, pont azért, mert tudom, hogy ez valójában olyan szomorú. Vagy ha valami kevésbé nyilvánvaló, de cizellált poénra vágyunk, nézzük meg alaposan a zsugorsugarat kifejlesztő kínai... izé, ázsiai laboratórium berendezését és dolgozóit.

Ha viszont most elképzelem, hogy a Nyájas Olvasó engemet becsukott a vasasszonyba, ily módon érdeklődvén, hogy akkor most komolyan, mi a fene tetszett nekem ebben az egész hülyeségben olyan nagyon, akkor pironkodva és csakis a kényszer hatására bevallom, hogy – a picinyke kislánykák. Sajnálom. Tudom, hogy soha többet nem engednek be alternatív, illetve rögvalós filmek sajtóvetítéseire, és örökre kivet magából az entellüktüellek világa. Csak valahogy ráismertem a sajátjaimra, még akkor is, ha az enyémek nem balettozni járnak, hanem karatézni, és jól idomított kis Homo sapiensek lévén nem kérnek nyalókát/pónit minden alkalommal, ha boltba megyünk, és eszükbe nem jutna belefirkálni a munkámba, mert tudják, hogy anya hangja, akár az elefántfókáé, nem kifejezetten szép, viszont rendkívül erős.

Látványvilágát, ötletességét tekintve a Toy Story3, „kalandos hősfilm” vonalon pedig az Így neveld a sárkányodat 2010. biztos befutói, a decemberig szóló előzetesek alapján nem lesz riválisuk. De van a monstrumok közt egy kis zugoly az ártalmatlan szórakozásnak (ahogy a dinoszauruszok lábai alatt is elfutkároztak őseink, a szőrös kis izék) és ez a zugoly a Gru igazi élettere. Nem akar akkorát durranni, hogy kivigye a spájzablakot, nem akarja ránk hozni a frászt, nem böfög ránk, mint egy csorda ogre a pacaluzsonna után, csak kedves akar lenni, és sikerül neki. A végkifejlet után mindenesetre ellenőriztessük fogainkat. Ekkora adag cukortól garantáltan felpörögnek a szuvak

75%