...de most tényleg, mi a fenét lehet írni egy filmről, amire reggel 10-kor sorba kell állni?
....mert az eltökélt Harry Potter rajongó az az én ilyen vagy amolyan véleményemtől függetlenül úgyis megnézi, akit meg az egész hidegen hagy, azt meg majd pont én fogom rávenni arra, hogy húzzon a moziba, különben jajistenemnetuddmeg miből maradsz ki. Komolyan mondom, feleslegesnek érzem magam. Mindjárt megyek is és keresek valami tisztességes munkát.
A másik bánatom azzal kapcsolatban, hogy elvállaltam ezt az öt- uszkve hatezer karakteres cikket, hogy a Harry Potter film-sagáról a második rész óta nincs mit írni.
Itt van ugyebár a történet, amit ehelyt nem lehet még dióhéjban sem felvázolni, mert aki nem olvasta az alumíniumipari melléktermékként hömpölygő (és jelen mennyiségben immár tényleg enyhén toxikus) regényfolyamot, vagy nem látta az előző hat részt, az meg se próbálkozzon azzal, hogy beül, oszt majd csak rájön, mi van, mint régen, mikor a Derrickből rutinosaknak elég volt az utolsó 10 perc. Nem fog rájönni. Jegyzem, az sem, aki nem tegnap élvezte meg az utolsó két részt. A történetről tehát annyit, hogy a hiányzó eleje az voltaképp előző 2 rész, a hiányzó vége meg majd jövőre, még egyszer ennyiért.
Aztán itt vannak a szereplők, évek óta ugyanazok, növögetnek szépen, ki hosszába, ki keresztbe, de már Daniel Radcliffe magasságán vagy Rupert Grant imádnivaló sutaságán sem lehet élcelődni, hiszen tavaly már megtettem.
A hangulat, na az meg egyre sötétebb, már az elején olyan rozsdás a WB logó, mint Rowling matriarcha agytekervényei. Mindenki meghal, a többiek meg elmenekülnek.
És még mindig csak 1170 karakternél tartok, hogy a franc nem eszi meg (most már 1227).
Kritikaként annyit, hogy a könyv hűséges lemásolása egészen az utolsó utáni lapon lévő ISBN számig filmen nem feltétlenül működik. (Főleg, ha már maga a könyv sem feltétlenül működött. Az utolsó Harry Potter kötet végigolvasása felért egy spanyolcsizmás tangódélutánnal Szodoma 119. napján, de hát csak átrágta magát rajta az ember, mert kíváncsi volt, igaza volt-e Python professzor elkerülhetetlen rehabilitációjával kapcsolatban, és persze hogy igaza volt, káromkodott is utána rendesen, hogy miért kellett ezt ilyen iszonyatos bőségben kifejteni...)
Jelen részben tehát szegény fiatalokat végighajtják egész Nagy-Britannián, hogy horcruxokat keressenek, illetve azt az egyet, amit véres verejtékkel beszereztek, megsemmisítsék. Közben tél van, mindenki szemlátomást fázik, meg biztos unatkoznak is, mert csinálni nem csinálnak igazándiból semmit. (Illetve hát bontakoznak kifele a lelki csipkék, ami akár érdekes is lehetne, ha a rendező megfelelően kezelné, meg ha az embernek nem lenne tele az összes ivarszerve a két főhős-egy hősnő szcenáriókkal)
A könyvben meg lehet csinálni, hogy miután a horcruxba nagyapi bugylibicskájától a napalmig minden beletörik, és végre valami borzalmasan nyakatekert módon sikerül kinyírni akkor nem történik semmi. A moziban viszont nem. Hát basszus, ha már ott ülök másfél órája, akkor igenis lássam, hogy a gonosz Valdemár nagyúrnak leesik a lépe, vagy pofára esik a metróban és beszippantja a mozgólépcső. Vagy legalább csuklik egyet és jelentőségteljesen keresztbe áll a szeme. Bármi.
A könyvben meg lehet csinálni, hogy XY mágiaügyi miniszter mond két szót, aztán 20 oldallal utóbb bemondja a Kossuth rádió, hogy saját halottjának tekinti. Ha a filmben az illetőt Bill Nighy játssza, és 10 perc után egyszer csak eltűnik, mint erdőben a vadnyom, ez nem valami elegáns megoldás. Pedig hogy örültem, mikor megláttam, mert a késő-középkorú brit színészgereneáció nagyjai közül már csak őt hiányoltam a sorozatból. (Meg a Hugh Laurie-t, de gondolom ő a Doktor Ház miatt nem ért rá. Meg valószínűleg az egészet egy baromságnak tartja). A karakterek úgy hullanak, mint a legyek. Brendan Gleeson legalább csatában hull el (bár erről is csak verbálisan értesülünk), szegény Rhys Ifans-ot viszont nem egészen 5 percnyi kiváló színészi munka után ismeretlen tettesek lelövik a lépcsőről.
Arról végképp nem is beszélve, hogy ha a könyv első harmadában a történet váratlanul egy nyaktörő fordulattal egészen más irányt vesz, mindenki nagy ívben lepöki a horcruxokat és elindul az örök élet ereklyéire vadászni, az még úgy elmegy, de ha ugyanez a fordulat egy film négyötödénél következik be, az akkor is idegesítő, ha tudjuk, hogy lesz majd második rész. Sőt, akkor is, ha ennek a szálnak a felvezetése az utóbbi évek egyik legszebb animációs kisfilmje, gratulálunk, nagyon szép és legalább a félmerevre fagyott Harry Potter savanyú ábrázatát nem kell közben nézni.
Pénzügyileg maximálisan indokolt ez az egész „második rész” dolog, és biztos vagyok benne, hogy azoknak a teljesen debil rajongóknak, akik a szöveghez magától mozgó lapozgatós képeskönyvet szerettek volna, nagy örömet szerez. De egyébként... A boldog békeidőkben a Harry Potter filmek kerek, egész, önmagukban is élvezhető történetek voltak. A legutóbbi mondjuk három részt viszont már nem azért nézte az ember, mert kíváncsi volt mi fog történni – ugyanis nem értette – hanem részint megszokásból, részint a látványért. A halál ereklyéit még annyira sem lehet követni, mint az előző részeket, és a megszokás ugyan bevisz a moziba, ám a látvány az első csatajelenet után kihuny(ik). Angolhon igazán szép, de ha természetfilmet akarok nézni, majd bekapcsolom a Discoveryt. Frodóék mögé legalább annak idején festettek egy csini vulkánt.
Még egy dolog: a Harry Potter-összesnek az a néhány ezer oldala ugyebár 2 (azaz kettő)(two)(dva) tanulságot tartalmaz. Ebből az egyik az, hogy embereket (főleg a mi szeretett tanárainkat) ne ítéljünk meg csak úgy pofára, mert lehet, hogy egyszer a sorsunk még az ellenszenves, rusnya idegbeteg kezében lesz (nem feltétlenül a matek szigorlatra gondolok, bár akár arra is gondolhatnék), és lehet, hogy addigra már késő lesz felfedezni benne az emberi nagyságot. Ez az a tanulság, ami ugye Python profhoz kötődik. Aki, mint azt már többször is szóvá tettem ezen a fórumon, az egész Harry Potter filmszeptológiában összesen kapott eddig vagy negyedórát, annak is a felét hátulról, gondolom mikor az Alan Rickman valami normális projekttel volt elfoglalva, és beugrott helyette a fővilágosító egy fekete parókában. A másik, kevésbé mutatós, bár attól még nem kevésbé igaz tanulságot - miszerint ha valaki az igazgató kedvence, akár a gondnok fiókjába is beleszarhat, akkor se lesz semmi baja, tanulnia azt meg végképp felesleges – már az előző epizódok is kellően kidomborították.
Gondoljunk bele: Összesen nyolc rész! A Gyűrűk uránál még úgy el tudja képzelni az ember, hogy leül a haverokkal, csap egy 24 órás monstre maratont, és minden alkalommal mikor elhangzik, hogy „remény” megiszik egy pohár töményet. No de nyolc rész?! Megvesszük majd DVD-n és... mit is csinálunk vele? Gyűjtjük vele a polcról a port? Vagy 72 órás maraton, pohár tömény minden egyes „tudod ki”-nél illetve a későbbi részekben „horcrux”-nál, majd ébredés a detoxban.... De hát ilyen az a jó édes konzumidiotizmus, melynek szottyadt kebelén valamennyien nevelkedtünk. Persze, hogy meg fogom nézni a nyolcadik (vagy hét-béedik) részt. Ez épp olyan, mint pokemont meg bakugánt meg kézzel festett kindertojásos galandférget gyűjteni, tudom, hogy nincs értelme, már a szemem sem kívánja, de mindenkinek van olyanja. Még a végén kiröhögnek.
60%
