Vannak dolgok, amik úgy voltak jók, ahogy szarok voltak. Ide tartozik többek között a Star Wars és az E.T., a régi egyetemi pinceklub és a Tron. A történet a maga végtelen egyszerűségében magával ragadó volt és Jeff Bridgesnek sem kellett digitalizált fiatalítás céljából hónapokig grimaszolnia a kamerába a fejére ragasztott szaloncukorpapírokkal, mert még natúrban is jócsávó volt A film bepillantást adott egy jópofa világba, ami a számítógép működését ugyan az „ahogy azt Móricka elképzeli” szinten mutatta be, de izgalmas és szinte hihető volt. Az 1982-es látványvilág persze nem volt egy 2010-es extravaganza, de azért mi évekig próbáltuk reprodukálni Trapper farmerre keresztöltéssel felvarrt kukásmellény csíkokkal. Mennyivel egyszerűbb a mostani kölkök dolga, nem? Elvégre az ember eleve 3D-s, ohne effort. Kivéve persze a férjemet, aki profilból nem látszik.

A jelenlegi változatban Kevin Flynnt (Jeff Bridges, változatos életkorokra adaptált arccal)  utoléri a polgári jólét, van szép háza meg csúnya gyereke, az előbbiben lakik, az utóbbinak esti mese gyanánt korábbi számítógépes kalandjait ecseteli. Egy szép napon aztán nyomtalanul eltűnik, fia, Sam (Garret Hedlund) pedig apa és különösebb életcél nélkül nő fel. Flynn vállalata közben igazi kapitalista-multinacionalista-funkcionalista-halállista céggé növi ki magát, miszerint az alapító open source alapú üzletpolitikája helyett a termékekért immár pénzt kérnek, hát fuj. Sam már pont kezdi unni a mindent, mikor váratlanul üzenetet kap 20 éve nem látott apjától, és mikor keresésére indul, magába szippantja a digitális világ, ahol már vár rá apja szoftveres alteregója, az ármányos Clu.

Mármost, ha a kedves alkotóknak lett volna egy szemernyi eszük a ménkű sok pénz helyett, amit a marketingbe meg a technológiába öltek, akkor innentől jött volna az, hogy mi nagyra tátott szemekkel rácsodálkozunk arra, hogyan működik az az izé, amiről amúgy annyit tudunk, hogy néha kék lesz a képernyő és olyankor gyorsan újra meg kell írnunk a szakdolgozatunkat. Oké, a régi szép idők emlékére biztos lett volna fénymotor-verseny meg neoncsíkos ipsék az divatosan éjsötét elektroszmogban, meg apa-fiú ellentét, meg hasonló jók, de mindenképp bemutattak volna nekünk egy alternatív valóságot, amire már lehet műanyag játékfigurákat meg milliós példányszámú Xbox játékokat bazírozni. Hát egy túróst nekünk, bele a képünkbe.

Elénk tárul ugyan a számítógép elképzelt belseje a maga Imax 3D lélegzetelállító részletességével, de értelme az egy szál sincs. Nem tudjuk meg, kik vagy mik laknak odabenn, mit csinálnak a programok, mikor épp nem isznak (?) meg esznek (?) meg buliznak (?). Móricka immár nem vesződik azzal, hogy elképzelje a digitális világ működését. Sebaj, gondolhatnánk, kit érdekelnek az ilyen intellektuális részletek, mikor igenis van fénymotor-verseny meg neoncsíkos ipsék? Igen ám, de történet az nincs. A főhősnek meg az apukájának ki kell jutnia a virtuális világból az igaziba, és le kell győznie a gonosz programot, eddig pipa. De mit is akar a gonosz program? Kb. ötezredmagával emberré válva megjelenni minálunk (és gondolom felöklelni a Szabadság-szobrot, az mindig bejön). Csak azt nem fejtik ki, hogy ez nekünk miért lesz rossz. Egy ekkora sereget némi túlzással egy arra járó kiskutya fel tud nyalni. Ha viszont a programok feladata az, hogy átprogramozzák a számítógépeket – ez mindjárt sokkal valósabbnak tűnő fenyegetés - akkor ahhoz nem kell alakzatban felvonulni a digitális Vörös Téren lézerkardokat lengetve, sőt, ki se kell menni az emberi világba, elég bebújni a laptopomba internetice, aztán vidoran integetni nekem a monitorról, mikor a legnagyobb munkában vagyok. A történet másik sarkalatos pontja az ún. „izomorf algoritmusok” megmentése, belőlük konkrétan már csak egy van, ráadásul az is pont az Olivia Wilde. No most ha nekem senki nem magyarázza el, miért is kéne izgulni az izomorf algoritmusok miatt, én ugyan nem fogok. És nem magyarázza el. Annyit mondanak róluk, hogy ezek valami fantasztikusak, de tényleg, igazándiból. Köszönjük. Azt mi is láttuk, hogy az utolsó ilyen izének jó a segge, biztos a többinek is az volt. Ennek azonban az információértéke kissé kevés, nem? Olivia Wilde-tól egyébként, már elnézést, de hánynom kell. Ő aztán TÉNYLEG az, aki azért van benne tetszőleges tévés vagy mozis alkotásban, hogy szép legyen, de erre, könyörgöm, miért nem elégséges tér pl. a Playboy? Tisztelem a női szépséget, nekem is volt olyanom, de ezzel az erővel akkor már tényleg egyszerűbb lenne helyenként megállítani a filmet, és egy kartonpapírból kivágott csöccsel (elnézést, kettővel) végigvonulni a nagyérdemű előtt. Vagy a Harcosok klubjában bemutatott remek módszert alkalmazva tizedmásodperces, tudat alatt ható szeméremtest-villantásokkal operálni.

Ha már a színészeknél tartunk: Garret Hedlund egy egészen emészthető „forrófejű fiatal hős” alakítást mutat be, kár, hogy a suta történet nem nyújtott további lehetőségeket a számára. Michael Sheen Castor, a buggyant piperkőc program szerepében a manapság elengedhetetlen „lenyűgözően idegbeteg gonosz” figurát biztosítja a film számára, Heath Ledger Jokere óta ezt kútúrált akciófilmből nem lehet kihagyni, bár egyébként nyugodtan ki lehetne.

Az új Tron képi világa amúgy igazán lenyűgöző. Van nékem viszont ezzel kapcsolatban egy aprócska problémám: 40-50 perc után elkezdtem úgy látni a filmet, mintha nem fizettem volna 1800 kemény magyar forintot az Imax élményért. A varázsszemüveget levéve ellenőriztem: a kép szellemképes, azaz 3D-s volt. Talán az agy egy idő után megpróbálja visszakompenzálni a 3D-t 2D-be? Családom egyik fele ugyanerről számolt be, a másik fele meg lehülyézett minket. Most vagy valóban létezik ilyen agyi kompenzáció, vagy a Kovács família egyik fele irtandó mutáns. No de a képi világnál tartottam: általánosságban meg voltunk elégedve, bár elmaradt az ilyen filmek esetében szinte kötelezőnek számító intenzív repülés és/vagy zuhanás élmény, és legyünk egészen őszinték: semmi igazán újat nem láttunk, bár abból rengeteget. Még ha ez lett volna az első ilyen, és nem az Avatar... De nem ez volt. Kimondottan passzentosnak találtuk ellenben a zenét, ami a nyolcvanas évek fílingjét XXI. századi felhangokkal és minőséggel kombinálta, köszönet érte a Daft Punknak. (Daft Punkék egyébként a buggyant piperkőc program lokáljában a DJ-k szerepében csodálhatók meg életnagyságban).

Emlékszem, sorsunk már akkoriban eldöntetett, mikor a Tron annak idején a mozikba került. A férjem, leendő programozó, állandóan a számítógépen lógott, én meg, leendő fordító, segítettem neki belépni a Larry-be, ahol intellektuális kérdéssorok segítségével firtatták, elmúlt-e már a kedves játékos 18 éves. (Dehogy múlt el. Azok voltak a daliás idők. Space Invader meg minden.) A Tron akkor úgy... ehm... odakopulált, ahogy ez a film most nem. A jó öreg Dos verzió öröksége egy szép, színes képernyővédő, és pontosan annyi ideig is köt le.