2010. február 11.

Két film, amit épeszű ember nem hasonlít össze

Sajtóvetítés keretében teljes négy órán keresztül voltam bezárva a sötétbe, fajtatiszta filmkritikusok közé, gyors egymásutánban rá kellett hangolódnom két, látszólag radikálisan különböző filmre, és még ennivalót sem adtak, a csippendél jegyszedők fájó hiányáról nem is beszélve. Bosszúból most össze fogom hasonlítani a Farkasembert az Egek urával, és megpróbálom bebizonyítani, hogy a két film ugyanarról szól, sőt, parabolává bővítve a gondolatmenetet, azzal fogok érvelni, hogy minden film ugyanarról szól. A cikk olvasásához  sok sikert és türelmet kívánok.

Azt mondják, az elidegenedés egyik fontos oka/okozata (ebben a felek nem tudnak megegyezni), hogy a modern ember nem képes megülni az erre a célra teremtett szervén, évente lakhelyet, munkahelyet, akár országot is vált. Ezek szerint az Egek Ura hőse, Ryan Bingham (George Clooney) már maga az Alien, hiszen munkája kapcsán épp mostanában lépi át a „10 millió leutazott mérföld” álomhatárt. Munkája egyébként az, hogy a multik közismerten vajszívű felső vezetése helyett a leépítések alkalmával ő rúgja ki a pistabácsik ezreit, és mivel az ilyesmit jobb a helyszínen csinálni, keresztül-kasul bejárja az egész Egyesült Államokat. Az Igen Nagy Gazdasági Válság számára maga a Kánaán. Bingham egész életét repülőkön, repülőtereken, szállodákban tölti, minden személyes tárgya belefér egy kézitáskába, sőt, akár a pénztárcájába is, hiszen plasztikkártyái nélkül egy lépést se tesz. (Ismerjük, ugye? Személyi, jogsi, bankkártya, pontgyűjtő kártya, belépőkártya, és ez még csak a pakli teteje).  De plasztikélet ide vagy oda, Bingham elidegenedése semmi Lawrence Talbotéhoz (Benicio del Toro) képest, aki klasszikus körülmények közt farkasemberré változik.

Légyen az farkasember, vámpír,  Dr. Prof. Habil. Frankenstein teremtménye, vagy utazó kirúgóember, tudjuk jól, ki győzheti le a szörnyet. Dehogyis az ezüstgolyó. A Szerelem.  Bingham útközben találkozik álmai nőjével (Vera Farmiga), aki okos, humoros, független, és nem utolsó sorban egy öltözőszekrényben háromrét hajtva is tud. Független macsó agglegény világkép az agglegénnyel együtt a porba omlik. Lawrence, a farkasember... nos igen, itt kezdődnek a problémák, egyelőre maradjunk annyiban, hogy Lawrence találkozik egy nővel (Emily Blunt).

Az elidegenedés mellett megjelenő másik motívum mindkét filmben a generációs válság. Az Egek Ura kénytelen maga mellé venni Natalie-t, a feltörekvő fiatal titániát (Anna Kendrick), aki nem a szerelem vonalán támad, hanem más irányból próbálja meg tönkretenni a férfi életét: a költségtakarékosság jegyében felveti, hogy a kirúgóembereket nem kell milliókért utaztatni, mert Pistabácsi egy kétfilléres Skype kapcsolaton keresztül is kirúgható. Úgy tűnik, Bingham nem repkedhet többet... Ám Natalie-ról apránként kiderül, hogy kőkemény megszorító intézkedései dacára tényleg az a  rózsás arcú kislány, akinek egyébként látszik. Bingham és a szerelme bónuszként kvázi kapnak egy hisztis kamaszgyereket is. A farkasembernek viszont nem gyereke van, hanem apja, idősb. Farkasember (Antony Hopkins), aki már a főszereplő gyermekkorát is pokollá tette, de az semmi volt ahhoz képest, ami most következik.

Röviden összegezném az eddig elhangzottakat. Szemben áll két film:  két hasonló történet, két különböző stílus (filozofálgatós édes-bús vígjáték és misztikus horror) és két háromfős csapat (a kirúgóember- szeretője – kamasz famulusa illetve a farkasember – szeretője – apja). Tegyék meg tétjeiket.

Őszintén, kit látunk szívesebben bekukucskálni az ablakunkon? Egy szimpatikus öltönyös urat, vagy egy habzó szájú fenevadat? Egyszerűnek tűnik a kérdés? A farkasember ugyan kiaggatja a beleinket a vaskerítésre, de ebben a fázisban mi már a Szaturnusz gyűrűjén lógázzuk a lábunkat. A szimpatikus öltönyös ezzel szemben szintén kihúzza a beleinket, kicsit hegedül rajtuk, aztán visszatuszkolja, és elvárja, hogy mindehhez jó arcot vágjunk. A farkasembernek esetleg mentségére szolgálhat, hogy ő a nagybetűs állat az emberben. No de az öltönyös? Aki nem csak hogy ember, de talpig úriember? Szóval, kit is választunk? Egyik nagyobb szemétláda, mint a másik, mi?

De mélázzunk egy kicsit tovább. Van az Egek Urában egy kiváló (jóllehet teljesen mesterkélt) monológ, amely kifejti, miről is szól az ember élete. Semmiről. Felnövünk, szerelembe esünk, megházasodunk, szaporodunk, nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk az igát, megöregszünk, oszt meghalunk. 

Most akkor képzeljük el, hogy egyszer csak lehetőségünk nyílik megmutatni a világnak, hogy ki a legény a gáton. Kétféleképpen kaphatunk szuperhatalmat: vagy fizikailag szinte legyőzhetetlen rémek leszünk, akiknek ugyan nincs agya, de helyből ugranak ötven métert, vagy simulékony, hiperintelligens dzsentlmenek, akik pusztán szavaik erejével bárkit térdre kényszerítenek. Nem feltétlenül csodálatra méltó karakterek, de irigylésre, na arra igen. Egyik jobb, mint a másik, mi?

 Kaja, pia, nők, diszkógömb  korlátlanul rendelkezésre állnak, ám mindkét megoldásnak vannak hátulütői: a farkasember piszkos, büdös, és minden emberi kapcsolatát megeszi, de úriembernek sem lehetnek barátai vagy szerelmei, csak ismerősei és futó kalandjai.

Az Egek Ura a felvázolt dilemmát kiváló ritmusban, érzéssel megrajzolt figurákon keresztül bontogatja, és egy keskeny ösvényt követve majdnem száraz lábbal kel át a bűzös giccsmocsáron. Megpróbál minket rávenni, hogy megszeressük az embertelent az emberben, és isten uccse majdnem sikerül neki. Ha egy kicsit is más a természetem, simán benyelem az egészet, sztaniolpapírostul, de sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy egy 60 éves bácsi majd pont a kirúgatása kapcsán fogja tudni kiteljesíteni az életét. Elhiszem, hogy a nehéz gazdasági helyzetben kell a biztatás a népnek, de a nép tudja, hogy vannak olyan állások, ahol némi mentális maszturbációért hihetetlen összegeket lehet felvenni (pl. kirúgóember...) meg van a többi munkahely, ahonnan időnként leépítenek. A mentális maszturbációhoz is kellenek bizonyos lelki adottságok, meg a káposztaválogató gépsorhoz is, és a kettő viszonylag ritkán alakítható egymásba.

Arra  kérdésre, hogy érdemes-e szabad, független dzsentlmenként élni, a film azt a nem meglepő választ adja, hogy aki úgy néz ki, mint a George Clooney, és pénze is annyi van, annak mindenképp, még akkor is, ha néha el kell bújni egy sötét sarokba sírni egy kicsit, a többiek viszont inkább próbálkozzanak a bevált módszerekkel. Kedves gesztus, hogy az alkotók szerint mindez a nőkre is vonatkozik (mármint természetesen nem az, hogy úgy kell kinézniük, mint George Clooney).

A Farkasember ezzel szemben teljesen sikertelenül próbál minket rávenni arra, hogy megszeressük az állatot az emberben. Nem azért sikertelen, mert a koncepció eleve rossz, hanem azért, mert 99%-kal több hangsúlyt helyez az egyikre, mint a másikra, és sajnos a rosszabbik irányban. Egy retkes, hőzöngő izé nyomul a susnyásban, és szétcincálja a járókelőket, az esetek túlnyomó többségében valamilyen pánikroham kapcsán, mondhatni ijedtében. Emberi mivoltában sem egy érzékeny, intelligens lélek, hanem cizellát félretéve egy lúzer. Hát érdemes szabad, független farkasemberként élni? Ha meglátjuk a nyavalyást, eszünkbe se jut irigyelni (vagy akár sajnálni), legszívesebben mi is vasvillát meg fáklyát ragadnánk. Pedig amúgy a farkasembernek a halál szükségszerű, grandiózus, a bukást és a megváltást egyszerre jelentő végkifejlet lenne, ahol titkos szimpátiánk Luciferrel és munkatársaival feloldozást kap. Jelen esetben ezt az a katartikus élmény váltja ki, hogy a csalódott mozilátogató végre hazamehet.

Férfiolvasóink örömére végre ráfordulhatunk a nőkre. Az Egek Urában a femme fatale szerepében egy aprólékosan kidolgozott, érdekes karaktert kapunk. Ő az a bizonyos „puma” akit férfi meg nem szelídít, akinek az esetében értelmet kap a „létezik-e barátság férfi és nő között” kérdés, mert a válasz természetesen az, hogy  „igen, csak előbb le kell feküdniük egymással”. Persze van annak egy titka, hogy ez milyen feltételek mellett működhet, de ezt nem árulom el, mert lelőném vele a film ún. meglepő fordulatát. (Bár aki ezen valóban meg fog lepődni, annak bizony van még mit tanulnia puma vonalon).

Megint kénytelen vagyok egy idézettel élni az Egek Urából, ahol is a hölgy mottója a következő: „Vedd úgy, hogy én az a haverod vagyok, akinek hüvelye van”. A Farkasember női főszereplője esetében ez a következőképp módosul: „Vedd úgy, hogy én egy hüvely vagyok”. Ez1941-ben, az eredeti, nagy klasszikus Farkasembernél még működött. Csak azóta eltelt vagy 70 év. Emancipáció, szavazójog, ilyesmi. A „szerelem első látásra” ma már csak hihetetlenül (hiteltelenül) karizmatikus férfi hősök mellett működik. A beszédképtelen, potyogó könnyű, ráadásul a kor divatjának megfelelően nyakig begombolkozott kirakatbaba senkit nem fog a moziba csábítani. A mintát le lehetett volna venni pl. a Zorro maszkjából, ahol Catherine Zeta Jones éppen kellő arányban volt egyszerre  Hófehérke és az Amazon.

Az Egek Ura a femme fatale mellett egy femme futile-vel is kedveskedik nekünk, a már említett „generációs válság” témakörben. A film egyik legérdekesebb, bár elsőre banálisnak tűnő mondanivalóját hirdeti: a generációk egymást alakítják. Amit nagyanyáink levertek rajtunk a nádpálcával, azt anyáink szexuálisan forradalmasították, amit mi emancipálunk, azt lányaink konzervatizálják, és így tovább. A fiatal Natalie már a nagy szingligeneráció (v.ö. Bridget Jones meg az ő naplója) utáni nemzedék. Furcsán érzi magát ott, ahol a negyvenéves aggok pörögve buliznak, és házasságra meg hasonló jókra vágyik, miközben „apa és anya” a szabad élet felkent prófétái.

Ehhez a Farkasember annyit tud hozzátenni, hogy „már apu is farkasember volt, most mit várnak tőlem?”. Nem szemléletek és vélemények ütköznek, hanem loncsos testek meg karmos mancsok. Még ha nem is várunk valamiféle világrengető eszmefuttatást egy gótikus horrorban, két értelmes mondatot „jó reggelt” témakörben azért megérdemelnénk.

Maguk a színészek az Egek Ura forgatása során valószínűleg a siker balzsamos fuvallatát érezték, a Farkasmeber esetében meg nem. George Clooney még mindig az egyik legmeggyőzőbb ezüsthátú hím a vásznon, a Bingham karakter  gyurma a kezei között, amiből sikerül egy műalkotásba formáznia Sebaj Tóbiást és a Dávid szobrot. Vera Farmiga tökéletesen játszik alá, anélkül, hogy alárendelt szerepbe kényszerülne. Anna Kendrick kedves és hiteles, ha karaktere helyenként kissé túltipizált, arról valószínűleg nem ő tehet.

Benicio del Toro jobban szenved, mintha speciális effektek nélkül kellett volna 30 centit nyújtani az ujjait. Mindent megtesz, de a lehetetlenre ő sem képes, ez a fenevad csak egy üvegszemű, molyrágta irha az ágy előtt. Emily Blunt, mint kifejtettem, azért van a filmben, mert muszáj neki. Antony Hopkins rutinosan összetúrja a maga kis galacsinját az Ösztönből meg a Hannibal Lecter filmekből, aztán lelkiismeretesen, bár kissé unottan görgeti maga előtt lefelé a lejtőn. Meg kell viszont említeni Hugo Weawinget a londoni detektív teljesen mellékes mellékszerepében. Van egy kis magánjelenete, ahol isten tudja, hogy saját késztetésből vagy rendezői utasításra, de előadja valamennyiünk kedvenc Smith ügynökét, olyan meggyőzően, hogy még a fekete napszemcsót is látni véljük a cilinder alatt.

A vizuális álmélkodás vonalán természetesen a Farkasemberé  dicsőség. A rendező a CGI megoldások mellett a hagyományos maszkokat is előveszi a farkasember metamorfózisához, ami ugyan valóban sokkal hitelesebbé teszi a dolgot, viszont a végső küzdelem olyan, mintha a farsangon del Toro és Hopkins részegen összeverekedtek volna azon, hogy mind a ketten Csubakkának öltöztek. Van ezenkívül monokrómosan vészjósló XIX. századi London és angol falu, CGI szarvas, CGI medve, CGI cigány, és annyi füst meg köd, hogy abban már a Kóbor János is elveszne. Gondolom a modernséget hivatott képviselni a három vágóhídra elegendő szétdobált végtag meg belsőség (Farkasember a Motelben).

A kedves néző számára, azon kívül, hogy a moziban lehet kapni 5 literes pattogatott kukoricát epres-csilis ízesítésben, minden film megtekintése útkeresés. A film megfogalmaz valamilyen kérdést, ami a rongyos kis életünkkel kapcsolatos, majd választ ad rá, ami nékünk vagy tetszik, mert ezt eddig is így gondoltuk, vagy nem tetszik, de legalább elgondolkodunk. Hogy a film jó vagy rossz, az nem attól függ, hogy a kérdés egyszerű vagy bonyolult, hanem attól, hogy a történetnek és a színészeknek hiszünk vagy nem. A Repülő Piranhák V. esetében például mind a kérdés, mind a válasz roppant egyszerű, csak közben  nem mutatnak olyan érdekes dolgokat, hogy azért egy mozijegy árát kifizessük.  Az Avatar értelmezéséhez ugyan nincs szükség agyra, no de a kukoricánk mellé nem csak klasszikus hősöket kapunk, hanem egy instant kis világegyetemet is. A Farkasember meg a mindenféle ülőalkalmatosságok közt szépen lecsücsül a földre. Egy kétórás felturbózott Scooby Doo epizód. Vagy mintha ha a műfaj valamilyen vérnősző rajongója megpróbált volna elégtételt venni a „Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény” című remekműért. Nem hogy a választ, de még a kérdést sem képes tisztességesen megfogalmazni, vizuálisan meg pont olyan, mint a többi húsz-harminc nagyobb költségvetésű mű-archaikus, de velük ellentétben elfelejti, hogy akinek egyfolytában cintányéroznak a fülébe miközben random leöntik egy-egy vödör vérrel, az már az 5. perc után sem lesz hajlandó többet megijedni.

Az Egek Ura könnyed, elegáns, és épp csak egy kicsit feszélyezett, mint gimnazista a fater öltönyében. Érvelése követhető, más kérdés, hogy amit mond, az mindenkinek tetszik-e. Engem mindenesetre meggyőzött. Vagy a világ változik, vagy csak én vagyok könnyen befolyásolható, mit nekem Farkasember, Pókember és társaik, elmegyek Kegyetlen Menedzsernek.