Elsős lányom Zsuzsika nénije a minap az alábbi emailt küldte körbe a B. szülőknek: „Ezúton szeretnénk megkérni Önöket, hogy ne írják meg a gyerek leckéjét!” Egy pillanatra vonatkoztassunk el attól, hogy mekkora barom lehet már az az apuka, aki gyorsírással vési be a Gyöngybetűk című IQ tesztbe, hogy „csengős csikó heverész”. Inkább gondolkodjunk el azon, érdemes-e a gyermek pokolba vezető útját már hatéves korában kikövezni egy gigászi adag jó szándékkal.

Gondolkodás közben nyugodtan kapcsoljuk be a rádiót. Ahol a nemzet aranytorkú (csalo)gánya a felkelő napot köszöntendő épp arról értekezik, micsoda szemétség már, hogy nem működik a weboldal, ahol 800 forintért megírják a gyerek fizika háziját, pedig előre elkérik a pénzt. Igen, igen – lihegi orgazmikusan a tömeg a rádió innenső oldalán, minden sofőr azonnal mobiltelefont ragad, és két piros lámpa meg egy kilapított brümi motoros óvodás közt bepötyögi a telefonjába, hogy az ő gyermeke is mennyit szenved attól a mocsadék iskolától. „Mi lesz az én kis drágámmal” dörgi az aranytorkú a húszperces reklámblokk és a 'már 1982-ben tele volt ezzel a számmal a tököm' című, szinte vadonatúj sláger közti másfél perces intellektuális szünetben „mikor majd középiskolába kerül? Mikor majd jönnek a Newton törvények meg a trigonometria? Akinek nincs pénze magántanárra, nézze végig, ahogy a gyereke megbukik?!” „ÚGY VAN” – üvölti ezer száj ezer autóban, nem mintha adott esetben nem lenne pénzük magántanárra, vagy egyetlen pillanatra azt hinnék, hogy az aranytorkúnak nincsen. A mobiltelefonos meg is írja SMS-ben, hogy mennyire egyetért, miközben visszatolat megnézni, mi a fene volt az a nyikkanás az előbb, bár a rózsaszín brümi a hűtőrácson egészen dizájnos. „Hát mikor fog az én kis drágám játszani?” hergeli tovább szülőéket a csalogány, aki jóval szimpatikusabb, mint Zsuzsika néni, mert utóbbiról gyanítható, hogy hó végén kieszi a kukából a serclit, míg az előbbi nap mint nap ott villog a tévérádióban és mindenki a lábai előtt hever, és a múltkor tangában is mutatták, fején leguánnal.
Függetlenül attól, hogy az aranytorkú kis drágája el fog-e jutni a középiskolába (és legyünk egészen nyugodtak: el fog, sőt, még csak nem is a XXVI. kerületi tömegsport tagozatos Sunázna Ferenc Gimnáziumba), a hozzáállás kissé rémisztő, és olyan szinten nemzetileg együttműködő, hogy nyugodtan ki lehetne plakátolni minden iskolában, azon maradék pedagógusok elrémisztésére, akik aznap reggel nem kaptak sikítófrászt, mikor felébredtek, és rájöttek, hogy ma is be kell menni tanítani, ugyanannyiért, ugyanazokat. Az iskolát annak idején megszenvedő szülő nem tűnődik el a szenvedés okán, hanem mindent megtesz azért, hogy a gyerekének jobb legyen. Hogy ettől esetleg a gyerekének utána negyven-ötven évig rossz lesz, az meg sem fordul a fejében.

Kapjunk már magunkhoz, emberek. A kis drága az iskolában is játszik, mégpedig életet. Régen fakarddal játszott, aztán elment a háborúba, kis lovaskocsival játszott, aztán nagy lovaskocsival hordta a trágyát, vagy babázott, aztán lebabázott 16 évesen (és utána minden évben). Most meg azt játssza, hogy megtanul monoton munkát végezni, esetleg hülye főnök mellett dolgozni (mert azért a tantónéniről se legyenek feltétlenül illúzióink). Megtanulja, hogyan értelmezzen elsőre teljesen érthetetlen, unalmas dokumentumokat - Jókai nagyregényei és az adóbevallás a többségnek ugyanabba a kategóriába esik. Megtanulja felfedezni az összefüggéseket - a Maxwell egyenleteknek, illetve a politikusi nyilatkozatoknak a megfejtése nagyjából ugyanannyi energiát igényel. Megtanul problémákat megoldani. Ha hagyjuk.
Persze Yoda mester óta tudjuk, hogy a sötét oldal sokkal könnyebb. A gyerek is jobban érzi magát, ha megírják helyette a leckét, meg mi is sokkal szívesebben ücsergünk pl. a tévé előtt meg a sör mögött, mintsem hogy megpróbálnánk felfogni, mit kapunk ha sósavat és nátronlúgot összeöntünk, különös tekint et tel az elektronpályákon végbemenő változásokra. Nem szoktam tippeket adni, mert abból csak a baj van, most mégis megpróbálkozom: ne m, ne nézzük végig, ahogy a gyerekünk megbukik. Mielőtt csemeténk eljut odáig, hogy a család összes nyolcszázforintosát elveri az interneten leckeiratásra, üljünk le a pici fiunkkal/lányunkkal megírni a házi feladatot, mindjárt a kezdet kezdetén. Előre szólok: az aranytorkú csalogányhoz, de főleg az Éden hotelhez képest valami eszméletlen unalmas lesz, a Gyöngybetűkben pl. még egyetlen csöcsöt vagy faszt sem láttam, sőt, a Ch betűt sem Chuck Norris képével tanulják. Viszont így együtt fogunk tudni haladni vele, mire elér odáig, ahol mi is elakadtunk annak idején (nem véletlenül hoztam fel példának azt a rohadék trigonometriát...). Itt vagy sikerül 30-40 éves fejjel végre megértenünk, miről beszélt annak idején a hülye Wolfrám tanár úr két és fél hónapon keresztül (ez fantasztikus sikerélmény, és a gyermek szemében egónk fotontorpedóként hasítja majd a csillagos eget) vagy nem (ha kellő erőfeszíté seket tettünk, a gyerek így is inkább bajtársának fog érezni, ahelyett hogy hülye türannosznak titulálna). Ha nem sikerül felfognunk mitokondriumot, nincs hozzáértő rokonunk, nincs pénzünk magántanárra, és a szak tanerővel nem lehet megbeszélni a dolgot – ez utóbbi egyébként meglepően ritka, a tanerő többnyire szívesen segít, feltéve, hogy nem a „maga szadista barom” fordula t tal kopogunk be hozzá – nos, akkor még mindig ott az internet. De még akkor sem a nyócszázért_majd_megcsinállya_valaki.hu . Ezernyi anyagot találhatunk, ami másképp magyarázza el a dolgot, de ha történetesen angolul is tudunk, akkor tízezernyit, és végső esetben számos fórumon kérhetek akár konkrét megoldást is, valamelyik négyszemű tudálékos szívesen fitogtatja majd az eszét ingyen is. Közben időt töltök a gyerekkel. Nem kevés időt. De aki gyereket csinál, az jobban teszi, ha az időfaktort jó előre számításba veszi.
Nem, nincs mindennek értelme, amit az iskolában tanítanak. (Ott van például az a printerpatront tűrő szavakkal nem is méltatható trigonometria...) Nem, a jó tanulók nem kerülnek feltétlenül a mennybe, sőt. A gyereknek ezt nyugodtan meg lehet mondani, különben joggal fog minket teljesen hülyének nézni. Véleményem valójában az, hogy az iskolában tanultak kb. 50%-a teljesen felesleges, meglepő módon minél feljebb haladunk az oktatásban, annál inkább. Az iskolában tanultaknak vajmi kevés köze van élethez (pl. ahhoz, milyen papírok kellenek a születéshez, az élethez és a halálhoz, hogyan működik az ember, hogyan működik a másik kultúrába tartozó ember, miért és hogyan ismétli a történelem önmagát, stb.) Az életre nem az fog felkészíteni, amit tanulunk, hanem az, ahogy tanulunk. A legeslegjobb tanulók azért sokszor mennybe kerülnek (ebből a szempontból viszont mindegy, hogy a legeslegjobb műkörmös vagy a legeslegjobb fizikus vagyok az országban). Ami meg szigorúan gyakorlati szempontból tök felesleges, még mindig lehet nagyon érdekes, vagy nyerhetek vele negyven milliót az ordítozó szemüvegestől.

Vigyázzunk nagyon. A problémák nem akkor kezdődnek, mikor ivadékunknak 14 éves korában az LSD-snek vélt okmánybélyeg feltapad az ínyvitorlájára, hanem akkor, mikor az első hisztire megírjuk helyette a csengős csikó heverészt, így az új generációtól a küzdelemnek még az esélyét is elvesszük. Utána már ne is csodálkozzunk, mikor a kis szemfény 22 éves korában még otthon ücsörög, mert sehol nem adtak neki 500000 forintos nettó kezdő fizetést céges Harley Davidsonnal a kommunikáció-koprofágia szakos egyetemi diplomájára. Hacsak nem vagyunk politikusok, drogbárók vagy aranytorkú csalogányok, mert akkor gyermekünk pont ugyanolyan magasról fogja tudni leszarni a többieket, mint mi. Egészen addig, míg szakma és ész nélkül, de legfőképp nélkülünk 20-30 év múlva esetleg meg kell harcolnia Zsuzsika nénivel a kikukázott sercliért.