Készült sajtóanyag alapján a Filmmagazin számára, 2011. szeptember 3-án
- Létezhet barátság férfi és nő közt?
- Ha felmerül a kérdés, akkor nem.
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek kedvenc izzadtságízű szellemi rágógumija a férfi-női barátság. Mivel a hollywoodi stúdiók egymáshoz való viszonya nagyjából olyan, mint az RTL Klubé és a TV 2-é („Ha ezek a köcsögök 21’23-kor leadják a Steven Segalt, akkor mi meg jól leadjuk 21’24-kor a Jean Paul van Damme-ot”), a Csak szexre kellesz után, illetőleg azzal gyakorlatilag párhuzamosan itt van nekünk a Barátság extrákkal, egy újabb film arról, hogy mi történik, ha véletlenül lefekszik egymással két amúgy sem teljesen normális ember, akik feltehetően a „független faszakiscsaj vagyok tesztoszteron túltengéssel” illetve a „hangyák az anyámban” jellegű népnevelések kapcsán szocializálódtak annak idején.
Dylan (Justin Húzónév Timberlake) és Jamie (Mila Leszbit Is Bármikor Kunis) két tipikus karakter, abban a világban, melyet a modoros.blog.hu leginkább „rohanónak” titulálnána. Jamie egy fajvadász cégnek dolgozik, Dylan nagymenő látványtervező New Yorkban. Az előbbi egy munka kapcsán Los Angelesbe csábítja az utóbbit. Általam valamivel jobban frekventált filmekben itt következne az, hogy „...és ekkor az ufók lebombázták a Hollywood feliratot, ám az ellenállók maroknyi csoportja Dylan-nel az élen...”. Ám most szexi-romantikus komédiáról van szó, tehát a szerelemben már oly igen sokszor csalódott két magányos lélek azonnal egymásra talál. Na. De nem talál, hanem bennük is megfogalmazódik az a brilliáns ötlet, ami már oly sokunkban, mikor az egyszerű dolgokat megpróbáljuk agyonbonyolítani, hogy „mi lenne, ha kötöttségektől mentesen lefeküdnénk egymással?” Következik a gyötrődés, az önismereti félóra, a családi vállraborulás és a többi, sok-sok kacagással fűszerezve, amíg mindenki boldogan egymásra nem talál.
Nem csalódik, aki a fentiek alapján úgy érzi, hogy borzasztóan irtózom ezektől a filmektől. (Hogy egy ilyenre betegyem a lábamat , ahhoz minimum a Richard Curtis-nek kell írnia a forgatókönyvet, valamint idősödő, de még mindig sármos angol uraknak kell játszaniuk a főbb szerepeket. És még akkor is pofákat fogok vágni, és oda kell majd loctite-ozni az üléshez). A zsáner esetében egy vékonyka, többnyire aztán el is tűnő vonal választja el a tudatos parasztvakítást az emberi történetek bölcs humorral fűszerezett elmesélésétől, a nézőcsalogató csöcsvillantást az erotikától, a hülyeségek groteszkbe hajlóan kíméletlen ostorozását a fingós poénoktól.
No de mit is ajánl nekünk konkrétan a Hepburn-Tracy filmek modernizált utánérzésének szánt Barátság extrákkal? Ha hinni lehet az előzeteseknek, Timberlake és Kunis bámulatra méltó összjátékát a vásznon. A két színész a jelek alapján teljesen magáénak érezte az eljátszott figurákat, ahogy Timberlake megfogalmazta „Ilyesmik történnek az emberrel, amikor elér egy bizonyos kort, akárcsak én”. Kunis szerint Jamie “igazi New York-i” aki “várja a herceget a fehér lovon” ugyanakkor “mélyen titkolja érzelmeit”. (Más szavakkal… No de hagyjuk). Csak a szerelmi jeleneteknél érezték úgy, hogy a barátság extrákkal valójában nem működőképes, főleg az extrák vonalán. Kunis véleménye sommás: “Kíváncsi vagy a legkevésbé szexi szexjelenetekre? Hát a mieink azok voltak. Egy ponton már meg se tudtam szólalni, annyira elzsibbadt a lábam.”
Dylan családját, azaz a kissé habókos anyát és a kötelezően halálos beteg atyát a remek karakterszínész Patricia Clarkcson, illetve a mindig nézhető Richard Jenkins játsszák. (Utóbbi az a bácsi, akinek láttán az ember másfél órát tűnődik a tévé előtt, hogy miben is látta, aztán rájön, hogy mindenben.) A hivatalos sajtóanyag szerint “Ritka, hogy egy vígjátékban olyan komoly téma is felmerüljön, mint az Alzheimer”. Ezzel a kijelentéssel valahogy nehezen azonosultam, főleg pl. a Szeress, ha tudsz haldokló (majd effektíve meghaló) AIDS-es sráca után, de ez már legyen az én bajom. Minden romantikus komédiában kell vagy 10 deka búskomorság, különben még azt hinnénk, valami komolytalan butaságot látunk. Dylan egy nővérrel is büszkélkedhet (Jenna Elfman), aki nehezményezi, hogy bátyja nem vesz részt az öreg gondozásában. (Aztán majd részt vesz, ne aggódjunk, mert 11 deka búskomorság a szakértők szerint már sok lenne). Nem szabad megfeledkeznünk Dylan kollégájáról: az Észt Osztó – ezúttal ráadásul meleg - Jóbarát mindig hálás szerepében ezúttal Woody Harrelsont láthatjuk. Állítólag már a stáb is szakadt a röhögéstől a rutinos öreg róka alakítása láttán, remélhetőleg a nézőknek sem fog csalódást okozni (nem szokott, bár jelen esetben a láncfűrészt és a zombikat sajnos nélkülöznünk kell).
Will Gluck, a rendező (a Pompomsrácok és a Könnyű nőcske című csodákkal kapcsolatban találkozhattunk a nevével) jó kapcsolatot ápolt a rá bízott színészekkel, és a lehetőségekhez mérten hagyta őket kibontakozni. Állítólag a film egy jó része improvizáción alapul. A forgatás először New York klasszikus helyszínein zajlott (igen, igen, amiket egyébként az ufók szoktak lebombázni). Ennek persze megvan az az előnye, hogy az ember akkor is tudja, nagyjából mire ült be, ha véletlenül lefelejtik a hangot, elvégre mi történhet egy olyan filmben, ahol szerepel a Central Park, a Hudson River, a Times Square és a Grand Central Station, viszont nincsenek ufók? Ugyanakkor szinte alig tudtak forgatni, naponta ezres tömegek figyelték és posztolták minden lépésüket. (Láttam már ilyet. Kb. ötven idióta sikoltozza és ordítja folyamatosan, lélegzetvétel nélkül adott színész keresztnevét, mintha együtt őriztek volna haszonállatot. Bámulatos.) Később Los Angelesben már nyugodtabb körülmények közt zajlott a forgatás, hiszen az emberek ott napi szinten találkozhatnak filmesekkel, olyan közömbösen kerülgetik a stábokat, mint az elütött macskát. Az ikonikus helyszínek természetesen itt sem maradhattak el, Kunis és Timberlake pl. két napot töltött a Hollywood felirat O betűjében egy jelenet kedvéért. Állítólag nagy sztárok rajtuk kívül még sohasem másztak fel oda forgatni, képzeljék, az összes többi filmben csak trükk az egész!
Ahhoz képest, hogy a fentiekben burkoltan és burkolat nélkül mennyit összefortyogtam szegény filmről, a Barátság extrákkal feltűnően jó nemzetközi fogadtatásban részesült, a kritikusok el voltak ragadtatva a remek színészi játéktól, sokan egyenesen 2011. legjobb romantikus komédiájának titulálták az alkotást. A férfi női barátságról nekem az a privát véleményem, hogy hogyne, persze, létezik, csak vagy kell hozzá 10 év sikeres és emberi kommunikációban gazdag házasság. Ezzel szemben persze jóval gyakoribb, hogy barátkozás közben az egyik, a másik, vagy mindkét fél meg akarja kefélni a másikat, de úgy, hogy csak úgy sisteregjen. Nincs is ezzel semmi baj, az ilyesfajta kellemes feszültség szárnyakat ad az agyi működésnek, és évekig tartó, rendkívül szórakoztató gyötrődéshez vezethet. Baj akkor van, ha valaki ezt túl komolyan veszi, ne adja az isten filmet akar belőle csinálni. A pozitív kritikák és a plafon alatt 20 centivel repkedő hivatalos sajtóanyag ellenére én rendkívül szkeptikusan várom a Barátság extrákkal című alkotást (hiába, akinél könnyű szerelmi vígjáték kategóriában még A szerelem Harley Davidsonon érkezik az etalon...Megyek is és levetem magam valami jó magas tereptárgyról....). Azért megnézem majd, ha másért nem, a Woody Harrelsonért. Hátha így vénségemre még meg tudnak lepni.
