Ez a bejegyzés vagy három-négy éve született, eredetileg a virtus.hu-n jelent meg. És még mindig többé-kevésbé aktuális, ami komikus, vagy tragikus, vagy tipikus, ahogy tetszik.
Történt egyszer, hogy éppen aktuális hollandiai ösztöndíjam mellé nem kaptam kollégiumi férőhelyet, ezért magam láttam neki az albérletkeresésnek. Hamarosan rá is akadtam egy kedves kis házikóra egy ménkű nagy burgonyaföld közepén, annyi információm volt róla a kollégáktól, hogy „két hölgy, Liz és a partnere, Astrid adják ki”. Gondoltam, Liz és Astrid üzleti, esetleg tenisz- vagy lovaspóló partnerek. Meglátogattam a házat, Liz és Astrid pedig annak rendje módja szerint körbevezettek. Kissé furcsán néztek, mikor a Wall Street árfolyamok illetve a lovaspólóban alkalmazható lestaktika iránt érdeklődtem, de végül megegyeztünk az árban, és másnap beköltöztem. A következő holdas éjjelen a helyi magyar kolónia egyik tagja kúszott fel terepszínű ruhában az esőcsatornán, a haldokló zsiráf nyöszörgését utánozta (v.ö. South Park), majd a nyitva felejtett ablakon át bezuhant a szobámba, és utolsó leheletével ezt hörögte: „Véged!!!”. Egyelőre úgy tűnt, inkább neki van vége, ezért leültettem a kommandóst, a magyarok külföldön hagyományos vendégszeretetének jeleként adtam neki egy rúd kolbászt meg egy kupica lótetűből desztillált, 95 fokos pálinkát, majd a részletek felől érdeklődtem. „Tudod te, hogy milyen házba költöztél?” mutatott rám vendégem vádlón, és közben a rovarászcsipeszemmel pentagrammákat karcolt az ajtómra. „Kísértetház?” kezdtem lelkesedni, és az ágy alól előhúztam a bolhapiacon vásárolt ektoplazma-generátort, hogy na, végre hasznát veszem. „Tudd meg hát” suttogta vendégem „hogy itt” és hangja elcsuklott „ITT BUZIK LAKNAK!”. Azzal kivetette magát az ablakon, és mivel a Batman mellényt már nem volt ideje bekapcsolni, szótlanul elterült a rebarbarák közt szöszmötölő szorgos sündisznón.
Esküszöm, így történt (talán néhány aprócska részlettől eltekintve). Az mindenesetre tény, hogy honfitársaim már a beköltözésem másnapján több alkalommal figyelmeztettek a közvetlen életveszély fennállására. Mivel én is e vonal mentén lettem annak idején szocializálva, tagadhatatlanul pánikba estem. A fürdőszobát leleményes riasztórendszerrel szereltem fel az esetleges kukkolók ellen. A szobám ajtaját elalvás előtt kulcsra zártam, elreteszeltem, majd a biztonság kedvéért körbehegesztettem. Az ablakaimon fokhagymafüzérek lógtak. Igyekeztem más idősíkban élni, mint lakótársaim, tehát hajnal négykor reggeliztem, délután ötkor ebédeltem, éjfélkor vacsoráztam, tévézés gyanánt pedig pirkadatkor öt percre bekapcsoltam az állami tévé monoszkópját. Liz és Astrid kissé furcsállták a dolgot, de végül is nagy zajt nem csaptam (hát mertem én, a vérszomjas buzik budoárjában?), tehát nem tettek szóvá semmit.
Ezt a pánikhangulatot pont egy hétig bírtam, aztán leszereltem a riasztórendszert meg zárakat, eladtam a hegesztőpisztolyt, és napokig brassóit ettem, adagonként negyven gerezd fokhagymával. Felütöttem a felmenőimtől örökölt „Óvakodj a buziktól” című fóliáns egy rongyosra olvasott példányát, és a közölt információk, illetve színes képanyag alapján keresgélni kezdtem az árulkodó jeleket, de sehol egy bőrruha, egy bilincs vagy egy korbács, esetleg meztelen óvodások fotóalbuma. Szállásadóim teljesen hétköznapi életet éltek: két doktori fokozat, napi munka, főzés, mosogatás, egy húsz éve tartó kapcsolatban. Némi tűnődés után kidobtam a francba a családi fóliánsot,és főztem a szállásadóimnak egy vacsorát (brassóit, természetesen). Elbeszélgettünk szakmáról, politikáról, egyetemi ügyekről, az egyetlen, ami nem került szóba, az a szex volt. Belegondoltam: már miért került volna szóba? Ha egy heteroszexuális házaspárnál kerestem volna szállást, talán a misszionárius póz előnyeit és hátrányait tárgyalnánk meg? Liz és Astrid nem lettek ugyan életre szóló barátaim, de igen szívélyes viszonyban voltunk, abban a fél évben, amíg náluk laktam, és az is biztos, hogy náluk rendesebb főbérlőm nem volt se előtte, se utána.
A Meleg Büszkeség Napja nekem egy kicsit ezt az emléket teszi tönkre (bár a puha rózsaszín plüssbe csomagolt férfiúi nemi szerv látványa úgy egyébként pontosan annyira idegesít, mint egy zacskósleves-reklám: olyan terméket kínál, amire nincs igényem). Liz és Astrid, illetve mindazok a homoszexuális férfi és hölgy kollégáim, akikkel eddig találkoztam, nem voltak mások. Teljesen ugyanolyanok voltak mint én (legfeljebb nem tudtak meginni egy korsó sört öt másodperc alatt, igaz, gyermekeim megszületése óta én is elveszítettem ezt a csodálatra méltó képességemet).
Éppen emiatt zavar egy kissé, hogy a Meleg Büszkeség Napja azt a benyomást teszi a többségükben eleve előítéletekkel közelítő nézelődőkben, hogy minden meleg egyúttal kurva is. Kurva méghozzá nem a klasszikus értelemben, amikor az országúton a durrdefekt utáni tizedmásodpercben egy piros bikinibe öltözött ötvenéves démon bekopogtat a szélvédőmön, és közli a szaxi napi árfolyamát, hanem abban a ritkán megvilágított összefüggésben, hogy „nemétől függetlenül kurva az olyan személy, aki saját saját testi kielégülésén, bővebben saját magán kívül senkivel és semmivel nem törődik”.
Félreértés ne essék: nekem a kurvákkal sincs semmi bajom például „bibliai” vagy „erkölcsi” alapokon, de tisztában vagyok vele, hogy a „kurvaként való viselkedés” milyen hatással van adott közösségre, legyen az baráti társaság vagy munkahelyi kollektíva. (Éppen ezért találom furcsának, hogy a kurvaként viselkedő heteroszexuális férfit vagy nőt nem illetjük akkora köpetekkel, mint a homoszexuálist. Az előbbi jó eséllyel sokkal többet árthat nekünk és b. családunknak, mint az utóbbi.) A Meleg Büszkeség Napjának résztvevői megfontolhatnák, hogy Magyarországon, ahol az embereknek, úgymond, szokni kell még a gondolatot, pontosan mit is akarnak reklámozni: hogy mások a melegek, vagy hogy nem mások? Képzeljük el, mennyivel nagyobb és mennyivel pozitívabb hatása lenne, ha a rendezvény alkalmából felvonulna mondjuk tízezer ember, kosztümben, öltönyben, orvosköpenyben, munkásruhában. Igen, mi vagyunk azok a bizonyosak. Próbálj meg kibökni minket a tömegből.
Egészen biztos vagyok benne egyébként, hogy a melegek közt vannak kurvák is. Mint ahogy biztos, hogy a cigányok közt vannak tolvajok, a zsidók közt uzsorások, stb. Csakúgy, mint Árpád vezér DNS vizsgálatok alapján garantálhatóan fajtatiszta, pedigrés leszármazottai közt. Meg kellene végre tanulni, hogy a csalónak, a tolvajnak, a gyilkosnak, a pedofilnak nincs egy nagy piros X a hátán, aminek alapján a tömegből könnyedén és biztonságosan elkülöníthető, mert ha lenne, akkor pl. nem lenne szükség se törvényekre, se rendőrségre.
A hollandoknak eszükbe nem jutott volna valakit a nemi hovatartozása alapján jellemezni (mint ahogy én sem úgy kezdem a bemutatkozást, hogy „XY vagyok, és férfiakkal szoktam kefélni”). Csak a saját nációmra volt jellemző az a fordulat, hogy „ismered azt a buzit a tanszékről, tudod, azt a... ja, a neve? Azt nem tudom.” A Szent Fóliáns Őrizői a családomban néha nekem szegezik a kérdést, amikor ezeket az élményeimet mesélem: na és mit szólnál hozzá, ha a lányaid leszbikusok lennének? Ilyenkor szoktam fáradt sóhajjal azt válaszolni, hogy inkább leszbikusok legyenek, mint hülyék. Az Őrizők ekkor rendszerint húznak még egy strigulát a „buzi-szimpatizáns” rovatba a nevem mellé, és legyintenek. Fene tudja, lehet, hogy tényleg kéne már egy-két homoszexuális unoka a családba.
