Mint eddig oly sokszor, valószínűleg most is az volt a probléma, hogy túl nagy várakozásokkal ültem be a moziba. Sajnos nem voltam/vagyok gémer, e célból egy úgynevezett házastársra ruháztam be, aki kettőnk helyett is bőszen játszik (legnagyobb bánatomra erre a filmre pont nem ért rá eljönni, pedig ő biztos sokkal többet és bölcsebbet tudott volna nyilatkozni a témában, mint én). De nemgémerként (viszont elvakult és mindenre kész Pac-Man rajongóként) is teljesen meggyőzött az előzetes. Gyerekkoromban hosszú órákat töltöttem annak a projektnek a részletes kidolgozásával, hogy majd egyszer ébren maradok, és meglesem, mit csinálnak a játékállatok éjszaka. Sajnos a gyakorlati megvalósítás túl sokáig csúszott (mire képes voltam fennmaradni éjfélig, addigra valahogy elmúlt az érdeklődésem a plüssök nokturnális tevékenységei iránt), de mai napig vevő vagyok azokra a filmekre, ahol a mindennapi életünket benépesítő élettelen tárgyak a maguk külön, titkos kis világában életre kelnek. Anno a Toy Story (első két része) meg a Tron (első része) megkapták a maguk csücskét Kovácsné poliéderes szívéből, és nagyon reméltem, hogy a kettőt első ránézésre tökéletesen kombináló Rontó Ralphnak is jut majd egy sarok. De nem.
Rontó Ralph (John C. Reilly), a Fix It Felix című, valaha rendkívül népszerű játéktermi játék kétszeres életnagyságú, sokatmondóan piros, bugyuta pofájú gonosz figurája, aki egy szolid társasházi lakóközösségben napi nyolc órában puszta kézzel teszi tönkre mindazt, amit Javító Félix (Jack McBrayer) szintén napi nyolc órában megjavít. (Amúgy Fixitfelix soha nem létezett, vadonatúj retró játékként a filmmel párhuzamosan adták ki.) Mikor a játékterem közönsége esténként hazamegy, Félix és a lakók nagyokat smúzolnak egymással, Ralph meg mehet a szemétdombra aludni. 30 év után emberünk besokall, és elhatározza, hogy fordít a sorsán.
Ez így ebben a formában nagyon ígéretes, nemdebár. Nem egy vérfagyasztóan új gondolat, de igen hálás, Ralph majd jól rájön, hogy ogrénak rontópálnak lenni voltaképp jó meló, a társadalom jól rájön, milyen kedves arc is ez a Ralph, az előbbit majd jól befogadja az utóbbi, meg vica versa, közben meg nagyokat röhögünk, meg jobbra-balra ámuldozunk a látványos technikai megoldások láttán.
A nagy röhögésekkel nincs is probléma, iszonyú aranyosak mind a retró játékok, mind az áramvonalas, hipermodern FPS-költemények, utóbbiak terén különös tekintettel a Final Fantasy-frizurás, Lara Croft testű és Sgt. Callahan természetű amazonra (Jane Lynch), aki lassan, de biztosan beleszeret a nálánál másfél méterrel alacsonyabb Félixbe. Természetesen van buzis poén is, a Dungeon Keeperre emlékeztető veres ördög udvariasan megkéri az aktuális gyűlésüket tartó anonim alko... szörnyeket, hogy ne Sátánnak, hanem Szaténnak szólítsák. Hihi. (Évek óta merengek rajta, miért kell minden egyes animációs filmbe buzis poén, ez biztos valami ősi hagyomány, mint amikor a színházi előadás előtt nem szabad kimondani, hogy Macbeth)
Remek kis világot építettek fel az alkotók, épp a megfelelő mennyiségű mátrixos szabállyal, ha pl. adott karakter átlátogat egy másik játékba, és ott megölik, akkor tényleg meghal, nem úgy, mint a saját játékában, ahol a játékosok örömére ugyebár végtelen sokszor feltámadhat (viszont viccértéke ellenére melléfogásnak tartom, hogy Ralph a „magánéletben” teljesen normálisan jár-kel, míg játékának összes többi szereplője fázisról fázisra, szaggatva mozog, mint az a nyolcvanas évek játékaiban amúgy ildomos). A történet egészen emészthető, bár középtájon kissé lefittyed, mint egy békebeli rekamié, és összességében egyetlen pillanatra sem üti meg a Toy Story szintjét. A látvány függetlenül attól, hogy szerintem tök felesleges kiadni a pluszpénzt a háromdére, egészen biztosan ki fogja elégíteni az ilyesmire gerjedőket. (Szükségtelenül térbeliesített társaihoz hasonlóan a Rontó Ralph sem „kifelé”, hanem „befelé” háromdés, vagyis nincsenek benne szédítő repülős jelenetek, illetve a vászonból az ölünkbe ugró tárgyak, csak a háttér van hátrébb egy félméterrel.)
A Rontó Ralph legnagyobb problémája maga Rontó Ralph. Adja magát az összehasonlítás Shrekkel, de a párhuzam azonnal megbukik ott, hogy Shrek (legalábbis az első, hányózacskó nélkül is végigélvezhető epizódban) nem akart jó lenni, épp ellenkezőleg, ő csak lenni akart, a többiek pedig kénytelenek voltak rádöbbenni, hogy a tuskólábú, emberevő, fingszagú szörny is egy érző lény. Ralph viszont megpróbál bevágódni az úri középosztálynál, ami nem csak azért van eleve kudarcra ítélve, mert nem fér be a középosztály lakásába, és úgy néz ki, mint egy letollazott jeti, hanem azért is, mert Ralph, valljuk be, nem egy atomfizikus, mondhatni korrigálhatatlanul hülye szegénykém, ráadásul az erőszakosabbik fajtából. Kapcsolata Félixszel bizarr módon emlékzetet az Egerek és emberek alaphelyzetére, és tetteinek nagy része számomra még csak nem is bárgyún vicces volt, hanem szimplán kínos. De Ralph sehol nincs kis barátjához, az Eperke világát idéző játékban autóversenyzéssel foglalkozó Vanellope von Cukkhoz (Sarah Silverman) képest. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még visszasírom az utánozhatatlanul botrányos Ashoka Tanót a Klónok háborújából. És íme, eljövend a világvége, és Pindúr Pandúrok fúvogatják az Apokalipszis úttörősípjait: Vanellope von Cukk mellett Ashoka Tano egy Göncz Árpád. Nem azzal van baj, hogy Vanellope világában minden cukorból meg csokiból van, ez csak egy kedves kikacsintás az összes általam olyannyira gyűlölt cunci-kislánykás mesécskére. Az a baj, hogy az alkotók egy jópofa, vagány, cserfes csaj helyett egy elviselhetetlen, rohadt kis gyíkot próbálnak megszerettetni velünk. Ezek után sejthető, hogy mindazok a jelenetek, ahol Ralph és Vanellope együtt szerepelnek (ez a filmnek úgy a háromnegyede) rendkívül heves tiltakozó reakciókat váltottak ki a paraszimpatikus rendszeremből. Olyannyira, hogy egy adott ponton kb. másfél percre egyszerűen bealudtam, mint a ketrecbe zárt és rendszeresen vegzált nyomorult vadállat, akinek nincs más menedéke a szörnyű valóság elől.
A vállalhatatlan főszereplők miatt viszont amúgy indokolhatatlan vonzalom támadt bennem a mellékszereplők, vagyis Félix és a bögyös amazon iránt. Kár, hogy az ő történetük nem volt jobban kifejtve, de biztos vagyok benne, hogy lesz itt még kisfilm, vírus videó meg második rész.
Szinkront ritkán szoktam fikázni, ha nem is első, de másodkézből tudom, hogy szinkront írni hálátlan, ezer szabállyal gúzsba kötött, és nem is különösebben jól fizetett meló. Mégis van egy olyan érzésem, hogy a filmen a magyar szöveg sokat rontott. A „Javító Félix” megnevezésen valószínűleg csak azért tikkeltem, mert nekem szubjektíve nem tetszik, de szerintem a „glitch”-et, vagyis a hibát „bakinak” fordítani tényleg nem volt elegáns. „Itt a bakis csaj” hangzik el többször is a programhibával küszködő Vanellopéval kapcsolatban, én meg tűnődtem nagyokat, hogy vajon hol hagyta a leányzó a bakancsát... (No nem mintha így hirtelen képes lennék előrukkolni valami brilliántos megoldással, segítőkész férjem szerint meg magyar szavakat használni a számítástechnikával kapcsolatban „ciki”).
A Rontó Ralph célközönségének valószínűleg nem a gyerekeket, hanem a negyvenes apukákat szánták, mindenképp tuti, hogy ők százötven százalékkal jobban ki fogják tudni élvezni, mint én. Kicsit úgy éreztem magam, mint Javító Félix társasházában a nagyvirágos ruhába és műanyag gyöngysorba öltözött középkorú kisvárosi matróna. Valahogy nem való már nekem a felelőtlen ifjonti szórakozás.
