Van egy erőszakember amerikai tag, bizonyos Rory Miller, aki egy teljes könyvet szentel annak, micsoda hülyeségeket képesek az emberek a harcról, a fegyveres akciókról meg a hasonlókról gondolni, ha minden ilyen irányú tapasztalatuk hollywoodi mozifilmekből származik. Remek könyv, érdemes olvasgatni, még akkor is, ha a fordítóját szívem szerint egy rókafűrésszel darabokra vágnám, aztán a maradványaival kitömném mondjuk a Fekete László bokszzsákját. Jómagam azon a véleményen vagyok, hogy eleve nem százas, aki elhiszi, amit a filmekben lát. Az ilyen ember valószínűleg mozi híján sem egy lángelme, ha nem abban hisz, hogy a Schwarzenegger 10000 méteren végigsétál az F-16-os szárnyán, akkor majd hisz a Hétszűnyű Kapanyányimonyókban. Még szerencse, hogy itt van nekünk a legújabb G.I. Joe film. Rory Miller fellélegezhet: aki ezt egy pillanatra is képes komolyan venni, az olyan szinten életképtelen, hogy annak a harcművészetek elsajátítása és alkalmazása lesz a legkisebb baja.

A találóan elnevezett Barrikád (Dwayne The Rock Johnson) és válogatott testépítőkből álló csapata azt a megbízást kapja, hogy lopja el Pakisztán teljes atomfegyver-készletét a sok hülye abroszfejűtől. És itt álljunk is meg egy szóra. Igenis Dwayne THE ROCK Johnson, bármennyire fúj is újabban az érintett a becenevére. Magam is könnyekig és egyéb testnedvekig meg vagyok hatva, ahányszor a jeles férfiú feltűnik a vásznon, de attól még Johnson nem egy Shakespeare színész, hanem egy roppant (és) esztétikus volt pankrátor. Aki képes a G.I. Joe összes jelenetében (de abban is, amikor egy Népszabadsággal a hóna alatt a budi felé tart) rövid ujjú pólóban/anélkül, csillogóra olajozva feszegetni az izmait, és akinek a (szerencsére deréktól felfelé) félmeztelen képeit a tulajdon nyolcéves lányom lájkolja rendszeresen a Facebookon, az nem Dwayne Johnson, az esztéta, hanem Dwayne Johnson, THE ROCK. Sajnálom. A sziklamentesítést ki kell érdemelni. Dwayne THE ROCK Johnsont amúgy minden ripacskodása ellenére térdre borulva imádom mint fizikai entitást, és legalábbis mérsékelten tisztelem azért, hogy képes volt felkarolni egy olyan reménytelenül döglött ügyet, mint a bikanyakú-baltaarcú örökakcióhősök megszemélyesítése. Johnson egy dinoszaurusz, aki elfelejtett kipusztulni, Schwarzenegger, Stallone meg a Hulk Hogan késői vízhajtása egy olyan korban, ahol a mainstreamet immár a brúszvillisz alapon gyártott, helyiparaszt jellegű hősök (pl. Jason Statham) meg persze az álarcos igazságosztók képviselik. Johnson kedvelhető, gyaníthatóan azért, mert amúgy egy kedves és értelmes ember, aki magánemberként, pl. interjúkban jókat mond és szívesen mosolyog.
A kis kitérő után... khöm...hol is.... ja igen, a hülye abroszfejűek. (A G. I. Joe NAGYON polkorr film, öröm nézni....) Szóval Barrikád vezetésével Duke (Channing Tatum), Lady Jaye (a főállásban gondolom fehérnemű modellként tengődő Adrianne Palicki), Kova (D. J. Cotrona) és egyszer használatos, névtelen társaik annak rendje-módja szerint ellopják az atomot, és várják, hogy hazamehessenek a büdös nagy sivatagból a cuki kis hibátlan fogsorú gyerekeikhez. (Egy hollywoodi hiedelmet szeretnék ezúton örökre megcáfolni: nem, egy film nem lesz szerethető attól, ha gyerek van benne. Az ember a gyerekek közül leginkább a sajátjait szereti, a többire pedig egészséges kétkedéssel tekint, főleg ha túlzottan aranyosak az alamuszi kis rohadékok.)
A sztorira visszatérve: hőseink nem tudják, hogy odahaza az elnököt (Jonathan Pryce) elrabolták, és az alakváltó Zartan (meglepi: Jonathan Pryce) került a helyébe, aki egyetlen tollvonással eltörli az egész J.I. Joe részleget. A szőnyegbombázást au naturelle csak hőseink élik túl, akik valahogy hazajutnak (ez nincs igazán részletezve), és otthon azonnal nekilátnak szervezkedni a minden csúnya dolgok hátterében álló, hívei által frissiben kiszabadított Kobra parancsnok és hívei (Zartan má’ vót, azon kívül Tűzbogár – Ray Stevenson) ellen. Utóbb csatlakozik hozzájuk Kígyószem (tök mindegy kicsoda, végig álarcban van), annak Jinx nevű spannője (Elodie Jung), az eredetileg szintén gonosz Viharárnyék (Byung-hun Lee), meg a brúszvilisz (Bruce Willis), és a jó öt-hatszáz kilónyi impozáns élőtömeg plusz két pár nem kevésbé impozáns cickó nekilát megmenteni a világot.

Már a bevezetőben is utaltam rá, hogy az akciófilmeket, de legfőképp az amerikai hazafias akciófilmeket képtelenség komolyan venni, különösen a műfajt virtuálisan kinyíró, eltemető, aztán kiásó és újra kinyíró és felgyújtó és a hamvaiba hugyozó... szóval az Amerika kommandó óta (amit meg az Amerika kommandó meghagyott, azt a Feláldozhatók II. kilőtte a Napba. Kész, ennyi.) Manapság a pőre hazafias akciófilmet akkor lehet nagyobb profit mellett eladni, ha minimum a Bruce Lee reinkarnációja tapossa szét mezítláb az MBT 3000-est, de ennél jóval praktikusabb, ha a pörgős jelenetek mellé beiktatunk némi (undok picsogós nőknek való) jellemfejlődést, olyan karaktereket, akiknél a dimenziók összege egynél nagyobb egész szám, jópofa vicceket, csillogó robotokat, értelmezhető történetet.... szóval valamiféle hígítást a csihi-puhi mellé. Vagy az ufókat, az mindig bejön.
A G.I. Joe akciójelenetei nagyjából rendben vannak, kellően zajosak, mozgalmasak és lehetetlenek, egyik-másik megoldás egészen ötletes (a függőleges sziklafal mentén fellógatott nindzsák közti összecsapással is csak az volt a bajom, hogy nagyon kilógott a „3D yeah, beszartok” feliratú lóláb, de a film vége felé a maroklőfegyverek másfél centiről történő intenzív használatával kombinált ökölharc kimondottan tetszett.)
Mivel Dwayne THE ROCK Johnson főszereplése mellett jellemfejlődést és hasonlókat vizionálni kissé kockázatos, a csillogó robotokat meg már a Transformersben ellőtték, a G.I. Joe 2-t a jópofa viccek és az értelmezhető történet tudta volna megmenteni. De nem. A film benyögős-macsócsávós poénjai még angolul is kínosak, magyarul viszont egyenesen idegborzolóak, én a szinkronírók helyében ilyen esetekre inkább beiktatnék valami nyuszikás viccet (vagy bármit). A Channing Tatum alakította relatíve vicces figurát meg puff, lelövik az első húsz percben.
A történettel nem a bugyutasága a baj. Franc se akar G.I. Joe-ból diplomázni, bár az egy kicsit erős, mikor elsütnek a légkörben valami 40-50 atombombát, és közlik, hogy de jó, hogy nem a földre estek, így minden okés, mehetünk bejglit enni. Az ütemezés a baj, meg a sztori felépítése meg az egész, ahogy van. A kedvenc karakterszínészeim közé tartozó Jonathan Pryce és az általa alakított Zartan pl. nagyságrendekkel érdekesebb figura, mint a gonosz Kobra parancsnok. Őt meg a kiszabadítását teljes nyugalommal a francba ki lehetett volna hagyni az egészből (a cool motoros mutatványt meg valahova máshova betenni), valami két másodperces kerettörténettel, hogy „Kedves gyerekek, Kobra bácsit további intézkedésig Zartan bácsi helyettesíti”. (Ha már itt tartunk: mi a fészkes frásznak kap egy Hasbro film 16-os karikát??? Hát még kukit se mutatnak benne, pedig lett volna rá közönség...) Azt viszont az első 5 percben elárulják, hogy az USA elnöke, ez a szent ember, a martalócok áldozata lett, és egy alakváltó helyettesíti. No nem mintha egyébként belehaltam volna a kíváncsiságba, hogy most akkor a kedves ősz hajú bácsi kettős életet él-e, de akkor is... Hagyjuk csak a feszültséget halmozódni. Ha már nem újítunk semmiben, ne újítsunk a kliséken se, csak zavart fogunk kelteni. Hasonlóképp kretén módon van elhelyezve a történetben az Ördögi Terv. Az Ördögi Tervet, kérem, azt az elején legalábbis vázolni kell, hogy annál jobban kidomborodjon a hősök hősiessége. Ellenkező esetben ugyebár fogalmunk sincs, miért kepesztenek az izomagyúak. Azt nem nekünk nyomozzák ki, hogy a kedves ősz hajú bácsi stbstb, mert nekünk 103 perccel ezelőtt már megmondták azok az indiszkrét filmkészítők, viszont hiába riogatnak ötpercenként, hogy veszélyben a világ, ha nem tudjuk, mi is az a veszély konkrétan. Ráadásul az utolsó tíz percben a gané Zartan lezúzza egész Londont, de cakk-pakk, mind a nyolcmillió lakosával együtt, ami.... hogy is mondjam csak... olyan kesernyés ízt hagy az ember szájában, hogy „Ezt barátom a G.I. Joe-ék most k-ra elb-ták.”

A film megtekintése után egészen frusztrált lettem a hirtelen rám törő irreális vágyaktól. A nyilvánvalótól eltekintve (miszerint hogy akkor dolgozzon nálam a Rock napi négy órában, mondjuk, hümm-hümm-hümm, mondjuk kertész munkakörben) szóval a nyilvánvalótól eltekintve az alábbi dolgokat szeretném kérni karácsonyra:
1. Lady Jaye szemhéjtusát. Mert a nagy leszámolás után, mikor a néni kimászik a retkes vízzel tele kútból, ahol 24 óráig bujkált a rá vadászó ellenség elől, Adrianne Palicki szemhéja tökéletesen ki van húzva. Én meg, bakker, a gondos festegetés után elég ha tüsszentek egyet, és máris úgy nézek ki, mint Johnny Depp a Lone Rangerben.
2. Bruce Willis konyhája. Nem tudom, mihez kezdenék a vágódeszka mögül gombnyomásra kiugró tankkal, de sirály lenne egy olyan.
3. Azt a sminkest, aki Dwayne Johnson szemöldökét szedi.
Irreális vágyaim közt nem szerepel, hogy ezt a filmet bármilyen formában még egyszer megnézzem, DVD-n megvegyem vagy bárkinek is ajánljam. Mint az gondolom nyilvánvaló, én lennék az utolsó, aki tagadja, hogy kigyúrt és kifényesített férfitesteket nézegetni mókás elfoglaltság. De másfél órán át azért nem köt le.