Szeretem az összes olyan jópofa marhaságot, mint a Shrek, a Toy Story meg a többi, de azért a hablelkem egyik kicsiny, titkos csücskében simán elférnek azok az idejétmúlt, nemisztereotípiás, hímsoviniszta, cikibéna hercegnős filmek is. Miért is ne férnének? Azt állítani, hogy a hercegnős meséktől hülyék lesznek a lányok (vagy bárki), az kb. annyira értelmes dolog, mint tudományos tényként közölni, hogy ha a családban a legfiatalabb gyerek magyar népmeséken nevelkedett, akkor kapásból lesz egy felekirálysága. A hercegnős meséknek is megvan a maga helye és ideje. Vannak köztük olyanok, melyek az unalomig ismert fordulatokat, karaktereket és tízezer éves emberi vágyálmokat jól és szórakoztatóan képesek felhasználni, meg van a Hamupipőke és a nindzsa pónik 3D , amit ingyen megkaphatunk a postán, ha ajánlott levelet adunk fel. Ja, és vannak az obligát karácsonyi aszpartámízű pink borzalmak is a szeretet átható erejéről, amit a kedves alkotók igyekeznek a lehető leggyorsabban kápére váltani. Amikor tehát beültünk a gyerekeimmel a Jégkirálynő diznis adaptációjára, nem voltam tele előítéletekkel, mert simán volt rá esély, hogy nem öklendezve fogok kijönni a moziból.

Apu Király és Anyu Királynő pompás vadregények övezte, német nyelvterületen épült Loire menti kastélyukból igazgatják a hegyek közt megbúvó piciny ország harminckét fős lakosságát. Minden idilli lenne, ha nagyobbik lányuk, Elza (Idina Menzel) nem lenne egy X-(wo)man.  A helyes szőke csöppség azonban elég komoly szuperképességgel rendelkezik: amihez hozzáér, azt jéggé fagyasztja. Amikor egy sajnálatos baleset során majdnem megöli a kishúgát Annát (Kristen Bell), a szülők a bölcs troll király (Ciarán Hinds) tanácsára úgy döntenek, hogy lezárják a palotát, és a két kislányt a világtól  és egymástól teljesen szeparálva nevelik fel. Apu és anyu azonban nem számolnak Disney-ékkel, akik mindig kinyírják a főszereplő szüleit. Hamarosan el is tűnnek a képből, ami azt jelenti, hogy Elza kerül a trónra. A világ  végre megismerkedhet a nővérekkel: a finoman szólva butuska kamaszlány Annával, és az egyre növekvő varázsereje miatt mindenkitől félőrülten rettegő Elzával. A történet főbb vonalai felvázolva, nem kell más, csak egy fess, sztreccsgatyás herceg (Santino Fontana), a Han Solo óta kötelező elemnek számító Robusztus Népi Hős (Jonathan Groff), egy dilis mellékkarakter (a napimádó hóember szerepében Jos Gad) és egy cukker hátasállat (jelen esetben rénszarvas).

Szörnyen hangzik, mi? Eléggé. Szerencsére a látszat csal. A Disney ugyanis visszanyúlt a gyökereihez, és ahelyett, hogy csinált volna egy erőltetetten vicces, pillanatra sem komolyan vehetően komolykodó,  gyerekfilmnek álcázott Marvel klónt, megalkotott egy igazi, vérbő... diznifilmet. Miközben a Jégvarázsban szinte egyetlen eredeti ötlet sincs, és bárki, aki a gyerekeit legalábbis marginális gyakorisággal moziba viszi, azonnal köpi, melyik részletet honnan vették át, az egész annyira vicces, szépen megcsinált és... igen, nincs rá jobb jelző, mint a veszélyesen elkoptatott „kedves”, hogy egy idő után teljesen magával ragad, és nem lehet rá haragudni. A film ritkán tapasztalható érzékkel teremt egyensúlyt a kötelező klisék közt. Alig van olyan jelenet, ahol naiv - ok, síkhülye -  tinilány idegesítőbb a kelleténél, ugyanez vonatkozik a szuperdinka hóemberre is. A dolog titka az, hogy mindketten... kedvesek. Bár a szerelmesek egymásra találása hagy némi dramaturgiai kívánnivalót maga után, a néző végül is elfogadja a szerelmi szálat, mert az ifjú pár... kedves. Azok a manapság kihagyhatatlan jelenetek, melyek bemutatják, hogy a nők mennyire eszméletlenül egyenjogúak (verekedős nő, helyzetfelismerős nő, stb.) nem másznak a néző agyára, mert ezek is... kedvesek. Nyilván az alkotógárda és a mögöttük álló financiális szakértőcsapat valamennyien zsugori, pénzéhes, számító köcsögök, akik patikamérlegen mérték ki az effekteket, érzelmeket, derűt és borút – de mit tegyünk, ha egyszer sikerült nekik, remekbe szabott eldobhatós terméket adtak ki a kezük közül. (A forgatókönyvet ugyanaz a Jennifer Lee jegyzi, aki az elsöprő sikerű Rontó Ralphot. ) Egy szépen kimeszelt disznóólnak a maga kontextusában ugyanolyan becsülete van, mint mondjuk a Sixtus - kápolnának. A mese vége, ha nem is esünk ki miatta a székből a döbbenettől, azért épp eléggé szakít a klasszikus befejezés-típusokkal ahhoz, hogy még legalább két napig emlékezzünk rá. Külön jópont az általam mélységesen  gyűlölt „szerelem első látásra” / ”a szerelem mindent megold” motívumok diszkrét felrúgásáért. El tudtam volna mondjuk viselni egy olyan női főhőst, akinek nincs akkora szeme, mint egy kakukkosóra és olyan arcszerkezete, mint a kifalvai szépségverseny győztesének (most ezt a poént marhára nem fogja érteni, aki nem látta a Grincset, de ennyi örömöm hadd legyen már, karácsony van...),de ne rúgjunk már fel minden szabályt. A hercegnő az hercegnő, annak úgy kell kinéznie, mint egy beltenyészett pincsi, különben identitászavara lesz. Az egyetlen, ami nem jött be, az a zene: bár a legrosszabb operett hagyományoknak megfelelően a szereplők hárompercenként dalra fakadnak, a nóták totálisan jellegtelenek, felidézhetetlenek (pedig nekünk családilag nagyon jó fülünk van ám). Ha már bevállalták a cikiség-faktort a dalbetétekkel, akár dolgozhattak is volna rajta egy keveset. Ez alól talán az a szám a kivétel, amit Elza énekel, mikor elszabadult varázserejének boldog tudatában felépíti a jégpalotáját. Utánozhatatlanul giccses, elviselhetetlenül háromdés,okádék módon gyönyörűen megcsinált jelenet, szivornyásan csöpögős dallal. Látvánnyal-hanggal-mindennel pontosan az, amiért az Oscart feltalálták, mind a pozitív, mind a negatív értelemben.

 A Jégvarázs remek karácsonyi kikapcsolódás, iskolás korú gyermekeknek ideális (az, hogy nekem a kisebbik már megint elbőgte magát a drámai csúcsponton, nem ér pontot, mert ő azon is elbőgi magát, ha a nyúl szadista módon kettéharap egy fűszálat).  Kislányoknak hercegnő és érzelem,  kisfiúknak  lélegzetelállító animáció és harci jelenetek. Vagy fordítva. Szerintem tökmindegy.