Birdman

 2015.02.12. 11:16

(Kissé megkésve)

A Birdman az a tipikus film, amit a kritikusok a mennybe emelnek, szemüveges ember rosszat nem mondhat rá anélkül, hogy a többi szemüveges ember súlyos megvetésekben ne részesítené, miközben a random mozijáró csak ámul és bámul, rosszabb esetben rosszul lesz tőle, kritikai elismerés garantált, a film költségeit meg majd a rendező a Trabantja eladásából fedezi. Az ilyen filmek szoktak néhány év(tized) múlva cultfilmként hatalmas sikert aratni – ha elég Elvadultak és Mélyenszántóak. A nagy kérdés az, hogy kellően mélyen és vadul szánt-e a cult státuszhoz a Birdman, illetve van-e benne elég látványelem és gigamegasztár a trabantos jellegű problémák elkerüléséhez.

Mindkettő. Egyik sem. Sokan és sok helyen elmondták, milyen hihetetlenül friss és újszerű ez a film – nem, dehogy az, és szándékosan nem az. A Birdman szemérmetlenül és virgoncan köp szembe mindenkit, aki az útjába kerül, legyen az néző vagy kritikus, amikor a világ legsablonosabb történetét a világ legsablonosabb filmes eszközeivel meséli el. Szerintem a legelvetemültebb alvajáró Michael Bay rajongó is tud kapásból mondani vagy három-négy olyan filmet, ami a hajdan méltán avagy méltatlanul híres, kiöregedő sztár küzdelmeiről szól (az obligát elvált feleséggel, drogos gyerekkel, közösségihálós vonatkozásokkal megtűzdelt generációs válsággal, hisztériás szeretővel, pszichózissal, „elképesztően tehetséges ámde emberileg egy hányadék” fiatalabb kollégával, stb.), ahogy azoknak a filmeknek is igen hosszú a sora, ahol a büdös életbe nem derül ki, hogy akkor most volt szuperképessége a főhősnek, vagy csak álmodta az egészet. Nincs itt semmi újdonság, legfeljebb akkor, ha az ember a harminckettedik világmegmentős-kigyúrtszuperhősös-kutyásgyerekesfolytatásos blokkrobbantó után esik be a Birdman vetítésére, mert akkor tényleg olyan frissnek tűnik az egész, Kritikusok az Ilyet Szokják Szeretni.

Megvan a kulcsszó – nem, nem elnéző (jelen Vicces Filmes Utalás kissé dohos, de nem baj, korosztályomban talán elmegy), a kulcsszó az, hogy „tűnik”. A Birdman zseniálisan játszik el azzal, hogy saját fenekébe menthetetlenül belebújt művészfilmnek TŰNIK, pedig nem az. Minden, amit a művészetről, a celebekről, a színészetről, az öregedésről és az összes többi nagy és komoly témáról elmond, az a film legkomolyabb pillanataiban is komolyan vehetetlen, nem azért, mert nem őszinte, vagy mert a színészek bénák lennének, hanem azért, mert az élet is az. Ebben rejlik a Birdman zsenialitása – olyan, mint egy hullarészeg beszélgetés az élet értelméről hajnalfélkettőkor, amikor a felek a járda szélén, diszkréten ignorált répadarabok közt, félheverő testtartásban először hatalmas nagy Igazságokat mondanak egymásnak, aztán egyszer csak rálegyintenek az egészre és elröhögik magukat, hogy majd húsz-harminc év múlva jól ne tudják elönteni, hogy ez az életük legvidámabb vagy legtragikusabb pillanata volt.

A történet tehát dióhéjban az, hogy a 90-es évek akcióhőse, az egykori Birdman (Michale Keaton) a 2010-es évekre szemvidító fekete latexcuccát és kockahasát vénemberes fehér alsógatyára és punnyadtan csüngő kocahasra cseréli. Szakmailag szegény már rég eltűnt a süllyesztőben, ahonnan önmagát, művészi hitvallását és/vagy celeb státuszát keresgélve úgy próbál kimászni, hogy színpadra adaptál egy igen mély mondanivalóval rendelkező könyvet a szerelemről, hogy aztán a saját maga rendezte darabban még a főszerepet is eljátssza. Közben mindvégig küzd másik énjével, a fejében monologizáló szárnyas-maszkos, übercinikus Birdman-nel, aki szerint az egyetlen kiút a visszaút, mégis csak meg kéne csinálni a „Birdman visszatér 32”-t a csillió dolláros bevétel reményében. Legnagyobb szerencséjére/pechjére a darabhoz sikerül találnia egy igazi elismert színészt, a kritikusok kedvencét, a method acting mániákus Mike-ot (Edward Norton). A filmet ez a két zseniális alakítás önmagában is el tudná adni (mondjuk kéne egy kis alkudozás, meg mondjuk le lehetne vinni a mozijegy árát, de akkor is eladná). Michael Keaton eleve elképesztően jó, bármiben is játszik, és tényleg megérdemelne már valami nagy csillogó díjat (ezért a filmért pl. Golden Globe-ot már kapott is, és Oscarra is jelölték, nem mintha az Oscar valaha is azt jelezte volna, ki mennyire meggyőző a vásznon). Igen, yeah, Michael Keaton a 90-es évek Batman filmjei után egyszer csak eltűnt, és a rigolyás Edward Norton az, akivel sokak szerint lehetetlen együtt dolgozni jaj, hahahaha, miccccsoda mókás utalások a valóságra, de tényleg, mindenki, aki észrevette, kap egy mezei pirospontot (a Birdman kedvenc, helyenként szerintem kicsit túlzába is vitt játéka a kikacsintós-poénos pirospont-osztogatás, „ÚRISTEN, a filmszakos bölcsészgyerek a negyedik sorban elvihogta magát, nekem meg fogalmam nincs, mi volt a bennfentes poén, csak észre ne vegye…”)

A többi szereplőről sem szabad azonban megfeledkeznünk, mert minden egyes alakítás makulátlan (Emma Stone mint a főszereplő rehabról frissen szabadult ezernyi lelki bazmeggel küzdő lánya, Zach Galfiniakis – akit pedig megmagyarázhatatlan okokból nagyon utálok – mint ideges jogi képviselő és csak ritkán megingó jóbarát, Naomi Watts mint Megkaptam Első Főszerepemet a Broadway-en, Amy Ryan mint exfeleség, Andrea Riseborough mint jelenlegi szerető, és nem utolsósorban a Művészetet Lángpallossal Védő Kritikust kiválóan játszó Lindsay Duncan).

Legyünk türelmesek a Birdman-nel, akkor is, ha direkte, aljas módon, egyfolytában próbára teszi a türelmünket, szántszándékkal elviselhetetlen (ütős alapú hiperművészi kontra elviselhetetlenül nyálas) zenéjével, szántszándékkal idegesítő (az első valahányszáznak tűnő órában gyakorlatilag vágások nélküli) képi megoldásaival, szántszándékkal felesleges számú katartikus jelenetével (szerintem a műfajban elképzelhető összes Megrázó Katartikus Jelenet szerepel a filmben, ami csak addig rohadtul fárasztó, amíg az ember rá nem jön, hogy épp átverik, sokadszorra, nincs katarzis, mert ennyi nem lehet egymás után), satöbbi, satöbbi. Egyetlen percre ne feledjük, hogy minket (a drága nézőket és a külön állatfajba tartozó kedves kritikusokat egyaránt!) itten most orrba-szájba szívatnak, miközben az alkotók azt várják tőlünk, hogy gyorsan értékeljünk át mindent, amit a művészetről, a filmekről, a celebekről, a tömegkultúráról meg ezekről eddig gondoltunk, de ha marad időnk és kellően besavanyodott középkorú Kovácsnék vagyunk, akár a maradékon is gondolkodhatunk. Ne várjunk szimpatikus karaktereket (MINDEN szereplő mond vagy tesz legalább egy olyan dolgot, ami miatt szívesen felpofoznánk, meg még vagy negyven olyat, amit gyarló halandóként naponta elsütünk az utcán (: ), ne várjunk megdicsőülést illetve bűnhődést – és az ellenkezőjét sem. A Birdman mint film, akár „klasszikus” akár „avant garde” értelemben véve nem jó, képtelen akár a sémákhoz, akár a sémanélküliséghez ragaszkodni. A Birdman egy vicc, és mint ilyen, zseniális. Sörborpálinka a fogyasztásához hidegen ajánlott.

A bejegyzés trackback címe:

http://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr927164197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Goombaa 2015.03.12. 12:14:48

Vagyis mindenki vigyen rá magával egy bő marék idézőjelet :)