Maifiatalok

 2017.01.18. 12:31
- Miért sírsz, szívem?
- Mert nem tudom, hogy mi leszek nagykoromban!
- 12 éves vagy, egyelőre nem kéne pánikba esni...
Gyerekből kirobban a feszültség.
- De te is mindig azt mondod, hogy a pénz nem a fán terem, meg az iskolában is folyton az megy, hogy így meg így úgy, meg a munka, és közben te vagy az egyetlen felnőtt, akiről tudom, hogy konkrétan mit csinál, de te azt mondtad, hogy 20 év múlva már nem lesz munkád, és apa munkáját nem értem, és a barátnőm szülei valami közgazdászok, és mi csak annyit tudtunk kinyomozni, hogy táblázatokat csinálnak, és fogalmunk sincs, hogy fogunk pénzt keresni... - és bőg tovább. 
Történt ugyanis, hogy apa, a szoftverfejlesztő megpróbálta elmagyarázni a gyereknek, hogyan működik a szoftverfejlesztés. Már ott kiütköztek a problémák, hogy hát a szoftvert manapság már senki nem fejleszti egyedül, a guitar hero-hoz hasonóan a softwre hero is kiveszőfélben lévő állatfaj, hanem van a programozó, meg a tesztelő, meg a projekt menedzser, meg a technical writer, meg a user interface designer, utóbbi kettő esetében Magyarországon még csak rendes képzés sincsen… Gyerek kimeredt szemekkel rohant hozzám, hogy akkor inkább szakfordító lesz, mert az legalább egyértelmű, egyik nyelv, másik nyelv, transzformáció (igen, tud ilyen szavakat, mégis csak én vagyok az anyja...). Én meg kénytelen voltam lehűteni, mondván, hogy mire ő felnőtt lesz, az én munkámat valószínűleg olyan szoftverek fogják végezni, amilyeneket az apja meg a többi marha fejlesztettek.

 

„A gyerekeinknek valószínűleg olyan szakmája lesz, aminek ma még neve sincs" olvastam valahol a büszke sorokat. Hű, de király. Vajon ennek a gyerek  is ennyire örül? Lehetőségnek látja, vagy annyi jön le neki az egészből, hogy a jövője legalább annyira rémisztő és bizonytalan, mint amennyire rémisztő és bizonytalan annak az embernek a jelene, aki egy nagyvállalat száznegyvenedik jelentéktelen fogaskerekeként napi nyolc órában valami könnyű és nem megerőltető, de amúgy totál értelmetlen ülőmunkát végez, aminek sem az okát, sem  célját nem látja, és soha nem is fogja.
 Félreértés ne essék, semmi bajom a dögnehéz és monoton munkákat kiváltó technikai fejlődéssel, remek dolog, a férjem is nagyon szeretne olyan kávéfőzőt, amit fel lehet hívni telefonon, hogy hány órára hány cukorral kérem. De a gondolkodásunk valahogy le van maradva, a gyerekeké meg pláne (azokról a gyerekekről nem is beszélve, akiknek a gondolkodása már akkor lemaradt, amikor anyuci-apuci a gyerekkel való interaktív kapcsolat helyett a kávéfőzőt hívogatta). Ha az aranyfüstös régmúltban megkértük Pistikét, hogy mondjon szakmákat, lazán sorolta volna, hogy orvos, cipész, vadakat terelő juhász, és gond nélkül megmondta volna azt is, hogy melyik mit csinál. Ezeket a mesékben/rajzfilmekben járatosabb mai Esvány/Sztívön is simán felsorolja, azzal a különbséggel, hogy a listából az orvos az egyetlen, ami még működő szakma. Az orvos gyógyít, eddig tiszta sor, bejön a beteg, orvos foglalkozik vele, beteg (optimális esetben) gyógyultan távozik. De a gyerek is hall híreket, mert mégse zárhatom be egy dobozba, akkor sem, ha amúgy Esvány és Sztívön családjával ellentétben mi pl. nem nézzük a sztárbanszulejmán bigbrotheraktívtényeket (nem csak azért nem, mert fizikai fájdalmat okoznak ezek a műsorok, hanem azért sem, mert este van az az időszak, mikor a családnak van ideje szóba állni egymással.) Az elkapott hírekből a gyereknek az jön le, hogy az orvosok menekülnek az országból, a mentős, a rendőr, a buszvezető, a tanár, stb. embernek nem tekinthető véglények napi erőszakkitöréseinek célpontja nulla fizetésért és totális szabályozási zűrzavarban, a vállalkozók a hajukat tépik, a kétkezi munka Kínában van, és legfeljebb két hét múlva minden információról kiderül, hogy hazugság. 
De vajon mi a helyzet Manci nénivel, aki nem menekül, nem célpont, nincs Kínában, és nem hazugság mert íme, ott ül a maga fizikai valójában és rágja a műkörmét? Mit csinálhat egy... egy.... hu-mán-po-li-ti-ka-i szak-re-fe-rens? Az hagyján, hogy Esvány/Sztívön nem tudja megmondani, de Manci néni meg tudja? És vajon Esvány/Sztívön kijelenti-e büszkén az óvodában, hogy nagykoromban pumánholisztikai szagpreferens leszek?
Nem, nem fog ilyen csúnya szavakat mondani, ő inkább megasztár vagy csillagszületik akar lenni. Ne szóljuk le érte. Nem csak azért ne szóljuk le, mert a gyerek nem fogja tudni megválogatni, mit nézetnek vele a szülei, ahelyett, hogy interaktívan stb. stb.  Hanem azért se, mert a Megasztár meg a Csillag születik meg az összes többi ilyen baromság visszaadja Esványkának az egyszerűség illúzióját. A kiskirályfi tudott énekelni, bement a tévébe szerencsét próbálni, mindenkinek tetszett, kapott pénzt, a tehetség elnyerte méltó jutalmát. Azt most egy pillanatra felejtsük el, hogy a kiskirályfi ROHADTUL nem tudott énekelni, ROHADTUL  nem kapott pénzt, és több mint valószínűleg ROHADTUL nem volt kiskirályfi, csak valami tökkelütött, aki hajlandó volt eljátszani a gondos kezek által ráírt szerepet. Szegény Esványkának legalább ez az egy illúziója maradjon meg.  (Ennél akkor már a YouTube sztárok is jobbak: lehet, hogy  meglehetősen nagy részük egynapos csoda, ahol a csoda abból áll, hogy valaki az átlagosnál is primitívebben hülye, de a tartós YouTube sztár azért dolgozik annyit a megélhetésén, mint mondjuk a tartós szakfordító, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy az utóbbi több ún. értéket termelne, mint az előbbi…. )  Ellenben a humánpolitikai szakreferens az úgy kezdődik, hogy… öööö…. hát Manci néni bement az egyetemre, mert szeretett volna még nyerni egy pár évet, hátha a totális káoszból mintegy varázsütésre kiemelkedik egy érdekes szakma, aminek látható, az embert elégedettséggel eltöltő eredménye van, és még meg is fizetik, és még tehetsége is van hozzá, mert Manci nénit is egész gyerekkorában azzal bátorították, hogy legyen kreatív, szabad és boldog, és majd a világ tárt karokkal és… és… és akkor megkapta  diplomáját, és volt ez az állás ennél a nagy cégnél. Van pénz, és néha a fűtést is bekapcsolják. Nem, Manci néni egész jól járt, nem úgy, mint az a hülye bátyja, aki kreatívan, boldogan és szabadon vállalkozni akart, aztán néha visznek neki szénát az állatkertbe.
Lehet, hogy harminc-negyven éve mindenki mínusz negyven fokban nyitott ablaknál aludt, soha nem volt beteg (nem is értem, miért volt kórház, komolyan...), húsz évesen két családot tartott el fél kézzel, becsületeskétkezimunkával szerényendeemeltfővel, bezzegamaifiatalok, és még sorolhatnám. Állati kényelmes ám a mai gyerekeknek, csak lógnak az okostelefonon egész nap (amit a mínusz negyven fokban nyitott ablaknál nevelődött apa-anya azért adott a gyerekecske kiskezébe, mert a gyerekkel foglalkozni kényelmetlen és unalmas), egy könyvet nem hajlandóak elolvasni (mert a húsz évesen két családot fél kézzel eltartó apa-anya szobájában könyvet nem látnak, maximum öntudatosnős meg baszósmagazint), az erőnlétük valami siralmas (alig bírják a kétszáz kilós fatert kihúzni az árokból, ha részegen beleesik), és csak tengenek-lengenek, asse tuggyák, micsinyájjanak az élettel. Tényleg nem tudják. Vajon mi az ő helyükben tudnánk? Vajon a saját helyünkben TUDJUK?
Alig száz éve rendezett, nyugodt életet éltünk. Voltak szabályok. Aki betartotta őket, az élt – esetleg szellemileg egy életre megnyomorítva, esetleg születése miatt örökre ilyen vagy olyan sorsra kárhoztatva, de élt – aki nem tartotta be, annak meg bizony volt mitől félnie. Örülnünk kellene, hogy ez a félelem végre megszűnt, de úgy tűnik, a legtöbben nem képesek élni nélküle. Ha esetleg a gyerekeinknek nem lenne elég baja a létbizonytalansággal, még azt is meg kell emészteniük, hogy hirtelen mindenki azt hiszi, hogy csak jogai vannak, és jogai érvényesítésének egyetlen eszköze a többi mamlasz megfélemlítése. A régi, egységes, könnyen megérthető, gyerekkortól tartósan mindent belengő, központilag gerjesztett félelem  helyébe az ezerarcú, kiszámíthatatlan, az aktuálisan épp nálunk erősebbtől érzett félelem lépett. Ha az öreg néni nem lép le elég gyorsan a buszról, akkor lelökjük az anyjába, de ha elég kulturáltak vagyunk, akkor inkább írunk róla egy posztot, ahol jól ki lehet röhögni a vén hülyét. Nekünk aztán nem parancsol senki, hoggyisne, majd pont a demokráciában, mi? Majd mi parancsolunk másoknak.  

 

Ez az egész abszolúte nem azt jelenti, hogy a mai gyerekeket sajnálni kell – de lesajnálni sem kell őket.  Meg kell próbálnunk az ő szemükkel látni a világot. Nem kell elfogadnunk a mamaszállóban élők világrendjét, de meg kell értenünk, hogy változtathassunk rajta - és magunkon.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr2612134847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

csársz 2017.01.19. 08:10:50

Na, majd a Face-n kapsz tőlem ezért!