Aperol spricc

 2017.08.07. 08:27

Ezt a bejegyzést két benyomás ihlette. Az egyik Bihari Viktória nyílt levele Pásztor Annának, ezt mindenképp el kell hozzá olvasni. Aki még esetleg nem futott bele, annak pl. itt:   https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10214096275982991  A másik az, hogy épp most jöttem haza a Balatonról, ahol a strandon hangsúlyozottan nem szenvedő anyák tucatjai hevertek szanaszerteszéjjel, felszerelkezve a pár hetes csecsemőktől a kétméteres kamaszokig mindenféle méretű és állagú gyermekekkel, kezükben a sörtől a töményig az összes olyan jóval, amit az ember ezen a vonalon el tud képzelni. Többségük ugyan nem a vízben kortyolta a nedűt - nézzük el nekik, erős volt a hullámzás, a nedűért pedig kár. De még így, partra vetve sem tettek olyan benyomást, hogy ne lenne joguk jól érezni magukat. Sőt: első ránézésre a többségük kimondottan jól érezte magát, kivéve azokat, akinek mondjuk épp darázsba lépett a gyereke, meg akit szemközt hugyozott a cuki kisfiú, mikor lekerült a pelenka, de ez azért szerintem belefér a „nyári kalandok” kategóriába. Nem mondom, hogy egyetlen anya-gyerek tárgyú rosszalló tekintetet nem láttam, „hümm-hümm ez is mit művel” tartalmú sanda megjegyzést nem hallottam, de a többség abszolúte kedvesen és toleránsan viselkedett egymással. (Már amikor épp nem politizáltak a bácsinénik, de ez most más kérdés.) Nyilván nem tisztem eldönteni, hogy ezek az anyák (apák, gyerekek) úgy egyébként, a mindennapokban hogy érzik magukat, ez egyetlen strandi jelenetből nem feltétlenül derül ki. Mint ahogy más esetben egyetlen facebookos fényképből se nagyon.

Én értem a Nyílt levélben felvetett problémát. Van egy rakás nagyon hangos, nagyon bárgyú, nagyon aktív marha, akik a maguk kis sivár életében kizárólag abban képesek örömöt lelni, hogy nőknek (melegeknek)(tőlük eltérően táplálkozóknak/öltözködőknek/létezőknek) a Facebookon, Twitteren, Instagramon meg a jó ég nem tudja, hogy még hol látatlanban megmagyarázzák, hogy mennyire undorító és alantas, amit csinálnak. Ez azonban nem csak patriarchális gyökerű hazánkra jellemző, hanem az egész világra. (Érdemes nem csak hazai vizeken ladikozni, hanem néha szörfözni is az interneten). Persze, nálunk dupla pontot ér, hogy a politikusok nagy része is a patriarchális gyökerek közé tartozik. Sőt, nem csak dupla pontot ér, hanem aggasztó is, nyilván nem jó, ha ilyen savanyújóskák formálják a közvéleményt, egyre szorosabban a nyakunk köré záruló kezekkel.

Ugyanakkor legalább ekkora probléma az is, ha valaki elhiszi, hogy szenved, akkor is, ha amúgy minden jel az ellenkező irányba mutat. Úgy lesz mártírrá meg női Jézussá, hogy a kutya se kérte rá, legfőképp nem a „többi anya”. A „többi anya” elképesztő ívben szarja le, hogy a másik többi anya pihen-e, olvas-e, kondizik-e, félrekúr-e, Aperolt iszik-e gumifotelban. Legfőképp azért, mert minderről nem tudnak. A közvetlen környezetükben élőkről tudnak ilyen részleteket, ezekről lesz véleményük (igen, igen, többnyire negatív, az ember már csak ilyen, a magyar ember legfeljebb ha 10-20%-kal ilyenebb.) Meg azokról, akik úgy döntenek, hogy a legszélesebb nyilvánosság elé tárják a mindennapjaikat.

Nem a vélemény a gond, még csak nem is a negatív vélemény. A gond a negatív vélemények mindent megsemmisítő özöne. Ezt pedig nem az ágyban, a könyvtárban vagy a swinger klubban kapja meg Mártíranya, hanem akkor, mikor vadidegen emberek tömegeit tájékoztatja az életéről. Félreértés ne essék: nem csak az gumifoteles-aperol spritzes anya fogja ezeket megkapni, hanem a palacsintasütős-takarítós is, csak a másik oldalról. Nincs béke az olajfák alatt. Az ismerősöm, pláne a barátom nem lesz az életem önjelölt szakértője. Részint azért, mert valamennyire ismeri azokat a részleteket, melyek miatt én ilyen vagy olyan döntéseket hozok, részint azért, mert szemtől szemben igen kevés embernek van a száján az, ami a szívén. A vadidegen viszont azonnal szakérteni kezd, mégpedig a legnagyobb örömmel. Nem az „anyák” lesznek a bölcsesség mindenre tuti megoldást tudó orákulumai, hanem bárki, akinek megadatik a lehetőség, hogy ismeretlen embereknek bármiféle kockázat nélkül beszólogathat. Az interneten végre mindenki kiélheti magát, aki az udvariasságot szörnyű társadalmi kényszernek érzi, mert még soha nem gondolkodott el rajta, mi is lehetett eredetileg, még a dogmatizálás előtt a célja. Ismétlem: nem csak nálunk. Bárhol.

Olyan harminc (negyven..) éve, mikor még gyerek voltam, az ún. társadalom még zárt, fojtogató, valódi közösségekben létezett, ahonnan nem csak mentálisan volt szinte lehetetlen kitörni, hanem anyagiak és egyéb lehetőségek híján fizikailag is. Aki megkapott valamilyen bélyeget, az a közösség szélén, vagy abból kizárva volt kénytelen vegetálni élete végéig. Ilyenek voltak a leányanyák, a szexuális téren bármiféle újításban gondolkodók, a túl buták, a túl okosak, a túl szegények, a túl gazdagok, az irgalmasok, a jóakaratúak, a… bárki, akire Juliska néni azt mondta, hogy nocsak-nocsak ejnye-bejnye. Az azóta eltelt időben viszont ez rengeteget enyhült. Nem azért, mert az emberek hirtelen tele lettek jóindulattal, dehogy lettek. Csak sokkal kevésbé vagyunk rászorulva a környezetünkre, sokkal mozgékonyabbak lettünk, sokkal könnyebben kikerüljük azt, akire nem vagyunk kíváncsiak. A valódi világban, az ember rokonságában természetesen MINDIG lesz valami tudós elme, aki meg akarja mondani a tutifrankót. Ezek viszont manapság már leépíthetők (igen, adott esetben akár az ember saját szülei is). Aki igazán törődik velünk (ez mondjuk egész életünk során olyan 2-3 ember össz-vissz), az megfelelő stílusban és időpontban fogja jelezni, ha úgy érzi, hogy nem a legjobb irányba megyünk. (Természetesen az is tény, hogy nagyon sok elzárt, elmaradott, reménytelenségbe süppedt helyen a mai napig érvényes az, hogy aki az adott szellemi-anyagi miliőbe született az vagy megszokik, vagy… nem tud megszökni, hacsak nem rendelkezik egy titán akaraterejével. Sokan, borzasztó sokan vannak ilyenek is.)

Pártunk és Kormányunk épp most dolgozik rajta, hogy visszatérjen az a bizonyos régi áldott, gyönyörű, szellemileg maximálisan parlagoltatott félkarátos aranykor. De össznépi szinten azért még messze nem tartunk itt. Még a szomszédot sem ismerjük személyesen, nemhogy az utca végén lakókat, nincs olyan tényleges, valós kapcsolati hálókat alkotó közösség, ami a tényleges, valós életünket kikerülhetetlenül meghatározza. Nem vagyunk bezárva. Rengeteg ember mégis úgy dönt, hogy agyilag beköltözik egy hatalmasra dagadt középkori faluba - vagyis a közösségi média varázslatos világába, melyet ezek után permanensen összetéveszt az igazival.

A megfelelési kényszer a mai világban ott kezdődik, mikor nem bírom ki, hogy a nyaralásomról (ebédemről, gyerekemről, csöcsömről) Instagram meg Facebook posztok keretében ne értesítsek tízmillió idegent, és ott folytatódik, mikor úgy örülök a lájkoknak meg a szívecskéknek, mintha tényleg személyesen nekem szólnának, és halálos sértésnek veszem a negatív válaszokat. Kell a falu-fíling, na. Magyarországon nem bűn (EGYELŐRE…) ha valaki anyaként jól érzi magát. Rengeteg anya van, aki jól érzi magát. (Teszem hozzá azonnal: és rengeteg anya van, aki szörnyű, gyalázatos körülmények közt él, akár anyagi, akár más okokból.) Ha viszont valaki nem él szörnyű körülmények közt, mégis rosszul akarja magát érezni, nyugodtan ossza meg az örömét azokkal, akiknek semmi köze hozzá, és azonnal meglesz a szükséges napi keresztrefeszítése.

Én is összefoglalnám a mondanivalómat: a Bihari-féle poszt aranyos, vicces, ironikus, csak a lényeget nem látja, de azt nagyon nem. A megfelelési kényszer univerzális. Sújtja azt, aki nem azért süt palacsintát, mert ő maga szereti, vagy mert milyen aranyosak a gyerekei, mikor vigyorogva széjjelkenik a lekvárt pofájukon, hanem azért, mert szerinte a társadalom palacsintáért vonyít. Sújtja azt, aki nem azért takarít, hogy tiszta legyen a lakás, hanem azért, hogy majd mit szól a szomszéd. De nagyon is sújtja azt is, aki nem azért iszik Aperol spritzet gumifotelban, mert ez neki jól esik, hanem azért, mert ezt kívánja az image, aki nem azért megy el a zenés-táncos-istentelenül bebaszós buliba, mert szereti az ilyesmit, hanem azért, mert mindenki más ott lesz. Sújtja azt, aki nem tudja elképzelni, hogy valaki spricces gumifotelben is élhet boldog életet, de sújtja azt is, aki képtelen elhinni, hogy valakinek a takarítás meg a főzés nem feltétlenül idegi kényszer. Én egyetlen fénykép alapján aztán el nem tudom dönteni Pásztor Annáról, hogy metál lédi-e, ésdesőt, még az írásai alapján sem tudom eldönteni. A valós ismereteket nélkülöző instant döntést meghagyom az internet bölcs népének. Csak akik személyesen ismerik Pásztor Annát, azok tudják eldönteni a legfontosabbat: hazudik magának, vagy nem hazudik magának. Ha nem, ha őszintén él, akkor kalapot le: tényleg metál lédi.

 

 

Maifiatalok

 2017.01.18. 12:31
- Miért sírsz, szívem?
- Mert nem tudom, hogy mi leszek nagykoromban!
- 12 éves vagy, egyelőre nem kéne pánikba esni...
Gyerekből kirobban a feszültség.
- De te is mindig azt mondod, hogy a pénz nem a fán terem, meg az iskolában is folyton az megy, hogy így meg így úgy, meg a munka, és közben te vagy az egyetlen felnőtt, akiről tudom, hogy konkrétan mit csinál, de te azt mondtad, hogy 20 év múlva már nem lesz munkád, és apa munkáját nem értem, és a barátnőm szülei valami közgazdászok, és mi csak annyit tudtunk kinyomozni, hogy táblázatokat csinálnak, és fogalmunk sincs, hogy fogunk pénzt keresni... - és bőg tovább. 
Történt ugyanis, hogy apa, a szoftverfejlesztő megpróbálta elmagyarázni a gyereknek, hogyan működik a szoftverfejlesztés. Már ott kiütköztek a problémák, hogy hát a szoftvert manapság már senki nem fejleszti egyedül, a guitar hero-hoz hasonóan a softwre hero is kiveszőfélben lévő állatfaj, hanem van a programozó, meg a tesztelő, meg a projekt menedzser, meg a technical writer, meg a user interface designer, utóbbi kettő esetében Magyarországon még csak rendes képzés sincsen… Gyerek kimeredt szemekkel rohant hozzám, hogy akkor inkább szakfordító lesz, mert az legalább egyértelmű, egyik nyelv, másik nyelv, transzformáció (igen, tud ilyen szavakat, mégis csak én vagyok az anyja...). Én meg kénytelen voltam lehűteni, mondván, hogy mire ő felnőtt lesz, az én munkámat valószínűleg olyan szoftverek fogják végezni, amilyeneket az apja meg a többi marha fejlesztettek.

 

„A gyerekeinknek valószínűleg olyan szakmája lesz, aminek ma még neve sincs" olvastam valahol a büszke sorokat. Hű, de király. Vajon ennek a gyerek  is ennyire örül? Lehetőségnek látja, vagy annyi jön le neki az egészből, hogy a jövője legalább annyira rémisztő és bizonytalan, mint amennyire rémisztő és bizonytalan annak az embernek a jelene, aki egy nagyvállalat száznegyvenedik jelentéktelen fogaskerekeként napi nyolc órában valami könnyű és nem megerőltető, de amúgy totál értelmetlen ülőmunkát végez, aminek sem az okát, sem  célját nem látja, és soha nem is fogja.
 Félreértés ne essék, semmi bajom a dögnehéz és monoton munkákat kiváltó technikai fejlődéssel, remek dolog, a férjem is nagyon szeretne olyan kávéfőzőt, amit fel lehet hívni telefonon, hogy hány órára hány cukorral kérem. De a gondolkodásunk valahogy le van maradva, a gyerekeké meg pláne (azokról a gyerekekről nem is beszélve, akiknek a gondolkodása már akkor lemaradt, amikor anyuci-apuci a gyerekkel való interaktív kapcsolat helyett a kávéfőzőt hívogatta). Ha az aranyfüstös régmúltban megkértük Pistikét, hogy mondjon szakmákat, lazán sorolta volna, hogy orvos, cipész, vadakat terelő juhász, és gond nélkül megmondta volna azt is, hogy melyik mit csinál. Ezeket a mesékben/rajzfilmekben járatosabb mai Esvány/Sztívön is simán felsorolja, azzal a különbséggel, hogy a listából az orvos az egyetlen, ami még működő szakma. Az orvos gyógyít, eddig tiszta sor, bejön a beteg, orvos foglalkozik vele, beteg (optimális esetben) gyógyultan távozik. De a gyerek is hall híreket, mert mégse zárhatom be egy dobozba, akkor sem, ha amúgy Esvány és Sztívön családjával ellentétben mi pl. nem nézzük a sztárbanszulejmán bigbrotheraktívtényeket (nem csak azért nem, mert fizikai fájdalmat okoznak ezek a műsorok, hanem azért sem, mert este van az az időszak, mikor a családnak van ideje szóba állni egymással.) Az elkapott hírekből a gyereknek az jön le, hogy az orvosok menekülnek az országból, a mentős, a rendőr, a buszvezető, a tanár, stb. embernek nem tekinthető véglények napi erőszakkitöréseinek célpontja nulla fizetésért és totális szabályozási zűrzavarban, a vállalkozók a hajukat tépik, a kétkezi munka Kínában van, és legfeljebb két hét múlva minden információról kiderül, hogy hazugság. 
De vajon mi a helyzet Manci nénivel, aki nem menekül, nem célpont, nincs Kínában, és nem hazugság mert íme, ott ül a maga fizikai valójában és rágja a műkörmét? Mit csinálhat egy... egy.... hu-mán-po-li-ti-ka-i szak-re-fe-rens? Az hagyján, hogy Esvány/Sztívön nem tudja megmondani, de Manci néni meg tudja? És vajon Esvány/Sztívön kijelenti-e büszkén az óvodában, hogy nagykoromban pumánholisztikai szagpreferens leszek?
Nem, nem fog ilyen csúnya szavakat mondani, ő inkább megasztár vagy csillagszületik akar lenni. Ne szóljuk le érte. Nem csak azért ne szóljuk le, mert a gyerek nem fogja tudni megválogatni, mit nézetnek vele a szülei, ahelyett, hogy interaktívan stb. stb.  Hanem azért se, mert a Megasztár meg a Csillag születik meg az összes többi ilyen baromság visszaadja Esványkának az egyszerűség illúzióját. A kiskirályfi tudott énekelni, bement a tévébe szerencsét próbálni, mindenkinek tetszett, kapott pénzt, a tehetség elnyerte méltó jutalmát. Azt most egy pillanatra felejtsük el, hogy a kiskirályfi ROHADTUL nem tudott énekelni, ROHADTUL  nem kapott pénzt, és több mint valószínűleg ROHADTUL nem volt kiskirályfi, csak valami tökkelütött, aki hajlandó volt eljátszani a gondos kezek által ráírt szerepet. Szegény Esványkának legalább ez az egy illúziója maradjon meg.  (Ennél akkor már a YouTube sztárok is jobbak: lehet, hogy  meglehetősen nagy részük egynapos csoda, ahol a csoda abból áll, hogy valaki az átlagosnál is primitívebben hülye, de a tartós YouTube sztár azért dolgozik annyit a megélhetésén, mint mondjuk a tartós szakfordító, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy az utóbbi több ún. értéket termelne, mint az előbbi…. )  Ellenben a humánpolitikai szakreferens az úgy kezdődik, hogy… öööö…. hát Manci néni bement az egyetemre, mert szeretett volna még nyerni egy pár évet, hátha a totális káoszból mintegy varázsütésre kiemelkedik egy érdekes szakma, aminek látható, az embert elégedettséggel eltöltő eredménye van, és még meg is fizetik, és még tehetsége is van hozzá, mert Manci nénit is egész gyerekkorában azzal bátorították, hogy legyen kreatív, szabad és boldog, és majd a világ tárt karokkal és… és… és akkor megkapta  diplomáját, és volt ez az állás ennél a nagy cégnél. Van pénz, és néha a fűtést is bekapcsolják. Nem, Manci néni egész jól járt, nem úgy, mint az a hülye bátyja, aki kreatívan, boldogan és szabadon vállalkozni akart, aztán néha visznek neki szénát az állatkertbe.
Lehet, hogy harminc-negyven éve mindenki mínusz negyven fokban nyitott ablaknál aludt, soha nem volt beteg (nem is értem, miért volt kórház, komolyan...), húsz évesen két családot tartott el fél kézzel, becsületeskétkezimunkával szerényendeemeltfővel, bezzegamaifiatalok, és még sorolhatnám. Állati kényelmes ám a mai gyerekeknek, csak lógnak az okostelefonon egész nap (amit a mínusz negyven fokban nyitott ablaknál nevelődött apa-anya azért adott a gyerekecske kiskezébe, mert a gyerekkel foglalkozni kényelmetlen és unalmas), egy könyvet nem hajlandóak elolvasni (mert a húsz évesen két családot fél kézzel eltartó apa-anya szobájában könyvet nem látnak, maximum öntudatosnős meg baszósmagazint), az erőnlétük valami siralmas (alig bírják a kétszáz kilós fatert kihúzni az árokból, ha részegen beleesik), és csak tengenek-lengenek, asse tuggyák, micsinyájjanak az élettel. Tényleg nem tudják. Vajon mi az ő helyükben tudnánk? Vajon a saját helyünkben TUDJUK?
Alig száz éve rendezett, nyugodt életet éltünk. Voltak szabályok. Aki betartotta őket, az élt – esetleg szellemileg egy életre megnyomorítva, esetleg születése miatt örökre ilyen vagy olyan sorsra kárhoztatva, de élt – aki nem tartotta be, annak meg bizony volt mitől félnie. Örülnünk kellene, hogy ez a félelem végre megszűnt, de úgy tűnik, a legtöbben nem képesek élni nélküle. Ha esetleg a gyerekeinknek nem lenne elég baja a létbizonytalansággal, még azt is meg kell emészteniük, hogy hirtelen mindenki azt hiszi, hogy csak jogai vannak, és jogai érvényesítésének egyetlen eszköze a többi mamlasz megfélemlítése. A régi, egységes, könnyen megérthető, gyerekkortól tartósan mindent belengő, központilag gerjesztett félelem  helyébe az ezerarcú, kiszámíthatatlan, az aktuálisan épp nálunk erősebbtől érzett félelem lépett. Ha az öreg néni nem lép le elég gyorsan a buszról, akkor lelökjük az anyjába, de ha elég kulturáltak vagyunk, akkor inkább írunk róla egy posztot, ahol jól ki lehet röhögni a vén hülyét. Nekünk aztán nem parancsol senki, hoggyisne, majd pont a demokráciában, mi? Majd mi parancsolunk másoknak.  

 

Ez az egész abszolúte nem azt jelenti, hogy a mai gyerekeket sajnálni kell – de lesajnálni sem kell őket.  Meg kell próbálnunk az ő szemükkel látni a világot. Nem kell elfogadnunk a mamaszállóban élők világrendjét, de meg kell értenünk, hogy változtathassunk rajta - és magunkon.

 

Star Wars - Az ébredő erő

 2015.12.18. 08:37

Olvastam valahol, hogy megfenyegették J. J. Abramsot: ha elszúrja a Csillagok háborúját, akkor onnantól élete végéig Jar-Jar Abramsnak fogják hívni. Ekkora katasztrófa nem történt, a Baljós árnyak a poros nyomában nincs az Ébredő erőnek (nem mintha a Baljós árnyak valaha is valakinek a poros nyomában lett volna, nem számítva a Teletubbies-t.) De azért egy Midiklorián Adams-et megérdemelne a rendező-forgatókönyvíró, ha nem is élete végéig, de mondjuk egy napra mindenképp.

Kezdjük a pozitívumokkal: az Ébredő erő olyan szép, hogy ilyen gyönyörűségeset tán még nem is láttunk. Végre visszakaptuk azt az igazi, klasszikus Csillagok háborúja fílinget. A megteremtett világ egészségesen fantáziadús, túlzásoktól mentes, funkcionális, a valós díszleteket és kellékeket mesterien övezik a grafikával. Vadítóan új szögekből mutatják be a jól ismert űrhajókat (egyszerűen lenyűgöző a jelenet, melyben először látjuk a csillagrombolókat, és minden imádatom azé a személyé, aki kitalálta, hova és hogyan parkolják le a Tie vadászokat, mikor épp nem fenyegeti végromlás a Birodalmat, de még hosszan sorolhatnám). Nagyon hatásosak a „földre” (azaz nyilván változatos bolygókra) lehelyezett űrcsaták. Nem lógnak ki a képből a szörnyek - azok a többségükben nagyon, de nagyon ötletes, aranyos, meglepő, stb. szörnyek. Tüneményesek a poénok, igen, az egysorosak is, amiktől egyébként hülyét tudok kapni, annyira nehezen illeszkednek édes-ékes anyanyelvünkbe és kultúránkba. Jók a színészek, régiek és újak egyaránt, és nem gondoltam volna, hogy ezt megérem, de Mark Hamill azért az x. időért, amit szerepel (nem spoilerezünk (: ) megérdemelne egy Oscart. Zabálni valóak azok az aprócska képek, amik az interneten közkedvelt „A rohamosztagosok mindennapjai” témakörben mozognak. Önmagában minden egyes jelenet egy gyöngyszem.

És a gyöngyszemekből – nem születik nyakék. A Csillagok háborúját nem sikerült új alapokra helyezni, mint a Star Treket. Valószínűleg nem véletlenül, nagyságrendekkel nagyobb pénzekről és indulatokról volt itt szó, mint Kirk kapitányék esetében, nem lehetett csak úgy kacsintani egy gigászit, hogy Hja, gyerekek, szívtatok, alternatív univerzum. Ellenkezőleg, az összes kacsintás (rengeteg van) éppenséggel megakadályozza, hogy elvonatkoztassunk az eredeti Csillagok háborújától, és önmagában próbáljunk meg örülni a sztorinak és a szereplőknek. Ez a rajongóknak nyilván remek játék (én is élveztem, a mellettem ülő meg nem értette, min kuncogok olyan jókat), viszont nem engedi a filmet istenigazából szárnyra kapni. Az Ébredő erő... biztonságos. Túlságosan is az.

Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy valaki szemérmetlenül/szemérmesen/zseniálisan (ezt még nem döntöttem el…) lenyúlta az Új remény teljes történetvonalát a főbb csomópontokkal egyetemben, viszont az eredeti trilógia hátterét adó politikai konfliktus helyére nem sikerült neki egy másikat kitalálni. Persze, van a gonosz Első Rend, akik a közelebbről meg nem határozott, de nyilván pozitív Jelenlegi Rendszer ellen harcolnak, tehát a maguk nemében ellenállók, nekik pedig ellenállnak… az Ellenállók. Az Első Rendnek elképesztő mennyiségű embere, fegyvere, űrhajója plusz egy halálfegyverré alakított komplett bolygója van, a Jelenlegi Rendszernek szemlátomást ötlete sincs, az Ellenállásnak pedig ott van a szokásos föld alatti bázis meg a háromszor tíz darab X-szárnyú. Ez így, ebben a formában az istennek nem áll össze. A fene se törődne vele egyébként (elvégre nem politológiai kurzusra fizettünk be), ha a karakterek annyira magukkal ragadóak lennének, de itt botlik meg igazán a dolog, ugyanis egyszerűen túl sokan vannak ahhoz, hogy a népmesei „jók és rosszak” szint fölé emeljük őket, mint ahogy ezt a film megpróbálja. Rey, a harcias-érzelmes női karakter sikerült a legjobban, az ő motivációi többségükben (többségükben…) érthetőek, van neki rejtélyes háttere, fejlődése, ilyesmi. Akár főszereplőnek is tekinthetnénk, bár jó kérdés, kit is szántak valójában főszereplőnek. Férfikarakterből viszont vagy Finnt, az angyali lelkű, áttért rohamosztagost kellett volna kihagyni, vagy az Ellenállás Legjobb Pilótáját (aki amúgy is abszolút pálcikaemberke a többiekhez képest), vagy – bocsássa meg az Úr, de Han Solót, vagy legalábbis egyes jeleneteit. Ennyi dudás egy csárdában már csak azért sem fér meg, mert akkor még nem is beszéltünk a negatív oldalon Kylo Renről és az ő lelki csipkéiről (meg arról, hogy egy ilyen bájzli nagy galaxisban hogy a viharban van az, hogy mindig mindenkinek mindenki a rokona. Ez se lenne baj egyébként, ha szépen, három részben el lenne szotyogtatva, mint anno, de csak úgy dőlnek ránk a rokoni szálak). A nagyszámú karakter szükségszerűen hozza magával azt a megoldást, hogy a szereplők időről-időre „dalra fakadnak”, vagyis nem tetteik és párbeszédeik alapján derül ki, mit éreznek, hol a konfliktus, stb. hanem kisebb monológokban elmondják, ezeket a monológokat pedig rendszerint egy-egy húszperces csata zárja, mintegy nyomatékul. A szereplőket nem sikerül szépen, egyenletesen végigvinni a filmen, amitől a történet egésze egy idő után lelassul (a baromi nagy és látványos akciójeleneteknek ugyanis a történet tempójához nem sok közük van), csámpázni kezd, aztán hirtelen lezárul, természetesen az obligát „lebegtetünk a második részhez” megoldással. Kár.

 De nem AKKORA kár. Kicsit olyan ez, mint a Mátrix és az Eredet összehasonlítása: a Mátrix kb. 20 évre meghatározta a filmipart, az Eredet meg egy látványos, nézhető, élvezhető, de hosszú távon teljesen feledhető film volt. Az Ébredő erő egyáltalán nem rossz. Gyerekek, felnőttek, rajongók és újonc nézők meg fogják találni benne azt, ami látványos és/vagy nosztalgikus és/vagy szórakoztató, el fognak menni a folytatásokra (én is), meg fogják venni a BB8 mintás vécéülőkét (én is), nyugiság és hepinesz tölti el a Föld bolygót. Az igazi nagy katarzis elmaradt, de azért szem nem marad szárazon.

Birdman

 2015.02.12. 11:16

(Kissé megkésve)

A Birdman az a tipikus film, amit a kritikusok a mennybe emelnek, szemüveges ember rosszat nem mondhat rá anélkül, hogy a többi szemüveges ember súlyos megvetésekben ne részesítené, miközben a random mozijáró csak ámul és bámul, rosszabb esetben rosszul lesz tőle, kritikai elismerés garantált, a film költségeit meg majd a rendező a Trabantja eladásából fedezi. Az ilyen filmek szoktak néhány év(tized) múlva cultfilmként hatalmas sikert aratni – ha elég Elvadultak és Mélyenszántóak. A nagy kérdés az, hogy kellően mélyen és vadul szánt-e a cult státuszhoz a Birdman, illetve van-e benne elég látványelem és gigamegasztár a trabantos jellegű problémák elkerüléséhez.

Mindkettő. Egyik sem. Sokan és sok helyen elmondták, milyen hihetetlenül friss és újszerű ez a film – nem, dehogy az, és szándékosan nem az. A Birdman szemérmetlenül és virgoncan köp szembe mindenkit, aki az útjába kerül, legyen az néző vagy kritikus, amikor a világ legsablonosabb történetét a világ legsablonosabb filmes eszközeivel meséli el. Szerintem a legelvetemültebb alvajáró Michael Bay rajongó is tud kapásból mondani vagy három-négy olyan filmet, ami a hajdan méltán avagy méltatlanul híres, kiöregedő sztár küzdelmeiről szól (az obligát elvált feleséggel, drogos gyerekkel, közösségihálós vonatkozásokkal megtűzdelt generációs válsággal, hisztériás szeretővel, pszichózissal, „elképesztően tehetséges ámde emberileg egy hányadék” fiatalabb kollégával, stb.), ahogy azoknak a filmeknek is igen hosszú a sora, ahol a büdös életbe nem derül ki, hogy akkor most volt szuperképessége a főhősnek, vagy csak álmodta az egészet. Nincs itt semmi újdonság, legfeljebb akkor, ha az ember a harminckettedik világmegmentős-kigyúrtszuperhősös-kutyásgyerekesfolytatásos blokkrobbantó után esik be a Birdman vetítésére, mert akkor tényleg olyan frissnek tűnik az egész, Kritikusok az Ilyet Szokják Szeretni.

Megvan a kulcsszó – nem, nem elnéző (jelen Vicces Filmes Utalás kissé dohos, de nem baj, korosztályomban talán elmegy), a kulcsszó az, hogy „tűnik”. A Birdman zseniálisan játszik el azzal, hogy saját fenekébe menthetetlenül belebújt művészfilmnek TŰNIK, pedig nem az. Minden, amit a művészetről, a celebekről, a színészetről, az öregedésről és az összes többi nagy és komoly témáról elmond, az a film legkomolyabb pillanataiban is komolyan vehetetlen, nem azért, mert nem őszinte, vagy mert a színészek bénák lennének, hanem azért, mert az élet is az. Ebben rejlik a Birdman zsenialitása – olyan, mint egy hullarészeg beszélgetés az élet értelméről hajnalfélkettőkor, amikor a felek a járda szélén, diszkréten ignorált répadarabok közt, félheverő testtartásban először hatalmas nagy Igazságokat mondanak egymásnak, aztán egyszer csak rálegyintenek az egészre és elröhögik magukat, hogy majd húsz-harminc év múlva jól ne tudják elönteni, hogy ez az életük legvidámabb vagy legtragikusabb pillanata volt.

A történet tehát dióhéjban az, hogy a 90-es évek akcióhőse, az egykori Birdman (Michale Keaton) a 2010-es évekre szemvidító fekete latexcuccát és kockahasát vénemberes fehér alsógatyára és punnyadtan csüngő kocahasra cseréli. Szakmailag szegény már rég eltűnt a süllyesztőben, ahonnan önmagát, művészi hitvallását és/vagy celeb státuszát keresgélve úgy próbál kimászni, hogy színpadra adaptál egy igen mély mondanivalóval rendelkező könyvet a szerelemről, hogy aztán a saját maga rendezte darabban még a főszerepet is eljátssza. Közben mindvégig küzd másik énjével, a fejében monologizáló szárnyas-maszkos, übercinikus Birdman-nel, aki szerint az egyetlen kiút a visszaút, mégis csak meg kéne csinálni a „Birdman visszatér 32”-t a csillió dolláros bevétel reményében. Legnagyobb szerencséjére/pechjére a darabhoz sikerül találnia egy igazi elismert színészt, a kritikusok kedvencét, a method acting mániákus Mike-ot (Edward Norton). A filmet ez a két zseniális alakítás önmagában is el tudná adni (mondjuk kéne egy kis alkudozás, meg mondjuk le lehetne vinni a mozijegy árát, de akkor is eladná). Michael Keaton eleve elképesztően jó, bármiben is játszik, és tényleg megérdemelne már valami nagy csillogó díjat (ezért a filmért pl. Golden Globe-ot már kapott is, és Oscarra is jelölték, nem mintha az Oscar valaha is azt jelezte volna, ki mennyire meggyőző a vásznon). Igen, yeah, Michael Keaton a 90-es évek Batman filmjei után egyszer csak eltűnt, és a rigolyás Edward Norton az, akivel sokak szerint lehetetlen együtt dolgozni jaj, hahahaha, miccccsoda mókás utalások a valóságra, de tényleg, mindenki, aki észrevette, kap egy mezei pirospontot (a Birdman kedvenc, helyenként szerintem kicsit túlzába is vitt játéka a kikacsintós-poénos pirospont-osztogatás, „ÚRISTEN, a filmszakos bölcsészgyerek a negyedik sorban elvihogta magát, nekem meg fogalmam nincs, mi volt a bennfentes poén, csak észre ne vegye…”)

A többi szereplőről sem szabad azonban megfeledkeznünk, mert minden egyes alakítás makulátlan (Emma Stone mint a főszereplő rehabról frissen szabadult ezernyi lelki bazmeggel küzdő lánya, Zach Galfiniakis – akit pedig megmagyarázhatatlan okokból nagyon utálok – mint ideges jogi képviselő és csak ritkán megingó jóbarát, Naomi Watts mint Megkaptam Első Főszerepemet a Broadway-en, Amy Ryan mint exfeleség, Andrea Riseborough mint jelenlegi szerető, és nem utolsósorban a Művészetet Lángpallossal Védő Kritikust kiválóan játszó Lindsay Duncan).

Legyünk türelmesek a Birdman-nel, akkor is, ha direkte, aljas módon, egyfolytában próbára teszi a türelmünket, szántszándékkal elviselhetetlen (ütős alapú hiperművészi kontra elviselhetetlenül nyálas) zenéjével, szántszándékkal idegesítő (az első valahányszáznak tűnő órában gyakorlatilag vágások nélküli) képi megoldásaival, szántszándékkal felesleges számú katartikus jelenetével (szerintem a műfajban elképzelhető összes Megrázó Katartikus Jelenet szerepel a filmben, ami csak addig rohadtul fárasztó, amíg az ember rá nem jön, hogy épp átverik, sokadszorra, nincs katarzis, mert ennyi nem lehet egymás után), satöbbi, satöbbi. Egyetlen percre ne feledjük, hogy minket (a drága nézőket és a külön állatfajba tartozó kedves kritikusokat egyaránt!) itten most orrba-szájba szívatnak, miközben az alkotók azt várják tőlünk, hogy gyorsan értékeljünk át mindent, amit a művészetről, a filmekről, a celebekről, a tömegkultúráról meg ezekről eddig gondoltunk, de ha marad időnk és kellően besavanyodott középkorú Kovácsnék vagyunk, akár a maradékon is gondolkodhatunk. Ne várjunk szimpatikus karaktereket (MINDEN szereplő mond vagy tesz legalább egy olyan dolgot, ami miatt szívesen felpofoznánk, meg még vagy negyven olyat, amit gyarló halandóként naponta elsütünk az utcán (: ), ne várjunk megdicsőülést illetve bűnhődést – és az ellenkezőjét sem. A Birdman mint film, akár „klasszikus” akár „avant garde” értelemben véve nem jó, képtelen akár a sémákhoz, akár a sémanélküliséghez ragaszkodni. A Birdman egy vicc, és mint ilyen, zseniális. Sörborpálinka a fogyasztásához hidegen ajánlott.

Langyos pepszikokakóla

 2014.09.03. 13:37

pepsi.jpgNehéz lenne szó nélkül elmenni az olyan jellegű tudományos fantasztikus újdonságok mellett, mint a mára közismertté vált hetedikes lélekcseréltető tankönyv. Családi és baráti körben mi is megvitattuk a dolgot, és ha most eltekintek a nyolcvan éves anyám véleményétől, aki szerint a szerzőt minimum boldoggá kéne avatni (és aki még véletlenül sem azzal szórakoztatott napi rendszerességgel harminc éven át, hogy "csak orvoshoz és ügyvédhez szabad hozzámenni" imígyen abszolúte nem diszkriminálva embertársaink közt a trendi foglalkozások tekintetében...), akkor a beszélgetések egy közös téma körül forogtak: hogy aki ezt elolvassa, akár ifjonti hetedikes fejjel, az vajon mekkorát fog rajta röhögni. Nyilván ezen csak röhögni lehet, hiszen az olvasó (sőt, nagy valószínűséggel a tankönyvíró) lábán is Nájki cipő villog, maga is lelkes fogyasztója pepszikokakólának, és este hétkor kötelességtudóan rácuppan a tévére, ahol már javában irtják egymást a géppuskával azok a tahó imperialista bankárok.pepsi2.jpg

Ezen tényleg csak röhögni lehet. Nyilván.

Az biztos, hogy amikor az ilyen jellegű slágerszövegek a reneszánszukat élték, vagyis a Drága Kormányzó Úr, majd a Még Drágább Elvtárspajtás idején (mert az ideológia ugyanaz volt, csak a kulcsszavakat kellett lecserélni...), akkor az emberek rálátása a dolgokra enyhén szólva korlátozott volt. A nagymamám korosztálya minden további nélkül leélt egy teljes életet ugyanabban a faluban, boldog írástudatlanságban, kizárólag a plébános, esetleg a Tanító Úr útmutatásaira hagyatkozva. Még a hatvanas-hetvenes években is csak az jutott hozzá alternatív információforrásokhoz, aki nagyon akart (és az alternatív információforrás is kimerült a krumpliból és akácfából készített rádión stikában hallgatott Szabad Európa rádióban, ami megint csak inkább a retorikai eszközöket biztosította az információra szomjazó népnek, mint a bármi mást). Akkor még tényleg működött a központi agyfeltöltés, érezteti is a hatását rendesen a mai napig. No de most... Hát ki a fene fogja bevenni a Nyugat hanyatlásáról szóló központi esti mesét, mikor immár 150 tévécsatornát lehet végigpörgetni (mielőtt az ember a francba kikapcsolja az egészet (: ), és az interneten aztán tényleg oda bóklászunk ahová akarunk, némi nyelvtudással pedig még azon is túl. Ez akkor is így van, ha a vállunkon üldögélő, apró pici ördögöcske egyre aggasztóbban és egyre hangosabban súgja a fülünkbe, hogy MÉG EGYELŐRE. (Még egyelőre) csak úgy lubickolunk az információban, tele vannak a könyvesboltok, multimédiumhoz járhatunk, utazhatunk, sötöbö.

A játék kedvéért variáljuk meg egy kicsit a kérdést. Mi van, ha nem az a kérdés, hogy ki hiszi el az imperialista pepszikokakólát, sokkal inkább az, hogy mit reagál erre az egész helyzetre a gyakorlatban? Ha visszaemlékszem boldog gyermekkoromra, egyetlen olyan embert sem tudok előhívni az emlékezetemből, aki elhitte volna a propagandát, hogy nyugaton a helyzet  változatlanul halad a katasztrófa felé. Mindenki tudta, már abban az információhiányos korban is, hogy nálunk bizony kerítésből van a kolbász, és mint ilyen, kurvára szálkás. Még apám, a vérkommunista is tudta (ahol a vér nem a mentalitására, hanem a világmegváltási láz hevére utal), legfeljebb azt hitte, hogy a kolbász-kerítés polémia előbb utóbb vagy a kolbász javára dől el, vagy mindenki kerítést fog enni, ezáltal megszüntetve az osztálykülönbségeket. Az ember elolvasta a tankönyvben, hogy mennyire jó neki, és mekkora parasztok azok, akik szerint nem jó, aztán jót röhögött rajta, és kiment sörvirslit enni meg emelgette a transzpr... tranpsz... a táblát a Felvonulásin, hogy éljen május elseje.
De közben félt. Mert mi van akkor, kérdezte volt magától az állampolgár elvtárs, akire első mesekönyvemtől a nekrológig minden stációban megállás nélkül dőlt az ideológia - a pontosan ugyanolyan ideológia, mint ez a mostani, éppen csak a szárnyát bontogató pepszikokakólás agyrém, csak a kulcsszavakat kell kicserélni... – szóval mi van akkor, ha valaki felnyom engemet, mert elaludtam a dialektikus materializmus órán, meg kukit rajzoltam a politikai gazdaságtan könyvbe, csak egészen picikét a 120. oldalra, de akkor is ott van, kiradírozhatatlanul, és mi lesz, ha meglátják, olyat csináltam, amit nem szabad, a tököm nem tudja, miért nem szabad, de akkorsenem, és mi lesz, ha... mi lesz ha... áh, inkább felnyomom a Lajcsit, aki a múltkor azt mondta, hogy a CCCP azt jelenti, hogy Cirmos Cica Cafrangos... Hiszen ez már nagyfaternek is bejött, aki szólt a Gest Apónak, hogy Béla bácsi mintha az egyik este azt mondta volna, hogy fura, milyen vörösek ma a csillagok.
A pepszikokakóla-ideológia problémája nem az, hogy agymosottak leszünk. Dehogy leszünk. Legalábbis nem nagyon, vagy nem jobban, mint azok, akik a kólát a cukros üdítőitalon túlmutató isteni áldásként fogják fel, akik szerint tényleg nem ember az, akinek nincs a segge alatt 34646-os lézerkipufogós Audi. Persze, hogy a fogyasztói társadalomnak megvannak a maga agyhalottai, de melyiknek nincsenek? A konkvisztádorokat meg a koncentrációs táborok biztonsági őreit is kitermelte annak idején az a drága jó, keresztyén alapokon nyugvó társadalom. A fogyasztói társadalom viszont az összes baromságával együtt sem definiál az átlaghülye számára olyan szép, egyértelmű, otthon is beszerezhető ellenségeket, mint a pepszikokakólások. (Sokkal inkább a saját magunk ellenségévé tesz minket, három óra kritikátlan  tévénézés, és az ember már-már szemenköpi magát a tükörben, Kovácsné, Kovácsné, a jó hétszentségit, hát hogy-hogy ma sem úgy nézel ki, mint a Zangelina Jolie?! )


Itt hoznám fel példának a másik közkézen forgó tankönyvrészletet, ahol négy Választópolgárról kell eldönteni, hogy hol lehet az ő (sztereo)tipikus élőhelyük.pepsi4.jpg

A rajzok nekem elsőre nem sokat mondtak (újra kéne járnom az általánost) de a férjem azonnal köpte-vágta, hogy a képen látható ellens... Választópolgárok a Libsi, a Gipsy, a Szingli és a Nyugger.  Nagyon sajnáltuk, hogy a Nyuggerre nem tudtunk i-re végződő két szótagú kifejezést kitalálni – a Nénit nem  éreztük  elég pontosan lehatároltnak  – így most már biztosan nem tudunk jelentkezni a Csasztuskaíró Bizottságba, pedig olyan 5-10 év múlva szerintem sztárszakma lesz. (Persze az is lehet, hogy a Nyugger egyáltalán nem Ellenség, hanem Ellenpélda, és akkor rosszul értelmeztük az egész rajzot, leülhetünk, egyes.) Mindenesetre a fenti Választópolgár-típusok mellé a pepszikokakólás szöveg még felsorolja az Otthon Lebzselő Gennyedék Vállalkozót is, akit jobb híján informatikusnak  nevez, lévén az informatikus - akinek a munkája javarészt az agyán belül zajlik, oszt se véső, se kalapács abban a buzis kis kezében - az OLGV egyik legundorítóbb megnyilvánulása.
Ha sikerül a fejekben kellően hosszú ideig kombináltan inkubálni a félelmet és az ellenségképeket, akkor gyakorlatilag zéró fegyverhasználattal sikerül létrehozni egy pompásan működő langyi diktatúrát, ahol a kisbetűs választópolgárokat nem a diktátor és az ő vascsizmás katonái tapossák a porba, ez teljesen felesleges, megoldja azt a kedves lakosság saját maga. Nem,  a többség soha, egyetlen pillanatig sem fog hinni abban, hogy a Nagyvezér hozta le az unortodox gazdasági mechanizmus titkait rejtő rovásírásos kőtáblákat a Sinai hegyről, és hogy Magyarország mennyország (Igen. Csonkán is. Na. Nem kell pofázni. Eljön mindennek az ideje.)  A többség tudni fogja – és ebben az elemi katekizmusnál jobban fog hinni -  hogy jobb nem nyüzsögni, mert baj lesz. Valaki mindig figyel. Nyüzsgés alatt pedig nem az értendő, hogy  fényes nappal szirénázó mentőautó tetején a Moszkva oppppárdon Széll Kálmán tér kellős közepén egy szócsőbe üvöltöm, hogy Vesszen a Vezér, ugyan már. Nyüzsgős az, akire azt mondták, nehogy már az állampolgárnak ezen kelljen gondolkodni, még összezavarodik.  Nyüzsgős az, aki vállalkozik, mert képes a rohadtja a Vezér óvó kezét ellökve saját magától pénzt keresni. Pláne Nyüzsgős, aki ennek kapcsán több pénzt keres, mint én, ez ugyan nem vót benne a tankönybe, de utat adunk némi szabad interpretációnak, Béláim. Aki ír, ne adj’ isten olvas, na az aztán Szupernyüzsgős (írjon-olvasson a Vezér, nem a mi dolgunk) . Ja, meg aki beszélget (Hogy-hogy miről beszélget? Nem mindegy? Az a legegyszerűbb, ha felnyomom, a szemétje, nem akarta nekem eladni azt az öt métert a telekből, na majd most meglesz az egész főd). Nyüzsgős itten mindenki, aki nem simul be, és aki miatt esetleg tényleg jönnek a vascsizmák (vagy mondjuk az oroszok, isten se igazodik ki manapság) és bakker hátha összekeverik a házszámot...

Visszatérve kiindulási pontunkhoz, miszerint hogyan működik ez az egész, mikor itt toljuk a triciklinket a 21. századi információs sztrádán forgalommal szemben.... izé... Elnézést...
Szóval egyáltalán működhet-e ez az egész egy olyan modern világban, ahol már nem a Vezér az egyetlen információforrás? Szerintem igen. Az információval nem csak az tud a baj lenni, ha nincs, hanem az is, ha túl sok van belőle. Az átlagember akkor se tud normálisan tájékozódni, ha nincs miből, meg akkor se, ha húszezer forrásból kéne kiválasztani a megbízhatót (sőt, a megbízhatóKAT, melyek esetleg ellentétes véleményeket tükröznek, de mondjuk legalább a számszaki adatokat nem torzítják...). Ha az átlagemberre annyi információ zúdul, mint amennyi manapság, akkor rémületében, hogy örökre elveszik, vagy bezárkózik a búvárba(ivartól, hozzáállástól stb. függően sztárpletykák/nagy csöcsök/párthírek), vagy marad a központi tévérádiónál, az legalább mindig olyan kellemesen egyformát mond. Langyi pepszikokakóláék szempontjából ez talán még ideálisabb állapot, mint egy információs vasfüggöny költséges fenntartása.
 Azt se feledjük  (és ezzel nagyjából vissza is tértünk a kiindulási pont kiindulási pontjához, vagyis a tankönyvekhez) hogy ahol az oktatási rendszer eleve, hosszú generációk óta nem kedvez a gondolkodásnak, ott bizony nem lesz gondolkodva. Ott az istenadta nép sokkal könnyebben fogadja be a Vezér gondolatait, és lesz annyi hangos hívő, aki aztán a hitetlenül kussoló tömeget majd kordában tartja. Aki megérti, hogy a Nike-cipő hívők és a Vezér-hívők legbelső lényegüket tekintve ugyanazok a kiüresedett, boldogtalan, tudatlan, irigy emberek, abba kár a hetedikes tankönyv, mert már mindent tud a világról. Szedheti is a sátorfáját, oszt mehet napszentüllet felé, ahol a vadiúj közhiedelemmel ellentétben kimondottan sokra becsülik a logikát, még tanítják is az iskolában, meg minden.

pepsi3.jpg

Utóirat: a korrektség nevében:

http://valasz.hu/publi/szexre-is-gondoljatok-ne-mindig-orbanra-103820

Nem tudom, hogy az összes idézett részlet ugyanabból a könyvből származott-e. Fenti gondolataimat ettől függetlenül fenntartom.

Van-e kincs a kisködmönben?

 2014.05.20. 12:51

kodmon.jpgEzt a képet NEM azért osztom meg a nagyérdeművel, mert

1. aranyos gyerekszáj megnyilvánulás (teljesen nyilvánvalóan nem az)

2. egyetértek azzal, amit mond (nem értek vele egyet)

Sokkal inkább azért, mert érdekes problémákat vet fel.

Egyrészt aki nem tudja, hogy a világ nem úgy keletkezett, hogy meleg víz folyt a csapból, meg volt penicillin, illetve nem veszi tudomásul, hogy az emberek egy adott ponton meghalnak, az hülye marad egész életére. Azt nem állítom, hogy egy 8-9 éves kapásból érti, miről szól a Kincskereső kisködmön, sőt, azt sem, hogy a könyv pont ennek a korosztálynak való, de személyes megfigyeléseim szerint simán el lehet a kölkeknek magyarázni a történetet és a mögöttes gondolatokat egyaránt. Az én gyerekem teljesen spontán olvasta el a mókás című könyvet a virágos kabátban szaladgáló kiskrapekkel a borítón. Tény, hogy nem röhögte magát félholtra rajta, de nem is lett depressziós, és nem akarta felakasztani magát. Inkább nekem volt kissé nyögvenyelős a folyamat, mert egy fél napot azzal töltöttem, hogy válaszoltam a kérdésire,pedig lett volna jobb dolgom is. Így megismerhetett egy érdekes, számára totálisan idegen perspektívát, amelyből a világ szemlélhető. Mivel ez a perspektíva a világ egy elég jelentős részén a mai napig aktuális, abszolúte nem árt vele foglalkozni, miközben továbbra is megengedem, hogy nem feltétlenül ebben az életkorban.

Az egész mögött pedig egy sokkal tágabb és érdekes probléma bújik meg, mégpedig az, hogy a gyereket egészen kicsi korától kétféleképpen lehet nevelni: vagy arra tanítom meg, hogy a számára érthetetlen dolgokat megugassa, mint a félős kutya (azaz vérmérséklettől függően lefikázza, kiröhögje, stb.), vagy arra, hogy ha valamit nem ért, akkor kérdezzen. Természetesen az első megoldás kényelmesebb. A gyereket bámulatosan gyorsan le lehet szoktatni arról a vele született igényéről, hogy érdeklődjön, csak nem biztos, hogy ez nekünk hosszú távon is olyan jó lesz, mint három éves korában, amikor nem kell órákig kínosan habognunk az “Anya, mitől gyullad fel a lámpa?” jellegű komplex interdiszciplináris kérdések hallatán (mely kérdések egyébként ebben az életkorban 7/24 érkeznek drága ivadékunktól). El fog jönni ugyanis az az idő, amikor majd a gazdasági helyzetet nem érti, meg a világpolitikát, vagy éppen a nőket vagy a drogokat. És abba bele fog rokkanni, ha nem mer kérdezni. Illetve dehogy fog belerokkanni, bármire rávehető, konzumidióta kétbites indulatemberként éli majd le az életét, ami nem feltétlenül jó, ugyanakkor nem is feltétlenül rossz, ez maga is egy izgalmas kérdés, a “bármi” természetétől függően, mert a “bármi” lehet a legújabb 10000 forintos, mindent gyógyító csodavitamin épp úgy, mint az, hogy bizonyos embertársainkat agyon kell verni. Visszatérve tehát az előző bekezdés egyik mondatára: NEM, nem lett volna jobb dolgom is, mint a gyerek kérdéseire válaszolni. Sürgősebb, jövedelmezőbb, szórakoztatóbb, stb. dolgom lett volna, de jobb nem. A problémakör minősített alesete az, amikor a szülő maga is zavarba jön olyan kérdésektől, melyek a dögletes betegségekkel, halállal (vagy pölö a kettő ötvözetével, a szexszel (: (: (: ) kapcsolatosak. Zavarba jönni a mi kultúránkban teljesen természetes dolog, de ezt a zavart generációk hosszú sorának örökítjük át, ha a kínos kérdésre idétlen vihogással, félőskutyásugatással (“Mondd meg Ili néninek, hogy menjen a picsába ezzel a baromsággal") vagy elutasító csönddel válaszolunk. Ha valaki el tudja magyarázni a Kincskereső kisködmönt, de nem hajlandó, az ne vállaljon gyereket, mert nem érett még meg a feladatra, ha viszont nem tudja elmagyarázni, akkor kérjen szakmai segítséget, pl. hallgassa meg, mit mond Ili néni a könyvről, ha már a saját gyerekkorából ez kimaradt (bár fájó szívvel tenném hozzá, hogy az Ili nénik jó része irodalmi művek megvitatására elemi szinten is alkalmatlan...).

Utóiratként annyit jegyeznék meg, hogy ez messze nem azt jelenti, hogy a kalandos ruhadarabról elnevezett regényt kötelező szeretni. Egy fenét kötelező. Mint ahogy kötelező irodalomként sem kötelező betenni, pláne kötelező irodalmat adni abban a korcsoportban, ahol a gyerekek többségének magával az olvasással is problémája van. Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy miért nem szeretjük. Csak hogy a gyerek kérdésére a “depressziós szar” helyett valami adekvát választ tudjunk adni, mert ha zsenge és fogékony korában nem tanul meg gondolkodni, később már nem fog.

 

Második utóirat: Közben egyébként felbukkant a srác, aki harmadikos korában megírta ezt a dolgozatot, tehát tévedtem, amikor feltételeztem, hogy nem gyerek írta. A többi gondolatot fenntartom, főleg annak fényében, hogy hány felnőtt ember borul le a Facebookon jelen pillanatban a 10 éves szerző szellemi nagysága előtt. Ezekben a lájkokban és éljenzésekben nyilván van egy jó nagy adag jogos irigység ("Basszus, ha én gyerekkoromban ezt ki mertem volna mondani"), egy jó nagy adag jogos elégtétel ("Basszus, hogy ezt a könyvet én is hogy utáltam gyerekkoromban"), de leginkább az van benne, hogy a legtöbb felnőtt legszívesebben gyerek lenne, nem azért, mert a gyerek az olyan aranyos és őszinte, hanem azért, mert a gyereknek még megengedhető, hogy bizonyos dolgokkal ne nézzen szembe (: (: (:

Akácafába bele se kóstol

 2014.03.14. 14:23

Ha még egyszer meghallom a Gondolatrendőrség által összeállított Garantáltan Nemzetbiztonságos Híradóban, hogy Hős Hazánk már megint a térdére fektette az Európai Uniót, aztán akácágakkal kiverte a valagát, én isten bizony kivágom a rádiót az ablakon. Könyörgöm, tisztázzuk már a dolgot, ha még egyáltalán lehetséges - mert egyébként nem csak az Intelligenciaellenes Liga lúgozza itten az agyakat, az ún. „szabad” liberális portálokon is többet lehetett olvasni az akáckérdés mókás politikai vonatkozásairól, mint mondjuk magáról a konkrét akáckérdésről, ami - lássuk be - ezen portálok részéről nem szép, ésdesőtviszontegyébként eléggé ostobácska és méltatlan dolog.

Az Unióban még 2013-ban született egy javaslat, hogy európai szinten, egységes fellépéssel korlátozzák az inváziós (azaz nem őshonos, viszont a számukra új környezetben viharos gyorsasággal terjedő) fajokat. Ez önmagában nem az ördögtől való, sőt. A gyengébbek kedvéért inváziós faj pl. örök kedvencünk, a parlagfű is, de ide tartozik a kiirthatatlan, évi százcsillió magot hozó betyárkóró, az aranyvessző (ami ugyan nagyanyám szerint egy nagyon szép és igénytelen virág, de akkorára nő, hogy rókát lehet benne vadászni, és gajra vágja a nádasokat meg az erdőszéleket) és még egy rahedli egyéb jópofaság is. Mármost Magyarországon az ötlet az akác miatt verte ki a biztosítékot. Nyilván van is benne valami, hogy az akác mézelő faj, meg nálunk speciel az egész utca azzal fűt, mi több, nekem a kertemben a galád uniós környezetvédelmi rohamosztagosok elől eldugva lakik egy igazoltan száz éves, 20 méter magas példány, nagyon szeretjük, és sok kedves emlékünk fűződik hozzá (pl. mikor megpróbáltuk levágni róla a száraz ágakat, és Kovácsné alatt leszakadt a létra, a térdét csapkodva röhögő Kovács pedig fenn rekedt a garázs tetején).
Az egységes fellépésre viszont nem azért van szükség, mer az a Hitler-bajszos Angela Merker jódógába már azt se tudja, micsinyájjon, hanem azért, mert a kedves inváziós fajok azok nem állnak ám meg az országhatárokon az útlevelüket lobogtatva, eszükben sincs, ehelyett a lehető legnagyobb örömmel terjeszkednek akár évi több száz kilométert, jobb esetben csak radikálisan csökkentve a helyi biodiverzitást (biodiverzáns… biodigitál… mi van má’??? Most az kit érdekel, haverom, de őszintén…), rosszabb esetben viszont igen komoly gazdasági károkat is okozva.
Az akác tehát egyrészt remek mézelő növény, népszerű tüzifa, és még csak nem is véletlenül került hozzánk, hanem direkte behozták, hogy a fránya homokot megkösse. Az érem másik oldala pedig az, hogy az akác, miközben a zizegő szárnyú cukker méhecskék legelésznek rajta bájosan, tökéletesen tönkreteszi a talajt (furcsamód úgy teszi tönkre, hogy annyira telenyomja nitrogénnel, hogy ott a szegényebb talajhoz szokott őshonos növények többé meg nem élnek, imádja viszont az akácos talaját példának okáért a csalán…),  és úgy terjed, mint a veszett fene (mikor a mi akácunk még aktívabb időszakát élte, évente legalább harminc-negyven sarját kellett kiirtanunk, melyek a kert legtávolabbi sarkában is megjelentek, a terasz közepéről nem is beszélve), az értékesebb fák elől véve el a területet. Jelenleg a hazai erdőknek valami egynegyede már akác.
Az Unió tehát egységes fellépést sürgetett az inváziós fajok ellen, aztán viccesen azt mondta, hogy a tagállamok jelezhetik, ha nekik valamelyik megszálló nagyon a szívükhöz nőtt. No most azt senki ne gondolja, hogy a tagországok valamennyien megvert vak komondorként lapítottak, miközben Hős Hazánk Képviselője ennen mellét verve meghágta a barikádot, foga közt egy akácmintás lobogóval. (Vagy felhágott rá. Jelen szövegösszefüggésben mindegy.) Egy túrós pitét. Gyakorlatilag az összes tagállam habos szájjal ugatni kezdte az egységes uniós szabályozást képviselő nyájas teleholdat (az egyetlen kivétel Olaszország volt), de a nemzetközi sajtó szerint a legnagyobb ellenállást a magyarok….  helyett a britek, a dánok és finnek fejtették ki. A britek ágálni kezdtek  a vízijácint miatt (de hogy miért pont… dilisek ezek a britek (: ), a dánok az amerikai nyércért (melynek bundája kedvelt szőrmeipari alapanyag, v.ö. “nerc”), a finnek meg a fene tudja miért, ezt speciel nem volt türelmem megkeresni. Igen, igen, a magyarok meg az akácért.
No most azt azért lássuk be, hogy itt mindenki hülye volt egy kicsit. Az Unió rettentően szerencsétlenül nyúlt hozzá az egész (létező és fontos) problémához (no nem mintha szerencsésen hozzá tudott volna nyúlni, az Unió végül is nem más, mint egy zsák zéró jövőképpel rendelkező bolha…), Magyarország meg olyan, amilyen, a népet nem kell tájékoztatni, mert a végén még gondolkodni kezd az anyjába, az akác meg legyen hungarikum, mert ez a szó tökre teccik, hasonlít az Unikumra, mely utóbbi igen kellemes zamatú ital.
Átfogó uniós szabályozásra az inváziós fajok ellen igenis szükség van, főleg, ahogy vadul megfele a klíma– nem azt mondom, hogy globális felmelegedés, isten ments, az olyan áltudománytalan, csak azt mondom, hogy egyre többször engedi meg a téli hőmérséklet olyan nem őshonos fajok áttelelését, amik egyébként szépen megfagynának – szóval egyre több olyan fajjal kell szembenéznünk, melyek néhány év alatt komplett mezőgazdasági ágazatokat tehetnek tönkre (miközben majd aktuális pártunk és kormányunk a hungarikum árnyékában állva elmagyarázza, hogy ez azért van, mert csak, ha a takonytól félvakon bele nem hanyatlik előtte a parlagfűbe.) Magyarország feladata tehát nem az, hogy elegánsan kinyújtsa a karját, felemelje a középső ujját, majd az alkarját ütemesen fel-le mozgatva méltasson egy komplett törvénytervezetet, annak értelmezve történő elolvasása előtt, hanem az, hogy konstruktív javaslatokkal álljon elő, nyilván anélkül, hogy a méhészeket meg a tüzépes Béla bácsit megfosztaná a megélhetésétől.
Legfőképpen pedig nem az a feladata, hogy saját lakosságát (sajnos egyre több joggal) komplett hülyének nézve kokikról meg sallerekről hablatyoljon.

Olvasmánynak hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül ajánlom az alábbiakat:
http://www.hsi.org/world/europe/news/releases/2014/01/invasive-species-legislation-013014.html
http://www.europeanvoice.com/article/2014/january/meps-water-down-invasive-alien-species-proposal/79511.aspx
http://www.publications.parliament.uk/pa/cm201314/cmselect/cmeuleg/83-xxxi/83xxxi.pdf
http://molnar-v-attila.blogspot.hu/2014/02/a-feher-akacrol-es-az-europai-bizottsag.html

illetve szinte bármit, ami a Google-on a „proposal invasive species derogation” keresőszavak mellett feljön. Továbbá el fog jönni az a pillanat, mikor egyszer csak majd azt ajánlom, hogy küldje külföldre a gyerekét az, akinek kedves az ivadék élete és mentális integritása, mert ha ebben a szellemi lábfürdőben fog felnőni, ahol egy nyomorult akácfa vonatkozásában is az interneten kell híreket és információkat keresgélni, akkor sok jövője nem lesz (:

300 - A birodalom hajnala

 2014.03.10. 17:48

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még irigyelni fogok valakit, aki napokig járt-kelt fel alá eltartott (szilánkosra tört, begipszelt) kisujjal, mint a francia arisztokrácia permanens paródiája, aztán erre még az influenzát (és a hattyú halálát) is elkapta. Ez volt a férjem, aki halmozottan hátrányos helyzete miatt kimaradt a Birodalom hajnala megélvezéséből. A rohadt mázlista.

A kritikában itten az szokott következni, hogy felvázolom a történetet, de bajban vagyok, mert már a haldokló hattyú ilyen irányú kérdésére is csak azt tudtam mondani, hogy hát, izé. Valahol a görög-perzsa konfliktus idején járunk, Leonidász előtt/után/közben, mikor hogy, ezt szerintem a kedves alkotók se tudták igazán kigondolni. Lényeg, hogy jönnek a porzsák... izé, a perzsák, élükön azzal hetven kiló vassal telekopulált fejű Xerxésszel (Rodrigo Santoro, aki amúgy civilben egy egészen szimpatikus arc). Egy részük időnként megütközik a Gerald Butler vágóképével, míg a hajóhad Artemisia (Eva Csodacsöcs Green) vezetésével Themisztoklész (az ellenfényben, harminc méterről megtévesztően Jason Statham-szerű Sullivan Stapleton) ellen indul. Aztán sokat kardoznak.
Ezúton szeretném előrebocsátani, hogy nekem a vérbélpornóval a világon semmi bajom nincsen, díjazom a celluloid fából készült vaskarikát, azaz az élőszereplős rajzfilmeket, mint amilyen a 300 meg a Sin City. Én kérem eleve csökkentett mentális elvárásokkal ültem be a moziba, hogy aszondja mostan nem a társadalmi mélyszántásér’ meg a halasicsipkefinom karakterábrázolásér’ gyöttem, hanem legyenek kockás hasak meg minimális méretű műbőr fütyivédők meg lassított izmozás, és akkor nekem jó lesz, úgyis kell a kikapcsolódás. De ez a film nem kikapcsol, hanem lekapcsol. Hogy Besenyő Pista bácsit idézzem: ez egy hülyeség, kérem. És nem a jobbik fajtából.
Valahogy úgy tudnám megragadni a lényeget, hogy ahol a 300 egy elcsépelt, bugyuta, de archetipikusan valahogy mégis nagyon szórakoztató, tesztoszteronban tocsogó zseniális marhaság volt, ott a Birodalom születése, hogy úgy mondjam, metroszexuális. Ha egy filmben az utolsó meredező mellbimbójú utcaseprő is úgy néz ki, mint Schwarzenegger még a kormányzói időszaka előtt, minden spiné buja és nagycsöcsű és mindenki kurvarendes vagy iszonyúgonosz, oda ugyanúgy nem kell bonyolult történet, mint a választási plakátra statisztika (vagy a Csillagok háborújába kereskedelmi szövetség meg adópolitika...) Párbeszédből meg éppenséggel pont elég annyi, mint az általam oly sokat idézett „Spártaiak? Hu!”. A 300 a maga véresen harsány módján csodálatos érzékkel egyensúlyozott azon a nanoszálon, ahol egy film röhejes, de egy pillanatra sem komolytalan, a karakterek hihetetlenek, de egy pillanatra sem hiteltelenek, a történet pedig tökéletesen kiszámítható és szokványos, de egy pillanatra sem alszik el rajta az ember. A 302 erre a szálra gyakorlatilag felakasztja magát, a követhetetlen és érdektelen sztorival, az értelmezhetetlen, utálatos szereplőkkel, és a borzalmas dialógusokkal. Zack Snyder biztos keze nagyon hiányzott a rendezői székből (ez annyira pompás képzavar, hogy inkább benne hagyom), Noam Murrónak ez a második rendezése volt, és én személy szerint nagyon remélem, hogy ezután megpróbál majd rájönni, mihez is ért valójában, és sikeresen megvalósítja magát valami radikálisan más pályán.
Arra is vénségemre kellett rájönnöm, hogy a kockahas messze nem elég a férfiassághoz (erre nyilván nem vénségemre jöttem rá, de így sokkal jobban hangzik). Sullivan Stapleton alakjára senkinek nem lehet panasza, szegény valahogy mégis olyan, mint akit a Kék Osztriga bárból kértek kölcsön, hogy hát van itt egy pár szandálunk, ha jó a magácska lábára, akkor játssza mán el nekünk a Themisztoklészt, legyen szíves. Miközben a Gerald Butlert annak idején akár ki se kellett volna gyúrni, és talpig csipkében, rózsaszínre rúzsozva is úgy nézne ki, mint egy bölény. (Nem, ez nem tartozik a standard erotikus álmaim közé, csak úgy eszembe jutott.) Az összes pihepuha testépítő között Eva Green az egyetlen, aki miatt érdemes a vászonra nézni (mondom én, aki nő vagyok...), mert az idegbeteg amazon szerepében egyszerűen zseniális, mint az egyetlen legalább negyedében kidolgozott személyiségnek, az ember kissé hajlamos is neki szurkolni (pedig nagyon gonosz ám, hűűűű...).
A látványra nyilván ebben a filmben is ugyanannyi gondot fordítottak, mint az elődjében, de támogató motívumok nélkül a puszta vérontás is olyan... férfiatlan. (Valamint agyatlan. A zárt alakzatban villámgyorsan manőverező, hátraarcot és egyéb műveleteket a hullámzó tengeren halálpontosan előadó evezős hadihajók kb. ugyanazt a szellemi szintet képviselik, mint amikor valaki egy űrcsatát síkban mozgó űrjárművekkel tud csak megtervezni). A mészárlásos jelenetek a 300-hoz képest erősen ötlettelenek és egy ötlettelenül levágott fej vagy kinyomott szem inkább gusztustalan, sőt, unalmas, mintsem abszurd módon művészi. Lassítani azt érdemes, amit érdemes. Ne várjunk olyan gyermekded jópofaságokat, mint a pofánkba satufékező döglött orrszarvú vagy a vászonból kicsapó ostor, mert itt valakik annyira koncentráltak a szép pocakos nullákra a leendő bevételek számolgatáskor, hogy közben elfelejtettek filmet csinálni.

Épp most kérdezte az agonizáló víziszárnyas, mi a fenét szuttyogok ennyit ezzel a cikkel, máskor öt perc alatt készen szoktam lenni. Hát ez az. Erre a nyomorult filmre gondolni sem akarok, nem hogy írogatni róla.

Gyermekeim körülbelül negyven kilónyi DVD-vel bírnak (de annyi bizonyos, hogy nagyságrendekkel több filmjük van, mint nekem). A Karib-tenger kalózai, az Alice Csodaországban és hasonló mozik mellett akadnak nagyon-nagyon szerethető, kisszabású alkotások is a polcukon, ezek közül pedig a megkerülhetetlen klasszikusok (Lolka és Bolka, Bob és Bobek, sötöbö) mellett az egész család kedvence a Csodabogarak sorozat.  

Annak, aki nem tudná, elmesélem, hogy a francia Csodabogarak (Minuscule) sorozat epizódjai különböző ízeltlábúakról szólnak, de nem ám olyan tudományos igénnyel, mint a Vízipók. (Negyedikes környezetismerettel vastagon átitatott nagyobbik lányom pl. komoly feltűnést keltett a moziban, mikor a katicák boldog családi életét bemutató legelső jelenetben nem kis hangerővel felsuttogott, hogy „Hát ezek hülyék, nem tudják, hogy a katicabogár a peték lerakása után azonnal elpusztul???”) Bogaraink (lepkéink, pókjaink, stb.)  ismerős, mégis alternatív világban élik hétköznapinak tűnő, mégis abszurd kis életüket. Minden részben van valami kis poén, vizuálcukorka, ilyesmi, nincs viszont erőltetett morális mondanivaló, jók és gonoszok harca és a többi unalomig ismert motívum. Aranyos kis csecsebecsék ezek, amiket valakik nagyon nagy szeretettel és nem kevés hozzáértéssel készítettek el. (Az egyik valakit Thomas Szabónak hívják. Én nagy naivan azt gondoltam, hogy a tízmillió Nobel-díjas országában azonnal rákattan a sajtó egy ilyen nyilvánvalóan magyar névre, de sehol semmi információt nem találtam valószínűsíthető hazánkfiáról, hogy nálunk nem, az hagyján, de külföldi oldalakon sem...). Nagy kedvenceink közé tartozik az öröklúzer-művészlélek, valamiért örök magányra és állandó szívásra ítéltetett „picipók”, a szíve hölgyét elnyerő „csúnyalepke”,  és az apró termetét parttalan bunkósággal kompenzáló, aszociális „katicabogárka”. Az idézőjelek annak szólnak, hogy a karaktereknek nincs nevük, illetőleg voltaképp az egész sorozatban egyetlen emberi hang sem hallatszik, nincs narráció, nincs párbeszéd (meg egyáltalán, emberek is csak elvétve, mintegy mellékesen bukkannak fel), kizárólag eredeti, természetes hangokat hallunk, illetve néhány mókás mesterséges effektet.
Ez az egész felállás remekül működik 7-8 perces kis animációs gegek formájában, de őszintén aggódtam, mit tudnak kihozni az alkotók szűk másfél órából. Thomas Szabó és Hélene Giraud rendezőknek sikerült megtartaniuk az eredeti sorozat báját és utánozhatatlan hangulatát, viszont a mozgalmas történet biztosításához kénytelenek voltak belevenni a történetbe a jókat és a gonoszokat. Dióhéjban annyiról van szó, hogy a kiskorú „katicabogárka” – akiről végre megtudhatjuk, miért is olyan bunkó – hozzácsapódik egy bolynyi fekete hangyához és számtalan kaland során segít nekik legyőzni a kockacukor-készletükre törő agresszív rohadék vöröshangyákat. Mivel a rendelkezésre álló időt még így sem igazán sikerült kitölteni, többé-kevésbé különálló kisebb melléktörténeteket helyeztek el a filmben, illetve néhány hangsúlyozottan grandiőz tájképet hozzáillő überbombasztik zenével, melyek szerintem több mint gyanúsan emlékeztetnek Peter Jackson poétikus új-zélandi vágóképeire, ezért a magam részéről poénként értelmeztem őket. Ennek megfelelően a film meglehetősen egyenetlen, helyenként kissé vontatott, de minden pillanatában szerető odafigyeléssel és gondossággal megalkotott, szemnek és szívnek kellemes, kisebb gyerekeknek egyértelműen nagyon tetsző alkotássá sikeredett. A nyugalom megzavarására semmiképp nem alkalmas, viszont a természettudományos tartalmakra érzékenyek azért beszéljék át a gyerekekkel, hogy a katica nem a maga közismert, pöttyös valójában bújik ki a petéből (Há’ hol maradt a teljes átalakulás?!  - kérdem én, és teljes joggal), valamint messze nem zamatos, piros bogyókat eszik, akkor sem, ha a táplálkozása amúgy nem feltétlenül rajzfilmbe való. (Arra a gyerek nyilván magától is rá fog jönni, hogy a pókok nem készítenek gyufaszálakból és saját fonalukból bájos textilművészeti kompozíciókat a kis házukban, ezt nem kell átbeszélni. Csak azért mondom, mert örömmel segítek bárkinek a gyereknevelésben.)

Mint említettem volt, a Csodabogarak nagy közös családi kedvenc. Illetve én évekig ezt hittem (mint ex-entomológus, valósággal bolondulok érte). De szörnyű dolog történt, amikor kijöttünk az Elveszett hangyák völgye vetítéséről: elmentem a gyerekekkel vécére (nem, nem ez volt a szörnyű), és a szomszédos fülkéből hallottuk, ahogy egy anyuka megkérdezi a kislányát: „Te ezt hogy bírtad végignézni? Én a tizedik percnél elaludtam!” Micsoda gyökér, gondoltam magamban, majd dolgunk végeztével megkérdeztem a férjem véleményét. Aki legnagyobb döbbenetemre közölte, hogy igen, nagyon aranyosak ezek a mesék, azért is szereti őket, mert olyan jókat tud aludni rajtuk, most is beszunyált... Összefoglalásul tehát annyit tudnék mondani, hogy fiatalabb, lehetőleg nyugodtabb természetű és szemlélődésre képes (leány)gyermekeinknek, illetve a szellemi kikapcsolódásra szex- és erőszakmentes mentális közegben is képes (nő)rokonoknak a film mindenképp ajánlható, de apukát, illetve a bátyust lehetőleg hagyjuk otthon. Nem mintha a horkolásuk zavarná a szövegértelmezést, de azért mégiscsak kellemetlen.

Kovácsné csalódott

 2014.01.08. 12:11


Az alábbi poszt annak kapcsán született, hogy valamelyik blogon olvastam egy vicces bejegyzést azokról, akik habzó szájjal sorolják, milyen atrocitásoknak voltak ők kitéve a kommunizmusban (vagy miben), különös tekintettel az Úrjézus imádatára, a Becsületes Munkára, és a Moszkva téren déli tizenkettőkor szirénázó mentőautó tetején leköpött pártkönyvre.  A derék olvasóközönség egy jelentős része ezt a bejegyzést pro és kontra erőst félreértette, és azt hitte, azt propagálják itten, hogy a kommunizmus (vagy mi) az egy kellemes, derűs rendszer volt, főleg mondjuk a hatvanas évek végétől a rendszerváltásig. Pedig nem volt az, hiába volt egyhatvan a kenyér és hiába volt hangulatos a Római-part. Az alábbiakban azt próbálom meg kifejteni, hogy miért nem volt az.
Annyit elöljáróban szeretnék azonnal hozzátenni a dologhoz, hogy nekem elméletileg végképp semmi bajom nem lehetett a kommunizmussal (vagy mivel), lévén apám téeszelnök (később a katekizmus átadására már képtelen Alzheimer-kóros, majd a rendszer totálisan elfeledett halottja), a férjem pl. ennek kapcsán a mai napig a szememre hányja, hogy bezzeg nekünk még autónk is volt, mikor ők, az értelmiségi család, körömvágó ollóval osztották a vasárnapi ebédnél négy részre az egy darab rántott húst. Szent igaz, volt Moszkvicsunk, később Ladánk is, és vasárnap minden családtagra jutott akár egy egész szelet rántott hús is. A napi veszekedések legfőbb tárgya ezzel szemben nem az volt, hogy ki hányt a vécé mögé meg ki firkált rózsaszín filccel Szandokánt a sezlonyterítőre, hanem az, hogy apám miért nem lop, mikor mindenki más meg igen. Szegény fater. Igazi, meggyőződéses vérkommunista volt, mint a Szacsvay László karaktere a “Te rongyos élet”-ben, lefeljebb jobban értett a mezőgazdasághoz. Esze ágában nem volt lopni, korrupciós ügyekbe keveredni, meg hasonlók, és anyámat azzal kergette az idegbajba, hogy a „szocialista embertípus panelben lakik, nem kell annak családi ház és gazdagság” (Mondjuk az is igaz, hogy a szocialista embertípus bárhol lakott inkább, mint közös családi házban az anyósával, de ezt most hagyjuk). Apám tehát az átlagelvshoz és elsnőhöz képest valóan kiemelkedően sokat keresett, de nem lopott, és amennyire én tudom, nem intézett titkos telefonokat a család tagjainak boldogulása érdekében, már csak azért se, mert telefonunk nem volt. Fater itt húzta meg a vonalat a rothadó burzsoázia, valamint anyám elleni reménytelen harcában. Pedig neki a telefon csak egy telefonjába került volna.  Mindig is felnéztem apámra. Az osztályharc hidegen hagyott, de anyám félelmetes figura. Családunknak annyi vitathatatlan előnye volt a többiekkel szemben, hogy volt pénzünk elmenni Jugoszláviába nyaralni (ahol is a kéklő tenger helyett többnyire bőrkabát-boltokban meg hasonlókban bóklásztunk), illetve egyszer már a kilencvenes években hazafelé battyogtam valami vizsgáról talpig eleganciába öltözve, és  leszólt a Laci bácsi a talajerő-utánpótlás-menedzselési lovaskocsijáról, hogy “Gyere kisjányom, elviszlek, jó ember vót az apád, csak teljesen hülye”.

A hosszas bevezetés után térjünk most rá arra, miért is volt szar rendszer a kommunizmus (vagy mi).
Mint azt egyszer valaki internetes berkekben igen helyesen megfogalmazta: tetszőleges elnyomó jellegű rendszer undorítósága vagy elviselhetősége mindig a helyi buzgómócsingokon, vagyis a legalsó hivatalnokréteg alaptalan vagy jogos félelmein múlik. (Félreértés ne essék, a buzgómócsing az esetek 99%-ban nem rendszerhű, mindössze annyit akar, hogy tetszőleges rezsim őt hagyja békibe, ezért a rezsimnek apróbb- nagyobb szívességeket tesz, többek között olyanokat is, ami a rezsimnek eredetileg eszébe se jutott, de azért utólag nagyon hálás érte.) Gyakorlati példa: mikor gyerekkoromban a család nőtagjaival  Csekszklkovákiából csempésztük a vaníliás cukrot / télikabátot / babakocsit / aktuális hiánycikket,  az élelmesebbek mindig tudták, melyik határőr elnéző, és melyik a buzgómócsing. Ez a maga módján nagyon vicces és szórakoztató volt, ó igen, a boldog, kalandos gyermekkor, a buszon töltött éjszakák, mikor a finánc elhajtott minket a határról a vérbe, mert a mindent átható vaníliaszagot nem tudta nem észrevenni, a bugyiba rejtett pluszpénz („gyereket úgyse motozzák meg”), a három egymásra vett télikabát csodás lokális szauna-hatása júniusban…. Egyébként tényleg szórakoztató volt. Csak helyenként kissé rémisztő, még akkor is, ha amúgy mindenki tudni vélte, hogy ha lekapcsolnak minket, „a te apádnak csak egy telefonjába kerül”.

 A kommunizmus (vagy mi) pontosan ezért volt idegesítő. Nem azért, mert halomra lőtték volna az utcán az embereket vagy megskalpolták volna a hittanra járókat (az az időszak addigra elmúlt), hanem amiatt, hogy a te apád meg a telefon. Az apátlan átlagember soha, de soha nem lehetett biztos a dolgában. Valakivel mindig össze kellett kacsintani, mindig tisztában kellett lenni vele, mit szabad és mit nem szabad mondani (teljesen függetlenül attól, hogy többnyire aztán a gyakorlatban úgyis azt mondott mindenki, amit akart…), és mindig körül kellett nézni, nincs-e valahol a környékben egy buzgómócsing. Ha ugyanis volt, és történetesen valami olyasmire fájt a foga, ami másnak volt és neki nem, akkor bizony valahogy mindig neki lett igaza. Az ő gyerekét vették fel az egyetemre, akkor is, ha segghülye volt, ő kapott vezetői állást a háztartási gépgyárban, akkor is, ha eredetileg alapfokú prémesállat-tenyésztéssel foglalkozott, stb.  A diktatúra a golden hetvenes-nyolcvanas években nem  haláltáborokban, verésben, stb. nyilvánult meg, persze, hogy nem. A diktatúrával kapcsolatos rossz érzést azzal a megvetendő, álértelmiségi vernyákolással tudnám körülírni, hogy néhány generációtól  mindent elloptak, ami egy értékes életben számít, a tanulást, a munkát,  a versenyt, az őszinte udvariasságot, a küzdelmet, a békét,  de még a lázadást is, hiszen a túl hevesen lázadó átlagember többnyire belebotlott valami buzgómócsingba (ha nem a teljes érdektelenségbe), a megfelelő apával rendelkező lázadót meg akkor is körberöhögték, ha „le a rendszerrel” feliratú molinóval a nyakában beleugrott egy hordó égő benzinbe, hiszen a te apádnak csak egy telefonjába kerül. (Félreértés ne essék, nem rólam van szó. Lázadt a fene, nyolc-tíz éves korában.) De mint említém, ez csak afféle álértelmiségi vernyákolás. A többség az egészet észre sem vette, vagy ha észre is vette, az egyhatvanas kenyér meg a hangulatos Római-part mellett nem különösebben zavarta.
A kommunizmusban (vagy miben) tanulni például tejesen felesleges volt. Valószínűleg nem szándékosan, mégis zseniálisan mutat rá erre a szomorú tényre Nagy Feróék „Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz” refrénű, mérsékelten közismert sikerszáma: adott ifjú szocialista embertípus lehetett ótvar sötét a világ összes tantárgyából, de még ő sem volt annyira hülye, hogy ne érzékelje a fenti érvrendszer totális hamisságát. Mi a jó bánatnak tanult volna az ember, mikor az előrejutáshoz se észre, se tehetségre, se nehezen megszerzett tanulmányi eredményekre nem volt szükség? Az tanult, akiben kivételesen magasan lobogott a kíváncsiság lángja, meg az, akinél valami balfasz, élhetetlen értelmiségi család lappangott a háttérben, amelyik nem csak megkövetelte a tanulást, hanem jobb híján szeretetet is mellékelt hozzá, ha már jövőt nem tudott.  Egyébként véleményem szerint itt tévedett hatalmasat az amúgy valószínűleg jószándékú Magyar Bálint annak idején: a magyar iskolarendszerek nem az volt a legnagyobb baja, hogy frontális meg poroszos, hanem az, hogy a tanulásnak se a rendszerváltás előtt, se utána semmiféle valós motivációja nem volt. A „jaj de szép a színes ceruza, micsoda öröm vele színezni, csodaszép színes úton jutunk el a számok varázslatos világába” egy nagy tarka kékeres mezőgazdasági lengőcsapszeg, de nem motiváció. Megint csak utalnék arra, hogy nincs az az egy-pont-nullás osztályutolsó rossztanuló, aki ne röhögne tele szájjal az ilyen jellegű átveréseken. A nyugatról átvett rendszer nálunk nem csak azért mondott többé-kevésbé csődöt, mert nem volt olyan pedagógusgárda, aki a megfelelő képesítésekkel és hozzáállással rendelkezve használni tudta volna, hanem azért is, mert egy olyan generáció gyerekein akarták kipróbálni, amelyiknek a csontjaiba égették a tanulás feleslegességét. Innentől tök mindegy, hogy a gyerek példás atyai szigorral pofozva, vagy háromdés projektorral kivetített bugivugizó robotok által inspirálva tojik tanulni.

Imádtam a gyerekkoromat.  (Mint ahogy pl. apám is imádta az övét, pedig akkor még bombáztak is, meg Erdélyben, ahonnan negyvenvalahányban rohamléptekkel távozott az egész család, néha pofán köpték őket  az utcán. Nem a románok, így többesszámban, hanem a történetesen román anyanyelvű síkhülye tahók). A gyermekkora és a fiatalkora a legtöbb embernek szép. Nyilván nem annak, akit halomra lőttek a Don-kanyarban, vagy akit megerőszakoltak a történetesen oroszul beszélő síkhülye tahók, de még anyámnak is vannak szép gyerekkori emlékei, elhintve az olyan jellegűek közt, hogy „amikor a pincében petróleumban mosták a fejemet, mert megtetvesedtünk…”   Ugyanakkor a szép gyermekkori emlékek nem jelentik azt, hogy a gyermekkorunk idején uralkodó rezsim automatikusan jó volt. A gyermekkor éppen azért szép, mert a mélyebb összefüggéseket még nem értjük, meg nem is érdekelnek. Felnőni meg épp azért szép, mert megértjük őket, sőt, érdekelni kezdenek.
A kommunizmusban (vagy miben) teljesen elhülyített emberek évek óta visszasírják azt az áldott jó rendszert. Ráadásul sokan a saját tudtukon kívül sírják vissza, habzó szájjal kommunistázva, de még annál is habzóbb szájjal ünnepelve minden egyes központosító intézkedést, és külső-belső ellenségeket vizionáló drámai szlogent. Azt kellene végre felfogni, hogy a diktatúra problémája nem a fizikai erőszak, vagy akár a cenzúra, még csak nem is az, amikor a Vezér idióta pofázmánya vigyorog ránk minden falról és nincs olyan újság, amiben ne szerepelne néhány neki tulajdonított ordas hülyeség meg fénykép a megcsókolt kisdeddel. Állandó és minden lakosra kiterjedő fizikai és szellemi erőszakot egy rezsim se tud fenntartani, meg egyébként minek is. A nyilvánvaló, adott esetben körberöhöghető dolgok helyett a diktatúra igazi, alattomos, gyilkos problémája az állandó bizonytalanság, és az, hogy az ember hiába tehetséges, szorgalmas, stb. mert az élete sikere nem ezen fog múlni. Mellesleg azt se ártana felfogni, hogy a diktatúra (a puha diktatúra is) mindig paranoiás és mindig ugrásra kész, akkor is, ha amúgy süt a nap meg a járdaszélen ülve gondtalanul szotyolázok, és nincs nálam boldogabb az egész világon. Lehet, hogy pont én leszek az az egyetlen egy a tíz- vagy százezerből, akit a következő pillanatban a felelősségre soha nem vonható, feltelefonálható apával rendelkező buzgómócsing pofán vág a mángorlóval, aztán megtapos. A diktatúra mindig egy lépésre van a skalpolástól meg a haláltábortól, és tényleg csak a szerencsén meg az aktuális diktátor labilis elmeállapotán múlik, mikor teszi meg ezt a lépést.

A diktatúra először elhülyít, aztán arra építkezik, ami marad: a zsigeri szeretetünkre és gyűlöletünkre. A diktatúra felszólít engemet arra, hogy érzelmileg viszonyuljak olyan emberekhez, rendszerekhez, gondolatokhoz, melyekhez én alapvetően nem érzelmileg hanem értelmileg kívánnék viszonyulni. Pedig nem az a lényeg, hogy adott közszereplőt, művészi vagy politikai irányzatot, stb. „szeretem” vagy nem „szeretem”.  A szeretet teljesen személyes jellegű dolog, én pl. nem „szeretem” a leszbikusokat, mert ahhoz az összes leszbikust személyesen ismernem és értékelnem kéne, azt viszont tudom, hogy névadó tevékenységük mások vagyonát, testi épségét, büszkeségét stb. nem veszélyezteti, tehát abszolúte nem érdekel, hogy valaki leszbikus vagy nem, legfeljebb rácsapok annak a nőnek a kezére, aki belecsíp a seggembe (nem azért mert leszbikus, hanem azért, mert egy történetesen nőkre gerjedő síkhülye tahó).  Nekem az is tök mindegy, hogy valaki fideszes, emeszpés vagy ződ, mert ez a hozzáállásuk alapvetően megint csak nem veszélyezteti mások vagyonát, testi épségét, büszkeségét stb. Kimondott ellenszenvet érzek viszont XY tolvaj fideszes, ZK sorozatgyilkos emeszpés vagy KS piromániás zöld iránt (a bűncselekmények, monogramok és pártok tetszés szerint variálhatók, még mielőtt valaki belém kötne (: ). Mondhatom azt, hogy az átlag fideszes/emeszpés gazdaságpolitika ezért meg azért nem tetszik, de attól még a politikai hovatartozása miatt nem fogom utálni a vérfideszes, minden csokor rózsát félórás kampánybeszéd kíséretében a kezembe nyomó mókás helyi virágost, vagy a napi szinten színezett Mesterházy portékat posztoló ismerőst.  A helyi virágossal az életbe nem lehet megértetni a rezsicsökkentés rejtelmeit, mint ahogy az emeszpés ismerősnek is hiába mondanám, hogy de hát ez a Mesterházy nagycsoportos kora óta összesen két értelmes dolgot nem mondott. Van egy csomó minden, amit nem „szeretek”. De attól még ezeket nem is gyűlölöm. Csak türelmesen elviselem, mint pl. a Tarantino filmeket (:

Az igazi tragédia ott rejtezik, hogy a sok ostoba marha politikus kormányok hosszú során keresztül lovagolta meg a kommunizmust (vagy mit) visszasíró, szocializációjának és neveltetésének megfelelően lánglelkűvezetőre éhező, adócsaló, csúszópénzmániás, értelmiségfóbiás lakosságot, illetve a zavarodottan utat keresgélő, nyelveket nem beszélő, világra kitekinteni képtelen (és nem is nagyon akaró) fiatalabb generációkat. Meg persze azokat a nem kevésbé izgalmas negatív jelenségeket, melyek a világ másik oldalán valóban tapasztalhatóak, mert azt azért egy pillanatig se higgye senki, hogy nyugaton mindenki rózsaszirmokat kakil. Kedves politikusaink testületileg vagy szándékosan nem akartak, vagy objektív okokból képtelenek voltak a tanulásnak és a munkának becsületet szerezni (ennyi legalább a rózsaszirmokat nem kakiló nyugaton megvan), lerázhatatlan koncként hurcolva a sógorkomás, semmire nem ösztönző, a bármiben kiemelkedő teljesítményt nyújtókat kardélre hányó, majd a versenyt  központilag beszüntető, a birkanyájra odafentről nyájasan mosolygó pudvás múltrendszert. Hadd ne mondjam meg, mi volt itten, de nem rendszerváltás. És messze nem az a legnagyobb problémám, hogy melyik szerencsétlen, megfélemlített faszkalap írt jelentéseket a szomszéd babfőzelékéről.
De minek is panaszkodom.  Nem lehet azt mondani, hogy a dolgok egy helyben állnak, mert hosszas kacskaringózás és forgolódás után végre visszaértünk a startkőhöz: ugyan homokegyenest ellenkező jelszavakkal és új(szerű) arcokkal, de jó eséllyel megint megvalósítjuk azt a drága jó, langymeleg kommunizmust. Vagy mit. Kíváncsi vagyok, hogy a gyerekemet a téeszelnök nagyfater miatt vajon eltanácsolják-e majd az egyetemről.