A magányos lovas

 2013.07.20. 12:20


Avagy: Kovácsné a Lone Ranger szerepében tetszelegve igazságot szolgáltat egy alapvetően rossz, viszont még alapvetőbben félreértett filmnek

Képzeljük el, feleim, hogy valaki idehaza csinál egy feldolgozást az István a királyból, ahol István ÉS Koppány egyaránt dilis. Túl sokat nem is kell erőltetni az agyunkat, mert valaki tényleg csinált egy ilyen filmet: ez volt a Magyar vándor. Gondolom valamennyien emlékszünk azokra az úgymond ambivalens érzelmekre, melyeket a film a k. nézőkből kiváltott. A Magányos lovas nem más, mint az Amerikai vándor, ami alaposan odadörgöl a jenkik orra alá azzal az alapvetéssel, hogy a kovbojok ÉS az indiánok egyaránt dilisek voltak. Ezek után ne is csodálkozzunk azon, hogy a tengeren túl a film mekkora rohadt nagyot bukott.
A magányos lovas ugyanis rossz film, de messze nem annyira rettenetes, mint azt a túlnyomórészt amerikai, illetve angolszász kritikák alapján gondolnánk (sokkal, de sokkal rosszabb filmekről is nyilatkoztak már pozitívabban, elég, ha csak a Tűzgyűrűre gondolunk, hehehe....)  Története nagyjából úgy foglalható össze, hogy az alkotók fogták az összes westernt, spagettitől a hot dogig, és megpróbáltak belőlük csinálni egy nagy, átfogó, mindenkit kifigurázó, mindenkinek igazságot szolgáltató, értelmiségi, akciódús, gyerekeknek való, horrorisztikus, tragikus és humoros filmet. És képzeljék, nem sikerült nekik.

John Reid (a tenyérbemászó képű, de meglepően jól és meggyőzően játszó, szükség esetén kimondottan vicces Armie Hammer) a frissen végzett jogász visszautazik szülővárosába az akkoriban még igen vad nyugatra, ahol ranger bátyja, Dan (James Badge Dale) a jogelméletet a gyakorlatba ültetve egy kisebb csapat élén bűnözőket üldöz (a magyar cím logikájából kiindulva ezek szerint ő a társas lovas). Az aktuális főgonosz Butch Cavendish (William Fichtner, aki egyszer ebben az életben igazán kaphatna már valami mainstream főszerepet, ha valaki, akkor ő megérdemli) egy teljesen elmebeteg Tonto nevű indiánnal (Johnny Depp) összeláncolva érkezik meg a kisvárosba kivégzésen való részvétel céljából, és azonnal megszökik, a nyomába eredő Johnt, Dant és csapatukat pedig brutálisan kivégzi. Illetve Johnt annyira nem végzi ki, mint szerette volna, őt valahogy visszahozza az életbe Tonto és a Szellemló (utóbbi egy bármiféle verbális közlés nélkül is nagyon vicces hófehér négylábú, aki tud repülni és mellesleg alkoholista). John Tonto tanácsára maszkot ölt, hogy leplezze kilétét, és kettesben Cavendish nyomába erednek. Szerepet kap még a történetben Tom Wilkinson, a  vasút mogul, Barry Pepper a hadsereg egyik kapitánya, és a helyi madám szerepében Helena Bonham Carter is. (Ok, ok, Helena Bonham Carter nem kap szerepet, csak valamiért benne van.)

Ez lehetne egy klasszikus bosszúálló történet (mint ahogy részben az is), meg lehetne egy Verbinsky-Buckheimer féle vicces – akciós - baromi rosszul megvágott – felesleges történetrészekkel agyonbonyolított – Jonny Depp hülye fizimiskájára építő Karib-tenger kalózai adaptáció (mint ahogy részben az is), meg lehetne az Amerikában kulturális alapkőnek számító Lone Ranger sorozat feldolgozása (mint ahogy részben az is).  Ez utóbbival kapcsolatban jegyezném meg, hogy a Lone Ranger odaát olyannyira alapkő, hogy 1933-ban már rádiójáték formájában is ment, a tévésorozat generációk életét határozta meg, és olyan, az amerikai popkultúrából kipusztíthatatlan mémeket hagyott maga után, mint a nekünk sajnos az égvilágon semmit nem mondó „Hi-yo Silver!” (amivel én pl. Steven King Az című könyvében találkoztam először húszévesen...), vagy a szótári státuszt elérő kemosabe (így szólítja Tonto John-t, eredetileg ez valami pozitív dolog volt, de a mostani változatban vicces gesztus gyanánt „rossz testvért” jelent), vagy a Tell Vilmos nyitány, ami számunkra egy vidám hangulatú klasszikus zenedarab Rossinitől, míg jenkiék Rossiniről tán életükben nem hallottak, vagy ha igen, akkor azt hiszik, hogy valami szicíliai tésztaszósz, ellenben a tarara-tarara-tararappapam hangzósorról azonnal mindenkinek beugrik a hős álarcos lovas. Egy ilyen kaliberű dologból egész estés fimet csinálni minimum annyira rizikós vállalkozás, mint pl. a 2009-es Star Trek volt. Ahogy a Star Trek mozifilm is műfajt váltott az eredeti sorozathoz képest, úgy a Magányos lovas is, egy meredek húzással szárazföldi kalózfilmmé alakítva az alapkoncepciót. Amerikában ez az eretnek gondolat akkorát bukott, hogy csak úgy nyekkent, minket itt a prosztó Óvilágban ellenben cseppet sem zavar, maximum a kivitelezése.
Annyiban egyetértek tehát a kritikákkal, hogy a Magányos lovas iszonyatos katyvasz, és nem a jobbik fajtából. Története helyenként követhetetlen (három főgonosszal operál, pedig ennyi forgatókönyv-írói tálentumhoz egy is bőven elég lenne...), ritmusa rettenetesen egyenetlen (az elején és a végén elhelyezett két giga-akciójelenet közt van vagy másfél óra, ahol a szereplők nem igazán értelmezhető indokokkal mászkálnak A-ból B-be és az abc összes többi betűibe) , egyes szereplői (pl. az összes nő) teljesen feleslegesek.
Viszont mindehhez képest mondani próbál valamit, ami ebben a műfajban merőben szokatlan. Azt próbálja mégpedig mondani a maga utánozhatatlanul elcseszett módján, hogy az amerikaiak igazán magukhoz kaphatnának, és a naplementés-kovbojosindiános-Custer’s last standes történelemképükből ráébredhetnének a rögvalóságra, abból a szempontból, hogy itten néhány száz év alatt gazdasági fejlődés és a civilizáció kiterjesztése címszó alatt sikerült valami holokauszti mennyiségű embert kiirtani. Hangsúly peniglen az „ember” jelzőn. A Magányos lovas bámulatos merészséggel megy szembe mind a „rohadtgyilkostolvajlusta rézbőrű csürhe” mind pedig az ennél csak egy árnyalattal kevésbé gyomorforgató „a természettel feltételen harmóniában élő bárányszelíd filantrópok” sztereotípiával. Könnyfakasztóan vicces, ahogy a kerettörténetben a minimum százötven évesre maszkírozott Johnny Depp a rommá szottyadt, illúzióit veszített Tonto szerepében egy „nemes vadember” feliratú vitrinben mutogatja magát néhány fillérért a vadnyugati showban, közvetlenül a szakállas nő meg a kétfejű devizahiteles közt, és nem kevésbé tragikomikus (bár abszurditása miatt a filmből nagyon kilógó) motívum, ahogy a „természet megbomló egyensúlyát” illusztrálandó vérengző nyuszik lepik el a prérit. Hi-yo Silver! Kiáltja a film végén a Hős, hősi karakterét ízlelgetve, mire Tonto megvetően rászól: „Ezt soha többet ne csináld!” A filmnek ez a kulcsmondata. Kár, hogy a sok hülyeség közt alig venni észre, az európai néző meg éppenséggel észre sem veszi.
 Az alkotóknak maximálisan igaza van abban, hogy az indiánoknak épp úgy joguk van viccesnek, hülyének, emberségesnek, szemétládának, stb. lenni, mint bárki másnak. A megvalósítás általános módja és az egyes poénok viszont nem feltétlenül a legszerencsésebbek. Az egész indiánosdiban egyébként Johnny Depp kezét vélem felfedezni, aki állítólag indián ősöktől származik, nagyon a szívén viseli feltételezett rokonsága sorsát, és mindig is szeretett volna indiános filmet csinálni – sőt, csinált is, ez a javarészt tök ismeretlen, nem igazán jó, kritikusokat is megosztó A halál ára, amiből egyértelműen kiderült, hogy Deppet nem feltétlenül muszáj forgatókönyvírásba, rendezésbe, ilyesmibe bevonni, mert hiába van tele tűzzel és lelkesedéssel, egyszerűen nem ért hozzá.
A Magányos lovas ebben az adaptációban nem az emberek egy jól meghatározott (fehér, jövedelemtermelő, adót fizető, erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező) csoportjának szolgáltat igazságot, hanem az összes embernek. Egy kicsit annak is, aki lázasan építtette a vasutat, hogy egy új élet (és minél több pénz) reményében eljuthasson nyugatra, egy kicsit annak is, aki izzadtan, három fillérért, gyakorlatilag rabszolgamunkában építette ugyanezt a vasutat, egy kicsit annak is, akinek történetesen a hazáján keresztül vezetett ugyanez a vasút. Ha ezt a filmet rábízták volna egy szakemberre (bárkire csak nem szegény megalomán, ritmusilag tök érzéketlen, se hagyományos se újszerű filmet rendezni nem képes Gore Verbinskyre) 2013. – ha nem az egész évtized – legnagyobb durranása lehetett volna.
Vagy nem. Lehet, hogy ebből a témából nem is lehet filmet csinálni. Lehet, hogy a Magányos lovast meg kellett volna hagyni sima, kváziB, kiszámítható, egynyári blockbusternek, oszt kész.

Az alapfelvetéshez visszatérve: „Koppány és István dilisek voltak” témában készült egy másik mű is, mégpedig egy színdarab, Örkény Istvántól a Pisti a vérzivatarban. A hatalmas sikerrel játszott, mai napig megkerülhetetlen kedvenceim közé tartozó darab nem kevesebbet állít, mint hogy Koppánytól Istvánon át mondjuk Kossuth Lajosig, és még azon is túl mindenki dilis volt a magyar történelemben. Sőt, az egész történelemben. Sőt, az egész emberiség voltaképp jóvátehetetlenül dilis. Lehet, hogy a Magányos lovasnak ezt a túlkomplikált, abszurd, filmként kimondottan rosszul működő változatát is inkább színpadra kellett volna adaptálni. Kiveszik a vonatos akciózást, beleraknak még egy tucat szürreális poént, aztán az egészet odaadják valamelyik még életben lévő Monthy Python bácsinak. Tuti siker lehetett volna a West Enden vagy a Madáchban.

Gru 2

 2013.07.10. 13:16


Egy monstre, másfél órás Benny Hill show bikinis csajok nélkül

Első- és másodszülött gyermekeim összessége már a mozi felé menet egymást túlharsogva ordította, hogy „Minyonok!” az apjukat pedig csak a legvadabb fenyegetésekkel lehetett lebeszélni róla, hogy a jegyszedőt a „JÉGSUGÁR! JÉGSUGÁR!”üvöltéssel köszöntse. Nálunk teljesen természetes, hogy bárki is magyarázzon valamilyen komplex folyamatot több lépésben, valamelyik marha  azonnal közbevág, hogy „... és akkor felmegyek a Holdra, megragadom, összezsugorítom, ráülök a vécére...” A beavatatlan olvasónak most nyilván csak úgy biluxolnak a szemei, hogy mi a fenéről irkálok itten össze-vissza, ezért az egész eszmefuttatást azzal zárnám, hogy igen, jól tetszenek sejteni, a Kovács család B-közép kaliberű Gru rajongó, és nem, az alább következő kritika nem mentes az érzelmi kötődés bizonyos jeleitől.
Pedig akár mentes is lehetne, mert ha nagyon összeszorítom a fogaimat, és megpróbálok véresen objektív maradni, akkor azért kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a Gru2 valami gyalázatosan rossz film, már ha szigorúan csak a (nem létező) karaktereket és az (összegányoltnak sem nevezhető) történetet veszem figyelembe. De komolyan. Ilyen agyatlan, rosszul megírt, ordenáré poénokkal operáló fércművet az utóbbi tíz évben nem öklendezett ki magából Hülyewood. De lám, hölgyeim és uraim, valami csodálatos módon a Gru2 (gyermekkorom klasszikus műorosz műmozgalmi műdalát idézve) mégis, mégis a szívünkbe fér.  

Az első rész ott maradt abba, hogy a főfoglalkozásban gonosz géniuszként tevékenykedő Gru nem csak örökbe fogadja Agnest, Edithet és Margót, a három árvát, hanem igazi apukájukká válik, miközben sértődött középkorú kisgyermekből érett, felelős férfivé érik. Most ismét viszontláthatjuk az egész csonkacsaládot (valamint a több ezer cuki, sárga kis minyont, Gru állandó tettestársait), amint boldogulni próbálnak az úgynevezett hétköznapi életben. Gru agg tudós cimborája, Dr. Senkiházi segítségével lekvárgyárat üzemeltet, viszonylag kevés sikerrel, miközben „Én kicsi pónim” témakörben szülinapi partikat szervez a gyerekeknek, szinglik hada próbálja erőszakkal  magáévá tenni, és... áh, borzalom, valamennyien tudjuk, mit jelent a hétköznapi élet egy visszavonult gonosz géniusznak. Tiszta szerencse, hogy egy gonosztevők ellen harcoló titkos szervezet megkeresi hősünket, és méltó munkát kínál neki: ki kell derítenie, ki lopta el az ultracuki pelyhes kisállatokból dühödt lila zombit varázsoló csodavegyszert az oroszoktól. Mivel a tolvaj egy bevásárlóközpontban bujkál, Gru a szervezet egyik csinos hölgytagjával, Lucy Wilde-dal karöltve elterelő hadművelet gyanánt sütiboltot nyit az objektumban.  A három kislánynak remélhetőleg most már anyukája is lesz.

Ezzel a történettel semmi gond nem lenne, ha nem az volna a helyzet, hogy az alkotóknak egészen pontosan a fenti 14 sorra futotta. Egyetlen kósza gondolattal sem többre. Ezt gondolom legépelték egy kisebb bélyeg hátuljára, és azt hazudták a producereknek, hogy ez csak vázlat, persze, a többi is megvan, egy nagy, vastag, mulatságos könyv, nem, dehogy veszítették el, csak most nem tudják, hogy hol van, de nem kell aggódni, majd forgatás közben előkerül. Hülye kretén producerei meg elhitték. A Gru2 története egy rút sybarita váz, amit az alkotóknak eszük ágában nem volt kidolgozni, karakterfejlődésssel és hasonlókkal árnyalni, értelmessé, érzelmessé vagy izgalmassá tenni, ilyesmi. A hiányzó részeket (vagyis azt a mintegy nyolcvan percet a kilencvenből ) pedig feltöltötték a világ legidiótább poénjaival. De olyan poénokkal, hogy azokhoz képest a Benny Hill show egy Sztálin-nekrológ (gondolok itt például az All 4 One együttes sajnálatos módon halhatatlan „I swear” című sikerszámának minyonok által előadott változatára, magyarul „Bugyogóóóó” refrénnel...)
De hiába is gyűlöltem én a cinikus, lusta, rohadék forgatókönyvírókat meg a rendezőket ennek a mozgóképes förtelemnek minden egyes percéért, ha közben úgy röhögtem, hogy a könnyem szakadt, a kisebbik lányom meg éppenséggel kétszer kapott hisztériás rohamot a látottak élvezetétől. A Gru2-t – helyesbítek, a kis sárga minyonokat, akik egyértelműen átvették a főszerepet - egyszerűen nem lehet nem szeretni. Különös módon a filmet épp a megbocsáthatatlan dramaturgiai hibák mentik meg: mivel a humán karakterek és kapcsolataik értelmezhetetlenek, senkit nem zavar az amúgy nyilvánvaló szirup- és közhelyáradat, minyonokkal meg a legádázabb fingós poén is zseniálisnak hat.  Valami páratlan szerencse folytán ráadásul az alkotók nem süllyedtek odáig, hogy teremtményeiket reménytelenül megalázzák (például Grut is csak egyszer mutatják női ruhában). Minden egyes hányavetien odafirkantott karakternek van legalább egy jó pillanata, amelynek a kedvéért a maradék képernyőn töltött idejüket megbocsájtjuk nekik (kivéve El Machót, a főgonoszt, akinek a kitalálóját személyesen ültetném a villamosszékbe).  

Nagyon sok dolgot szeretnék még megérni ebben az életben, a Gru elkerülhetetlen harmadik része nem tartozik ezek közé. De hogy a várakozásokkal szöges ellentétben az egész család remekül szórakozott vasárnap este a moziban, az biztos.



Duna-színház

 2013.06.11. 09:43


avagy
Képzelt riport egy magyarországi folkfesztiválról.
Játsszák: az elmúlt huszonegynéhány év tetszőleges magán- és közszereplői.

A zavaros víz fortyogva rohan közvetlenül az út mellett, az egész falu lelkesen lapátolja a homokot, hordja a zsákokat, kivéve a részeges Jóska bácsit, aki minden nap ez időtájt szokott a gáton elbiciklizni kocsma irányszögön. A gát is megvan, meg a bicikli is, Jóska bácsi derékig a vízben kissé csodálkozva pislog a svejcisapka alól, de rendületlenül teker tovább, múlhatatlan derültséget okozva a helybélieknek, akik direkt nem szóltak neki.
- Ne röhécseljenek nekem itten, a jó szentségit neki, nem látják, hogy Nemzeti Katasztrófa van? Hogy lesz ebből 8 órás híradó, mi?
- Ki.... mi....
A plébános tér magához először.
- Meneküljön ki merre lát, megjött a Központi Bizottság! – tör fel belőle a régi reflex, de már késő. A folyón csodaszép, áramvonalas gyorsnaszád tűnik fel, rajta a negyven fokban is nyakig gombolt fekete zakóban egy egész sor hűtőszekrény-alkatú, kellemes arcú fiatalemberrel. Legelöl messziről csillogó makkos cipőben szemből kormányszóvivőnek, profilból mexikói axolotlnak látszó figura áll, kezében szócsővel.
- Na így már sokkal jobb! – ordítja. – Az ember esze megáll, mindent elönt a Tisza... Mi van?... Mit akarsz?... Akkor a Duna. Ez is tó, az is tó. Szóval mindent elönt a Tisza, ezek meg itt viháncolnak. Hát, akkor kikötnénk.
- De hát... – rebegi a nyakig sáros polgármester, aki hajnal három óta egyetlen egyszer állt meg, amikor intézkedett, hogy Jóska bácsit engedjék fel a gátra – Lássa ja zúr ottan azt a jegenyét? Ott vót a kikötő, illetve most is ott van, mi meg itt vagyunk, az a nagy fekete a kettő közt meg a nyócszáz köbméter uszadékfa....
- Szájat befog. Itt a Miniszterelnök Elv... Úrist... Úr. Ha ő azt akarja, akkor maga hidat fog csinálni.
- Én ezzel a csúzos derekammal...
- Vesszük ám,  bátyám, vesszük ám. Fogadjunk, maga se ezzel a szöveggel akart bekerülni a Napi Replika Kommunista Fenyegetés rovatába.. Na mindegy. Akkor maga, maga meg maga ott... Igen maga is, hat hónapos terhesen még munkaképes az ember lánya nem igaz, hehehe...Ja, nem terhes. Bocika. Izé... Bocsika. Na szóval maguk pattanjanak ide, kapják fel a Nemzet Naszádját, aztán irány a part, hippszi-hoppszi. Nem érünk rá egész nap, nem csak magukat sújtja a Nemzeti Katasztrófa.
A falubeliek kétségbeesve néznek egymásra, végül a kőműves és a traktoros nekigyürkőzik. Majdnem leejtik a naszádot, egy helyen még a sztaniolpapír is lehámlik róla a nagy kapkodásban, szerencsére a helyi romos kocsma pultosnője kiveszi a kezükből, és gyengéden partra helyezi a járművet. A naszádból tucatnyi „katasztrófa és     védelem” feliratú cingár emberke pattan elő, és a fekete zakósokkal vegyest elözönlik a partot. A szócsöves szemlátomást elemében van.
- Úgy... Oda szórjátok ki a hungarocell morzsát... Nagyon jó... Lapátok készen vannak? Remek. Zsákok? Nagyszerű. Maguk meg mit tátják itten a szájukat? Tűnjenek innen hátrébb.
- De hát a Duna...
- Az itt lesz egy óra múlva is, pánikra semmi ok. Mi van, mit mondasz Lajoskám? Kell egy vágókép? Oké. Maguk ottan... Jöjjenek csak ide... akkor hozzák őket ide. Nem igaz, mennyire nincs itt ma Nemzeti Együttműködés.
A fekete zakósok a szócsöves elé terelnek néhány megszeppent falubelit.
- Mehet, Lajoskám?
Lajoskám bólint. A helybelieket azonnali hatállyal hanyatt lökik.
- Hogy az a jó kurva... – bődül el a traktoros, aki a csalánoson át egyenest a pottyantósba esett.
- Ez az... Ez az... Erre a szájmozgásra rá tudjuk majd nyomni az utószinkronban, hogy „Jaj, jaj, mindjárt oda a házam” ? Nagyon jó. Sarazzátok még össze egy kicsit... Mondom sarazzátok, ne sza... Mindegy, így még életszerűbb. Lámpák, minden, megvannak? Akkor kezdhettek lapátolni!
A cingár emberkék hatalmas mozdulatokkal lapátolni kezdi k a hungarocell morzsát a zsákokba. A helyi tanító próbál valamit mondani a homokról, de két fekete zakós úgy lecsökkenti a rezsijét, hogy mentőt kell hozzá hívni. A szócsöves nem hagyja zavartatni magát.
- Lakosság készen áll? Jöhetnek!
A naszádból újabb csapat száll ki, csupa pirospozsgás, deli legény matyómintás gumicsizmában, sudár szüzek fehér gyolcsban, néhány angyalarcú kisded, ez utóbbiak műanyagból, hogy ne csapjanak túl sok zajt. Körbeveszik a cingárokat, majd stratégiailag mosolyogni kezdenek, egyikük ásványokat és vizet oszt. A kőműves úgy csodálkozik, hogy még a szája is tátva marad, a rohamosan emelkedő víz lassan a hátára kapja és tova sodorja. A pultosnő előveszi a mobilját, de mielőtt fel tudná venni a jelenetet, megszületik és hatályba lép a mobil eszközök szabályozásáról szóló kormányrendelet.
Egy hang szól a ki a naszádból
- Minden készen áll? Mindjárt fél három!
- Igen, mindjárt jöhet... Úristen! ÚRISTEN! Otthon felejtettétek a cigányokat? Gyerekek, nem vagytok normálisak! És Nemzeti Esélyegyenlőség le van szarva? Most mit... Most hogy... Hé, maga, leendő expolgármesterkém! Vannak itt cigányok? Tudja, az olyan barna.
- Hát... nem igazán... mondjuk a Szolis Gizike a falu végén az elég barna, csak most nem tudott jönni, eltörte szegény a lábát...
- Roki cigány?! Legjobb! Két legyet egy csapásra! Hozzák ide azonnal.
Szolis Gizike se köpni, se nyelni nem tud, amikor négy markos dalia megfogja és ágyastól kiviszi a gátra (még évek múlva is mosolyogni fog álmában) de nincs is szükség a verbalitásra, azonnal a kezébe nyomnak egy kokárdás ásót. Gizike ámuldozva lapátol a tér huszonkét irányába. Éppen ideje. Fél hármat üt az óra, a naszádból előugrik egy energikus figura öltönyben és trikolor halinacsizmában, a szócsöves pedig visszaszámol.
- Három... kettő.. egy... és eksön!!!.... Mi... Te új vagy itt? Ez azt jelenti, hogy dö bors mászt gó on. Akkor só. De okos itt ma mindenki.
A lakosság letérdel és ökumenikusan hálát ad, közben a falubeliek a stáb gyűrűjén kívül sörösüvegekkel igyekeznek visszamerni a vizet a folyóba, ami épp az imént löttyent át a gáton. Az energikus úr a távolba mered, és beszélni kezd.
- Nemzeti időjárás és vízállás-jelentés olvasunk fel, mi így együtt, egy nemzet vagyunk, hajóvonták találkozása tilos. A nemzet vállvetve küzd az Európai Unióból érkező árvíz ellen és minden becsületes ember a gátakon...
A szócsöves halkan utasításokat oszt.
- Ki is most az ellenzék? Ne már, tényleg? Hihihihi....  Okés. Ide majd okvetlenül vágjatok be róla egy képet ahogy a paplanos ágyban hentereg.
- ... együtt leküzdhetetlenek vagyunk, együtt ragadunk kapát-kaszát, együtt fogjuk meg a nemzet....
- Lajoskám, vedd át egy pillanatra, épp telefonálnak a laborból... Hogy a bizonytalan Rhesus majmok 28%-a két banánért  most rászavazna?... Lajoskám, ez nem lesz elég, told fel a hangot és mehet a fotosoppban a szivárvány meg a székelyek.
- ... mert egy nemzettest és egy nemzetlélek vagyunk és ez most olyan szép, hogy a nemzeti könnyem is kicsordul, ahogy a nemzet...
- Azt a bárgyú hülyét ott a hátsó sorban vágjátok ki... Nem szó szerint... Mindegy, így is jó. Figyelj, Lajoskám, mikor majd azt mondja, hogy vannak akik még most, a legkritikusabb órában is kimaradnak az összefogásból, oda tedd be azt a képet a részeg egyetemistákról... Csak részeg pedagógusos képed van? Még jobb... Abba a gyerekbe ott töltsetek már négy liter töményet... Úgy... Nagggyon jó... Ki tudja mondani, hogy kultúrantropológia? Remek! Ezt is toljátok be alá... Oké... És most mind, együtt! Iiiiiste náldd meee ga ma gyaaaart....
Kettő óra harmincöt nulla nullakor az energikus megragad egy valószínűtlen méretű zsákot, és becipeli a közeli erdőbe. A traktoros barátságos figyelmezteti, hogy a folyó az ellenkező irányban van, de lelövik. Kettő óra harminchat nulla nullakor a szócsöves kiadja az utasítást.
- Lajoskám, hozzátok ki a miniszterelnök urat a rekettyésből, és tegyétek vissza a dobozába. El ne felejtsétek előtte kifényesíteni! Pakolunk, irány Dunavaracskos, háromkor jelenésünk van! Maguknak meg – fordul az ámuldozó helyiek felé – nagyon köszönjük a kooperatív együttműködést, fogadják tőlünk szeretettel a Csimbók Falanszter  „Miért jobbak a magyarok, mint” című könyvét. Miniszterelnök úr személyesen íratta alá mind a háromszáz példányt... Hű gyerekek, tényleg húzzunk
bele, itt már bokáig ér a víz! Faszé’ nem rakják má’  a homokzsákokat?!
Néhány arra lézengő ötéves izzadva visszatolja a gyorsnaszádot a Dunára, nekik még a kajütablakon át valaki megígéri, hogy néhány év múlva kifestik az óvodájukat, ha addig találnak valahol ecsetet. A gyorsnaszád távozik.
A falubeliek üveges szemekkel lapátolni kezdik a könyveket a zsákokba. A homokot már rég elvitte a víz.







Star Trek - Sötétségben

 2013.05.14. 08:27

Emlékszik valaki esetleg arra, hogy a Fanboys (Rajongók háborúja) című filmben milyen ádázul szopatták egymást a Star Wars és a Star Trek rajongók? Ez például egy olyan dolog, amit mindkét univerzum lelkes és elkötelezett csodálója lévén soha nem tudtam megérteni. A Star Trek sorozatban, abban a bizonyosban, ahol még látszott az űrhajót tartó damil, a történetek bájos naivsága, valamint a legalja kórházsorozatok legmélyebb bugyrainak még éppen az innenső oldalán billegő, imádni való karakteerek fogtak meg, és persze az a 60-as években merőben szokatlan népnevelő jelleg, hogy az idegenekkel és de sőt, még a bumburnyák oroszokkal is békében lehet élni, mi több, egy olyan emberi lény, aki nem csak néger, de még nő is, képes a kilincs-szidolozási kompetenciákat meghaladó munkát elvégezni (érdemes meghallgatni az Uhurát eredetileg játszó Nichelle Nichols idevágó nyilatkozatait). A recept olyan szinten működőképes, hogy engem a 90-es években még abszolút meg tudott ragadni (még ha nem is állok azon a szinten, hogy műanyag füleket ragasztva 48 órán át a félerekció női változatában csápoljak a 82 éves Leonard Nimoy ifjonti kartonpapír mása előtt valami conventen).  A Star Wars nagysága is elvitathatatlan.  A nem kevésbé imádni való karakterek mellett leborultunk a félelmetes - a mai szent napig félelmetes! - technikai megoldások, a részletek szeretete, a mindent átható fiatalos lelkesedés és odaadás előtt, és élveztük, hogy órákon át képesek a figyelmünket maximálisan lekötni egy olyan történettel, amely nem sokkal komplikáltabb egy rajzszögnél. Hogy ez az én dupla elkötelezettségem nem egy teljesen agyhalott attitűd, azt az is bizonyítja, hogy az új Star Trek filmek rendezője, J. J. Abrams rendezi majd a Star Wars VII-et.
Hosszú-hosszú éveket kellett várnom arra, hogy ismét szülessen egy sci-fi, ami annyira megmozgat, mint a kopott tévésorozat meg az a filmtrilógia, amiben mindenkinek tiszta hetvenes évek frizurája volt. Ez volt az új Star Trek mozifilm, aminek a csodával határos módon sikerült tökéletesen ötvöznie két nagy szerelmem legjobb tulajdonságait, mintha a Rock testére szerelnénk a Paul Bettany fejét... öööö... azt hiszem ez talán nem a legjobb példa....Szóval a 2009-es Star Trek számomra a mai napig etalon, az egyik legjobb popcorn mozi, amit az utóbbi mondjuk húsz évben láttam. Nem véletlenül vártam olyan aggódva a folytatást. Láttam én már karón Jar-Jar Binkset.

A film kissé Indiana Jones-osra vett nyitójelenetében elkövetett válogatott disznóságok kapcsán James T. Kirktől (Chris Pine) elveszik az Enterprise űrhajót. Az eredeti felállás szerint Kirk visszakerülne Pike admirálishoz (Bruce Greenwood) első tisztnek, míg Spock (Zachary Quinto) elmenne a nemtomhová tudományos helyettes büfésnek, de minderre nem kerül sor, mert ádáz ellenség bukkan fel a láthatáron: a szemlátomást szuperképességekkel rendelkező John Harrison (Benedict Cumberbatch), akiről hamarosan kiderül, hogy nem más, mint a régi Star Trekből oly jól ismert, génmódosított Khan (sokat dobott volna a dolgon, ha az eredeti hangján hallhattuk volna beszélni, Cumberbatch gazdag orgánumában Alan Rickman fiatalkora éled újra). Khant valami nagyon szövevényes terv keretében arra akarják használni, hogy háborúba hajszolják a békés Konföderációt, de Khan maga is valami privát huncutságot forral: itt nem segíthet más, mint Kirk kapitány, Spock, és válogatott barátaik (Karl Urban, Simon Pegg, Zoe Saldana, Anton Yelchin, John Cho és a cicifixes jelenet kedvéért betett Alice Eve).
Mielőtt bármi másba belefognék, ezt ki kell öklendeznem magamból: Zachary Quinto elhízott. Lehet, hogy az IMAX 3D is tehet arról, hogy emberünknek ennyire kidomborodik a feje a vászonból, de azért Mr. Spockra mindenképp ráférne egy paleolit diéta. Amúgy az előző részben felvezetett karakterek működése és együttműködése még mindig tökéletes, a dolog most is a manapság ennyire rikítóan, mégis élvezhetően ritkán kidomborított haverság-szerelem- morál háromszögön nyugszik. A színészek szemmel láthatóan remekül érzik magukat a szerepükben. A forró fejű Kirk minden létező emberi gyarlóságot felvonultat, mégsem tudunk rá haragudni, ennek ellenében Spock a nyugalom, a logika és az igazmondás kissé idegesítő bajnoka. Dr. McCoy időről időre mind a kettőt leteremti, Chekov szaladgál és cuki akcentussal beszél. Sulu meg szeretne kapitány lenni, ami azért vicces, mert George Takei, aki a karaktert eredetileg játszotta, állítólag hosszú évekig lobbizott saját tévésorozatért saját űrhajóval (nem, ilyen okosságokat nem fejből tudok, egy hete futottam bele az infóba valami fanzine-ben). Mondjuk az összes karakterütköztetős beszólás ugyanaz, mint 2009-ben, de kit érdekel, annak idején 79 részen át ugyanazok voltak a poénok, mégse untuk.
Az első rész izgalmát a rajongók számára az adta, hogy sikerül-e a kissé poros figurákat átültetni 1960-ból 2009-be úgy, hogy esetleg újabb rajongókat is sikerüljön beszervezni a reszkető fejű bácsik-nénik mellé. Az alkotógárda ezt a feladatot kiválóan teljesítette, viszont a Sötétségben kezéből így kikerült egy tuti ütőkártya. Két opció közül választhattak tehát az alkotók: a régi-új szereplőket vadonatúj történetbe helyezik, vagy ezúttal egy sztorit próbálnak meg átmenteni a huszadik századból a huszonegyedikbe. Nem tudom, hogy a szerencsésen döntöttek-e, mikor az utóbbit választották. Főleg annak fényében, hogy a régi Star Trek mozifilmek nézhetetlenek, és hiába az 1982-es Khan haragja közülük az egyik legjobb, attól még az sem jó...
Az igazi, minden hájjal megkent Star Trek rajongók hülyére fogják magukat élvezni attól, ahogy ebben a filmben minden egy kicsit ugyanúgy van, mint 1982-ben, meg minden egy kicsit másképp. Jó kérdés viszont, hogy aki újonnan esik be a moziba, annak mi fogja nyújtani a hűha-élményt, mármint a minden részletében tökéletesen igényes képi világon kívül. Az első Star Trek film extrái közt volt egy igen érdekes interjú az alkotókkal, melyben kifejtették, hogy a stáb kb. fele-fele arányban tartalmazta a régi sorozat mindenre elszánt véres szájú rajongóit, meg azokat, akik életükben még a Spock nevet se hallották. (Hogy az utóbbiakat miféle laboratórium kidobott mutáns végtermékeiből szerezték be, azt nem tudom, lévén a Star Trek a jenkik számára az egyetemes kultúrának legalább olyan alappillére, mint nekünk a Bánk bán). Így aztán sikerült is olyan filmet letenni az asztalra, ami mindenkit boldoggá tett. Mostanra viszont mintha a mutánsok kipusztultak volna: a Sötétségben kissé trekkerebb, mint feltétlenül muszáj volna.
A klasszikus bosszúállós történetet szerintem teljesen felesleges volt ennyire megbonyolítani. (Egészen biztos vagyok benne, hogy a bonyolításért a Prometheus óta közutálatnak/térdreborulós imádatnak örvendő Damon Lindelof a felelős. Érdekes gondolkodása van ennek az embernek, csak nem mindenki vevő rá, szerintem a történetei a pofátlan szemfényvesztés kategóriába esnek, míg mások szerint kéne egy Niceai Zsinat 2, hogy Lindelof sztorijai bekerülhessenek a Bibliába. Ezt ki-ki döntse el maga.) Kedvenc oximoronommal élve: csodaszép, nyílegyenes ívben haladunk egészen a film közepéig, ahol is egyszer csak elkezdik elmagyarázni, hogy mi is történt az eddigiekben, meg ki kivel van, mindezt úgy, hogy közben maguk az egyes részletek bántóan kiszámíthatóak, máshol borzalmasan illogikusak (tiszta Prométheusz, mondom...). Azt is meg kellett állapítanom, hogy Khan alakját az 1982-es változatban sokkal sikeresebben tették az alkotók ambivalens, érzelmi bizonytalanságot keltő figurává. A Cumberbatch-féle Khan valahogy egyfolytában baromi ellenszenves (zsigeri alapon, mint mondjuk egy fél meztelencsiga), emiatt viszont értelmét veszti a közel egy órás maszatolás, hogy na most akkor kivel is van a rossz fiú, és mi is volt az ő gonosz terve. Nem mintha Cumberbatch nem lenne legalább olyan karizmatikus, mint anno Ricardo Montalban, mert az, nagyon is, a kissé monokróm Montalbannal ellentétben emberünk kiváló színész és sokarcú egyéniség. Ezt a karaktert nem ő szúrja el, hanem a rendező meg a forgatókönyv (már amennyire el van szúrva. Azért ne Loranzo Lamast képzeljük magunk elé Hamlet szerepében). A maszatolás miatt van az is, hogy az ember igenis észreveszi azokat a logikai malőröket, amik minden egyes filmben benne vannak, amit ember valaha készített, csak épp az olyan alkotásoknál, amelyekbe teljesen belefeledkezünk, nem vesszük észre őket, sőt, szívesen seggberugdosnánk azokat a parasztokat, akik meg nem feledkeztek bele, és a tévedéseket csámcsogva kiposztolják az internetre, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon.
Ebben a filmben is dominál az előző részben már megcsodált gondosság, a részletgazdagság, az alaposan átgondolt belső terek, no meg az aprócska, aranyos kis ötletcsemegék, melyek sokkal jobban szemléltetik, mi minden történhetett a tudomány és a technika világában 2245-ig, mint a kötelező elemnek számító 50000 emeletes toronyházak meg a repülő autók. (És igen, látható akció közben az a klingon bat’leth, melynek igazi acélból készült, teljesen funkcionális másolatáért egyszer majdnem kiadtam 80 eurót Hollandiában, csak sajnos házasságon belüli verbális erőszak áldozata lettem.) A szép új világot több mint 1400 CGI elem és a helyenként egész meggyőző Imax segítségével keltik életre. Kiváló Michael Giacchino régi Star Terk motívumokat áramvonalasító, mindig a megfelelő pontokon csinnadrattás zenéje is.

Van egy olyan érzésem, hogy ellőttem én már egyszer ezt a poént, de nem baj, ellövöm még egyszer: ha tudnám, hogyan kell igazán makulátlanul jó filmet csinálni, akkor nyilván nem a Filmmagazinnak pötyögném a szószátyár kritikáimat, hanem gennyesre keresném magam Hollywoodban. A karosszékből persze könnyű okosnak lenni, de még ebben a kellemes pozícióban is nehéz megmondani, mi is zavarja pontosan az embert, ha egy film majdnem jó. Azt elég könnyű megmondani, mitől pocsék egy ZS kategóriás film a kétéltű cápáról, de itt nyilvánvalóan nem erről van szó... Szóval a jó popcorn filmet az teszi jóvá, hogy a rendező valami fantasztikus, tanulhatatlan és nem feltétlenül állandóan jelen lévő hatodik érzéktől vezetve olyan ritmusban tudja felvezetni a dolgokat, hogy a történet és a karakterfejlődés csúcspontjai éppen pont kiegészítik és erősítik egymást, és a poénok pontosan ott engednek ki egy kis feszültséget, ahol arra szükség van. Az egész olyan, mint egy végtelen gonddal, ugyanakkor rendkívüli könnyedséggel megkomponált szimfónia, ami úgy halad a maga útján a mindent elsöprő katarzis felé, hogy közben az összes pillanata emlékezetes marad. (Igen, nagyot mondtam, öblíthetek. Nem, nem tudom a fentieket egy örökkön működő matematikai képletbe foglalni. Egyéb kérdés?) A Sötétségben nagyon-nagyon sok társához hasonlóan majdnem jó film, számos rendkívül szórakoztató szakasza azonban valahogy mégsem áll össze a tökéletes, pattogatott filmélménnyé. De ez legyen a legnagyobb bajunk.

Soha ne lássunk rosszabb sci-fit a Star Trek 2-nél. Az első rész annak idején azon nagyon kevés filmek egyike volt, amelyeket NEM a 990 forintos gondolából vettünk meg magunknak karácsonyra. A Sötétségben is fel fog mellé kerülni a polcra, de majd csak olyan 2-3 év múlva, mikor majd a Kigyóhal akció 6-tal összefóliázva árulják, és a gyerekeknek adnak mellé nyalókát. A Star Wars sorozatot a juguláris vénára mért egyetlen határozott vágással örökre kivéreztette a Baljós árnyak, ehhez képest a Star Trek franchise-ból nagyon lassan szivárog el az élet, még alig-alig vannak jelei annak, ahogy a transzfúzió során a pucában lévő vért apránként pénzre és profizmusra cserélik. A Sötétségben mindenképpen nézhető, sőt, ajánlható, a leendő harmadik résszel kapcsolatban viszont kezdek kissé szkeptikussá válni.


Kutyabaja

 2013.04.30. 14:13


- Hö! Na! Halló má’ na!
- Halló, Kakofón Komondorok Kennel, miben tudunk segíteni?
- Ó bassza meg, hát nem egy hülye nő veszi fel, miben tud segíteni, jó duma....  szóval kisaranyos, azt kérdezném, hogy egy komondort szeretnék venni.
- Nagyon szép, törzskönyvezett kiskutyáink vannak, oltva, féregtelenítve, hat hetesek...
- Nem, nem, nekem egy felnőtt kutya kell!
- Felnőtt? Hát... Most selejtezzük le az idősebb kanokat, lenne itt egy...
- De ugye vak?
- Tessék?
- Olyan kell, ami nem lát!
- De hát...
- Várjon, várjon... és tehát vak és akkora, hogy egy hülye részeg picsa jó nagyot essen, ha belebotlik. Hehehe, a mama....
- Elnézést, de....
- ... gondolom az olyan 70-80 kiló lehet...  mindjárt... Kisfiam, ne most próbáld mán kitalálni, menyiért adjuk a cigaretta literjét... Na.... üsd csak be abba a számítógépes kompjúterbe, hogy „mekkora komondor köll ahhoz, hogy az asszony...” .... Hogy-hogy így nem lehet rákeresni? Szar parasztvakítás ez a internet, tuttam én. Halló, drágácska, ott van még?
- Én...
- Na, csillagom, szóval egy vak, nyolcvan kilós komondor lesz. Ma estére kell, gyönnek rekonstrukciálni.
- Nekünk nincs...
- Tudja maga, hogy én kivagyok?
- De uram...
- Najóvanna. Akkor. Ebtenyésztési statisztikai adószámnyilvántartási melléknyomtatványt pecsételve három példányban NAV-ba, NER-be, NFÜ-be, SZTK-ba beküldték?
- Nem tudtuk, hogy...
- Persze, hogy nem tudták. Majd ma beterjesztek egy törvényjavaslatot. Sok pénzt készítsen, kisasszonyka, mert holnap megszavazzák, oszt úgy egy hét múlva majd megyen a csekk, visszamenőleg 1997-ig. Szóval van vak komondor, vagy nincs, a szentségit neki. Csak egy rohadt tacskó van itthon, azon nem eshetett akkorát az a vén kurva... Ja, és datáljon má’ majd nekem egy papírt, hogy nyolc éve vettük maguktól a dögöt, ingyér, kegyeletbül. Na. Köszöntem. (Letesz.) Rohadt szingli. Már a hangján hallani. Ezek miatt nem lehet ebben a kurva országban semmit elintézni.
- (Letesz.) Bélám! Menj már ki a kötőtűvel az öreg Bundáshoz! Várjál, tudod mit? Kezeld le az új almot is. Úgy látom, lesz rá kereslet.

Feledés (Oblivion)

 2013.04.16. 12:57

A múltkoriban egy nagyobb összegű (és családilag kevés híján megvétózott) befektetés révén sikerült szert tennem valami 30-40 darab régi Galaktikára. Hej-haj, daliás idők, amikor az ember angolul nem tudó gyerekének a Galaktika volt szinte az egyetlen kisablak a nyugati sci-fi varázslatos világára... (És akkor a keleti blokk félelmetesen erős sci-fi mezőnyéről még nem is beszéltünk.) Annyi előnye volt ennek a kisablakos rendszernek, hogy az ember fent említett gyereke ily módon úgynevezett minőségi tudományos fantasztikumhoz jutott (no nem mintha egyébként nem olvasott volna szívesen a talpig lézerpisztolyba öltözött hősökről, akik megmentik a nagymellű szőkét a rovarszerű marslakótól), ahol a hangsúly javarészt az emberi lényre, és annak jövőbe helyezett, de nagyon is mai testi-lelki nyavalyáira helyeződött. A Feledés ebből a szempontból roppant érdekes kísérlet: úgy próbál meg elmesélni egy minőséginek szánt, emberközpontú sci-fi történetet, hogy közben parádés látványvilágot és akciójeleneteket mellékel hozzá, azaz megpróbálja megcsinálni a közmondásos fából a közmondásos vaskarikát. Koncentráljunk a „próbál” és a „szánt” szavakra (ha esetleg a fa meg a vaskarika nem mond nekünk semmit).


A helyszín a Föld bolygó, úgy nagy vonalakban. Az alaptörténet szerint az emberiséget egy különösebben nem kifejtett idegen faj támadta meg valamikor a múltban, és bár a betolakodókat sikerült legyőzni, az emberi faj hatalmas árat fizetett: lakhatatlanná tette a saját bolygóját. A cselekmény idején épp a Szaturnusz holdjára, a Titánra tervezett exodus utolsó műveletei zajlanak: az óceánok vizét gigászi tornyok szivattyúzzák ki, és alakítják üzemanyaggá, miközben a teljes maradék emberiség egy űrállomáson dekkol, és az indulást várja. Alig néhány fajtársunk maradt már csak a Földön, akik a tornyokat védik a kósza idegen hordák támadásaitól, szervizelik a harci robotokat, meg hasonlók. Jack (Tom Cruise), az egyik műszerész szaki azonban gyanakodni kezd: mintha a kettő meg a kettő sehogy se adná ki a négyet. Álmaiban folyton egy női arcot lát, és mikor az arc tulajdonosa (Olga Kurylenko) a valóságban is felbukkan, minden a feje tetejére áll, különös tekintettel Jack és felesége (Andrea Riseborough) munka- és egyéb kapcsolataira.
Mivel a film legnagyobbrészt monodráma, mely a csodaszépen ábrázolt, de valami lenyűgözően gyönyörűséges képek egész sorával megfestett, amúgy viszont tök üres Földön játszódik, roppant súly nehezedik Tom Cruise vállaira, akinek ezt az egészet el kellene nekünk adnia. Cruise-nak szokás szerint csak úgy dagadnak az izmai az erőfeszítéstől, ellenfényben, időnként lassítva, éles árnyékokkal, a csuklyás izom felől megküldve a kamerával, ahonnan a férfiúi fizikum a legjobban mutat... De sajnos nem tudtam nem párhuzamot vonni azonnal, de legalábbis az első 10 perc eltelte után a 2009-es év egyik méltatlanul kevéssé méltatott filmjével, a Holddal. Nem csak azért, mert – vigyázat spoilerveszély – a Feledés története olyan 70-80%-ban a Hold lenyúlása. Ezért aztán tényleg felesleges lenne haragudni, ki a fene tudna 100 évnyi (vagy még több) sci-fi történelem után valami radikálisan újat kitalálni, meg főleg kinek lenne arra szüksége egy blockbusternek szánt alkotásban. De ha már monodrámával akarjuk elkápráztatni a nagyérdeműt, abba keressünk egy főszereplőt, aki játszani is tud. Mint amilyen pl. az átlagos külcsínnel rendelkező (mondhatni nyüzüge) de ezerarcú, testi adottságait messze meghazudtoló jelenléttel bíró Sam Rockwell volt. Minden különösebb nyaggatás nélkül aláírom, hogy Tom Cruise-nak megvan a helye a filmiparban, pl. a Mission: Impossible vonalat az isten is neki teremtette. Csak épp a Feledés, legalábbis alapszándéka szerint, egy jóval sokrétűbb és érzékenyebb alkotás, mint az, hogy Ethan Hunt mindenkit lenyom, a többiek meg felrobbannak. Mivel a Feledés a Hold, a Függetlenség Napja, a Wall-E (meg gyakorlatilag az összes általam valaha is látott sci-fi, mondjuk a Charlton Heston féle  Majmok bolygójáig bezárólag) mostohagyermeke, egy csipetnyi Mátrixszal megbolondítva (az utóbbi vonalat a vicces napszemcsóban rejtelmeskedő, minimum 2000 éves Morgan Freeman képviseli), Cruise-nak egyszerre kellene eljátszania a „csak-a-munkámat-végzem” magányos, zavarodott kisembert, az „egyedül-a-világ-ellen” szuperhőst, a családapát, a magára és az álságos világra eszmélő Neót, és még egy jó csomó mást, vagyis mindazokat a személyiség-töredékeket, melyekből egy tök átlagos ember a napi élete során építkezik. A „könnyű” filmes műfajokban nem véletlenül szoktak az összes ilyen karaktervonáshoz egy-egy külön szerepet és színészt rendelni, nehogy a művészeket (no meg a közönséget) túlságosan leterheljék. Hát szegény Cruise-t sikerült kapacitásain túl leterhelni, az biztos. Olyannyira, hogy a filmben például egyetlenegy poén sem hangzik el – ez mér tényleg túl sok lett volna emberünknek – ami nem feltétlenül hátrány, de nem is egyértelműen előny.
Ha már így belecsaptunk a színészi munka méltatásába: Morgan Freeman a rábízott hálás, nyugdíjas szerepet (az ellenállás vénséges, megfontolt, bölcs vezére) nyilván a kisujja legutolsó percéből két nanoszekundum alatt kirázta. Nagyon szerethető, karakteres és hiteles alakítást nyújt a Trónok harcával a köztudatunkba vésett Nikolaj Coster Waldau is az obligát „heves fejű ifjú az ellenállás soraiban” nyúlfarknyi szerepében. Kiválóak a női karakterek is. Andrea Riseborough valami félelmetesen nyugtalanító, ahogy a ménkű nagy hétmérföldes pusztulat kellős közepén makulátlan ezüstruhában, tipi-topi magassarkúban, mindig mosolyogva menedzseli a szervizállomást meg a férjét, amihez remek ellenpontot biztosít a szakadt, kócos, csöcsös-faros, csókos szájú, überszexuális, (és mégis hiteles) Másik Nőként a James Bond Bébi Kurylenko. És ne feledkezzünk meg a kizárólag kép- a-képben rendszerben látható, de még így is mély benyomásokat hagyó Melissa Leoról sem, aki kvázi HAL modern női változatát alakítja.
A történet, ha egy kicsit is belegondol az ember – és sajnos belegondol, mert egy ilyen piszok alak – csúnyán, megbocsáthatatlanul sántikál. (Hogy gyakorlatilag egyetlen eredeti gondolat sincs benne, azt elnézzük neki, nem vagyunk maximalisták.) Én elhiszem, hogy egy Szerelő Jack kaliberű intellektusnak nem tűnik fel az ellentét a központilag kiadott „lakhatatlanná vált a Föld, bocsika” sajtóközlemény meg a valós helyzet közt, ahol is hősünk egy nagyon szexi és testhezálló, viszont sugárfertőzés és hasonlók ellen nulla védelmet biztosító, sisakkal és egyéb tartozékokkal fel nem szerelt kezeslábasban szaladgál a nagyvárosok romjain, mely romokon nem mellesleg zöldellő erdők nőnek, vízesések fakadnak, és madaracskák dalolnak. De a nézőnek ez az ellentét azonnal feltűnik, és óráknak tűnő félórákig várja, hogy most akkor ki a hülye. Mint ahogy az sem igazán érthető (spoiler, spoiler, lapozz tovább, valami...) hogy ha Morgan Freeman hős ellenállói évekig próbáltak kapcsolatba lépni a magányos szerelővel, akkor ehhez miért húztak olyan ruhát, amiben úgy néznek ki, mint a legutolsó retkes emberevő alien valami 18+-os videójátékból. Nem érthető a Földet megtámadó idegenek motivációja, az általuk kijátszott Nagy Trükk (na most sikerült – talán – nem spoilerezni) és még sorolhatnám, vég nélkül. A sztori egyes részletei még úgy elmennek, de az egész nagyjából annyira áll össze, mint Kovácsné ünnepi menüje, mikor véletlenül kettőt lapozott a szakácskönyvben. Érdekesen disszonáns, de ha az ember tényleg koncentrál, nehezen fogyasztható.
Mentségére szolgáljon viszont a filmnek, hogy van valami egészen ritkán tapasztalható, varázslatos, borzongató Hangulata (mondhatnám, mint Kovácsné ünnepi menüjének, hangsúly ez esetben a „borzongató” jelzőn). Nem igazán lehet megfogni, mitől olyan jó nézni ezt az egész marhaságot, de az ember képes belefeledkezni a poszt-apokaliptikába, az M38 névre hallgató francia csapat pörgős hősi zenéjébe, az elegáns gépezetekbe és kütyükbe meg úgy általában, az egészbe, az öt perc alatt megoldható rejtéllyel, a bazsalygó Tom Cruise-zal és az összes többi franccal együtt. Gyönyörű és sokat sejtető az ellentét a vad tájak és az áramvonalas, csupakróm technológia közt, ha ezt szándékosan csinálták, hogy kihangsúlyozzák a direkt-nem-mondom-meg-hogy-mit (és nem azért, mert volt egy rakat jófej számítógépes emberük, akik tudtak vad tájakat meg csupakróm technológiát rajzolni) akkor le a kalappal a rendezői koncepció (meg persze Björn Mayer, a vizuális trükkök mestere) előtt. Élek azonban a gyanúperrel, hogy mégsem rendezői zsenialitással van dolgunk. Joseph Kosinski másik filmje, a Tron-Örökség – és már attól tikkelni kezdek, ha leírom ezt a szókapcsolatot – éppen ugyanilyen módon volt indokolatlanul csodaszép, ahogy az ember a szemét legeltette, már-már megfeledkezett róla, hogy nem a Nemzeti Galéria modern szárnyába váltott jegyet, hanem egy filmszínházba, mégpedig abból a célból, hogy megtekintse, ahogy eleven, emberi karakterekkel történik valami érdekes. Régen rossz, ha a néző szívesebben azonosul a tájjal, mint a szereplőkkel, márpedig mindkét film esetében ilyesmi a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a Feledést csak az első óra után kezdi el titokban egy picit unni az ember, míg idősebb testvérét gyakorlatilag már a főcím lepergése után.

A Feledés tipikusan az a film, ami nagyon, de nagyon sokat ígér. Mintha egyfolytában valami láthatatlan határon loholna fel-alá, ahol van egy kis bódé „Halhatatlan Filmek” felirattal, mellette meg egy leengedett piros-fehér sorompó. A sorompó néha mintha emelkedni kezdene... de nem. A Feledés nem képes elég emberi lenni, és messze nem elég jó a sztorija ahhoz, hogy átlépje azt a határt, amit kizárólag látványos megoldásokkal és hangulatteremtéssel nem lehet. Ezerszer jobb, mint a Tron – Örökség, de nem tanult eleget annak hibáiból. Bennem ezért él a remény, hogy Kasinski előbb-utóbb megtanul jó filmeket csinálni, és akkor aztán majd úgy leesik az állunk, hogy napokig keresgélhetjük.


G. I. Joe - Megtorlás

 2013.04.04. 08:50

Van egy erőszakember amerikai tag, bizonyos Rory Miller, aki egy teljes könyvet szentel annak, micsoda hülyeségeket képesek az emberek a harcról, a fegyveres akciókról meg a hasonlókról gondolni, ha minden ilyen irányú tapasztalatuk hollywoodi mozifilmekből származik. Remek könyv, érdemes olvasgatni, még akkor is, ha a fordítóját szívem szerint egy rókafűrésszel darabokra vágnám, aztán a maradványaival kitömném mondjuk a Fekete László bokszzsákját. Jómagam azon a véleményen vagyok, hogy eleve nem százas, aki elhiszi, amit a filmekben lát. Az ilyen ember valószínűleg mozi híján sem egy lángelme, ha nem abban hisz, hogy a Schwarzenegger 10000 méteren végigsétál az F-16-os szárnyán, akkor majd hisz a Hétszűnyű Kapanyányimonyókban. Még szerencse, hogy itt van nekünk a legújabb G.I. Joe film. Rory Miller fellélegezhet: aki ezt egy pillanatra is képes komolyan venni, az olyan szinten életképtelen, hogy annak a harcművészetek elsajátítása és alkalmazása lesz a legkisebb baja.

A találóan elnevezett Barrikád (Dwayne The Rock Johnson) és válogatott testépítőkből álló csapata azt a megbízást kapja, hogy lopja el Pakisztán teljes atomfegyver-készletét a sok hülye abroszfejűtől. És itt álljunk is meg egy szóra. Igenis Dwayne THE ROCK Johnson, bármennyire fúj is újabban az érintett a becenevére. Magam is könnyekig és egyéb testnedvekig meg vagyok hatva, ahányszor a jeles férfiú feltűnik a vásznon, de attól még Johnson nem egy Shakespeare színész, hanem egy roppant (és) esztétikus volt pankrátor. Aki képes a G.I. Joe összes jelenetében (de abban is, amikor egy Népszabadsággal a hóna alatt a budi felé tart) rövid ujjú pólóban/anélkül, csillogóra olajozva feszegetni az izmait, és akinek a (szerencsére deréktól felfelé) félmeztelen képeit a tulajdon nyolcéves lányom lájkolja rendszeresen a Facebookon, az nem Dwayne Johnson, az esztéta, hanem Dwayne Johnson, THE ROCK. Sajnálom. A sziklamentesítést ki kell érdemelni. Dwayne THE ROCK Johnsont amúgy minden ripacskodása ellenére térdre borulva imádom mint fizikai entitást, és legalábbis mérsékelten tisztelem azért, hogy képes volt felkarolni egy olyan reménytelenül döglött ügyet, mint a bikanyakú-baltaarcú örökakcióhősök megszemélyesítése. Johnson egy dinoszaurusz, aki elfelejtett kipusztulni, Schwarzenegger, Stallone meg a Hulk Hogan késői vízhajtása egy olyan korban, ahol a mainstreamet immár a brúszvillisz alapon gyártott, helyiparaszt jellegű hősök (pl. Jason Statham) meg persze az álarcos igazságosztók képviselik. Johnson kedvelhető, gyaníthatóan azért, mert amúgy egy kedves és értelmes ember, aki magánemberként, pl. interjúkban jókat mond és szívesen mosolyog.
A kis kitérő után... khöm...hol is.... ja igen, a hülye abroszfejűek. (A G. I. Joe NAGYON polkorr film, öröm nézni....) Szóval Barrikád vezetésével Duke (Channing Tatum), Lady Jaye (a főállásban gondolom fehérnemű modellként tengődő Adrianne Palicki), Kova (D. J. Cotrona) és egyszer használatos, névtelen társaik annak rendje-módja szerint ellopják az atomot, és várják, hogy hazamehessenek a büdös nagy sivatagból a cuki kis hibátlan fogsorú gyerekeikhez. (Egy hollywoodi hiedelmet szeretnék ezúton örökre megcáfolni: nem, egy film nem lesz szerethető attól, ha gyerek van benne. Az ember a gyerekek közül leginkább a sajátjait szereti, a többire pedig egészséges kétkedéssel tekint, főleg ha túlzottan aranyosak az alamuszi kis rohadékok.)
A sztorira visszatérve: hőseink nem tudják, hogy odahaza az elnököt (Jonathan Pryce) elrabolták, és az alakváltó Zartan (meglepi: Jonathan Pryce) került a helyébe, aki egyetlen tollvonással eltörli az egész J.I. Joe részleget. A szőnyegbombázást au naturelle csak hőseink élik túl, akik valahogy hazajutnak (ez nincs igazán részletezve), és otthon azonnal nekilátnak szervezkedni a minden csúnya dolgok hátterében álló, hívei által frissiben kiszabadított Kobra parancsnok és hívei (Zartan má’ vót, azon kívül Tűzbogár – Ray Stevenson) ellen. Utóbb csatlakozik hozzájuk Kígyószem (tök mindegy kicsoda, végig álarcban van), annak Jinx nevű spannője (Elodie Jung), az eredetileg szintén gonosz Viharárnyék (Byung-hun Lee), meg a brúszvilisz (Bruce Willis), és a jó öt-hatszáz kilónyi impozáns élőtömeg plusz két pár nem kevésbé impozáns cickó nekilát megmenteni a világot.

Már a bevezetőben is utaltam rá, hogy az akciófilmeket, de legfőképp az amerikai hazafias akciófilmeket képtelenség komolyan venni, különösen a műfajt virtuálisan kinyíró, eltemető, aztán kiásó és újra kinyíró és felgyújtó és a hamvaiba hugyozó... szóval az Amerika kommandó óta (amit meg az Amerika kommandó meghagyott, azt a Feláldozhatók II. kilőtte a Napba. Kész, ennyi.) Manapság a pőre hazafias akciófilmet akkor lehet nagyobb profit mellett eladni, ha minimum a Bruce Lee reinkarnációja tapossa szét mezítláb az MBT 3000-est, de ennél jóval praktikusabb, ha a pörgős jelenetek mellé beiktatunk némi (undok picsogós nőknek való) jellemfejlődést, olyan karaktereket, akiknél a dimenziók összege egynél nagyobb egész szám, jópofa vicceket, csillogó robotokat, értelmezhető történetet.... szóval valamiféle hígítást a csihi-puhi mellé. Vagy az ufókat, az mindig bejön.
A G.I. Joe akciójelenetei nagyjából rendben vannak, kellően zajosak, mozgalmasak és lehetetlenek, egyik-másik megoldás egészen ötletes (a függőleges sziklafal mentén fellógatott nindzsák közti összecsapással is csak az volt a bajom, hogy nagyon kilógott a „3D yeah, beszartok” feliratú lóláb, de a film vége felé a maroklőfegyverek másfél centiről történő intenzív használatával kombinált ökölharc kimondottan tetszett.)
Mivel Dwayne THE ROCK Johnson főszereplése mellett jellemfejlődést és hasonlókat vizionálni kissé kockázatos, a csillogó robotokat meg már a Transformersben ellőtték, a G.I. Joe 2-t a jópofa viccek és az értelmezhető történet tudta volna megmenteni. De nem. A film benyögős-macsócsávós poénjai még angolul is kínosak, magyarul viszont egyenesen idegborzolóak, én a szinkronírók helyében ilyen esetekre inkább beiktatnék valami nyuszikás viccet (vagy bármit). A Channing Tatum alakította relatíve vicces figurát meg puff, lelövik az első húsz percben.
A történettel nem a bugyutasága a baj. Franc se akar G.I. Joe-ból diplomázni, bár az egy kicsit erős, mikor elsütnek a légkörben valami 40-50 atombombát, és közlik, hogy de jó, hogy nem a földre estek, így minden okés, mehetünk bejglit enni. Az ütemezés a baj, meg a sztori felépítése meg az egész, ahogy van. A kedvenc karakterszínészeim közé tartozó Jonathan Pryce és az általa alakított Zartan pl. nagyságrendekkel érdekesebb figura, mint a gonosz Kobra parancsnok. Őt meg a kiszabadítását teljes nyugalommal a francba ki lehetett volna hagyni az egészből (a cool motoros mutatványt meg valahova máshova betenni), valami két másodperces kerettörténettel, hogy „Kedves gyerekek, Kobra bácsit további intézkedésig Zartan bácsi helyettesíti”. (Ha már itt tartunk: mi a fészkes frásznak kap egy Hasbro film 16-os karikát??? Hát még kukit se mutatnak benne, pedig lett volna rá közönség...) Azt viszont az első 5 percben elárulják, hogy az USA elnöke, ez a szent ember, a martalócok áldozata lett, és egy alakváltó helyettesíti. No nem mintha egyébként belehaltam volna a kíváncsiságba, hogy most akkor a kedves ősz hajú bácsi kettős életet él-e, de akkor is... Hagyjuk csak a feszültséget halmozódni. Ha már nem újítunk semmiben, ne újítsunk a kliséken se, csak zavart fogunk kelteni. Hasonlóképp kretén módon van elhelyezve a történetben az Ördögi Terv. Az Ördögi Tervet, kérem, azt az elején legalábbis vázolni kell, hogy annál jobban kidomborodjon a hősök hősiessége. Ellenkező esetben ugyebár fogalmunk sincs, miért kepesztenek az izomagyúak. Azt nem nekünk nyomozzák ki, hogy a kedves ősz hajú bácsi stbstb, mert nekünk 103 perccel ezelőtt már megmondták azok az indiszkrét filmkészítők, viszont hiába riogatnak ötpercenként, hogy veszélyben a világ, ha nem tudjuk, mi is az a veszély konkrétan. Ráadásul az utolsó tíz percben a gané Zartan lezúzza egész Londont, de cakk-pakk, mind a nyolcmillió lakosával együtt, ami.... hogy is mondjam csak... olyan kesernyés ízt hagy az ember szájában, hogy „Ezt barátom a G.I. Joe-ék most k-ra elb-ták.”

A film megtekintése után egészen frusztrált lettem a hirtelen rám törő irreális vágyaktól. A nyilvánvalótól eltekintve (miszerint hogy akkor dolgozzon nálam a Rock napi négy órában, mondjuk, hümm-hümm-hümm, mondjuk kertész munkakörben) szóval a nyilvánvalótól eltekintve az alábbi dolgokat szeretném kérni karácsonyra:
1. Lady Jaye szemhéjtusát. Mert a nagy leszámolás után, mikor a néni kimászik a retkes vízzel tele kútból, ahol 24 óráig bujkált a rá vadászó ellenség elől, Adrianne Palicki szemhéja tökéletesen ki van húzva. Én meg, bakker, a gondos festegetés után elég ha tüsszentek egyet, és máris úgy nézek ki, mint Johnny Depp a Lone Rangerben.
2. Bruce Willis konyhája. Nem tudom, mihez kezdenék a vágódeszka mögül gombnyomásra kiugró tankkal, de sirály lenne egy olyan.
3. Azt a sminkest, aki Dwayne Johnson szemöldökét szedi.
Irreális vágyaim közt nem szerepel, hogy ezt a filmet bármilyen formában még egyszer megnézzem, DVD-n megvegyem vagy bárkinek is ajánljam. Mint az gondolom nyilvánvaló, én lennék az utolsó, aki tagadja, hogy kigyúrt és kifényesített férfitesteket nézegetni mókás elfoglaltság. De másfél órán át azért nem köt le.


Előszó gyanánt annyi kívánkozik ide, hogy teremtő Atyaúristen, ezt a cikket 1997-ben írtam... Még a ballagási újság számára készült az egyetemen, de isten tudja, miért, végül nem adtam nekik oda. Most leltem rá nagytakarítás közben a szekrény aljában. Bele se merek gondolni, hány év telt el azóta. Meg abba sem, hogy változott-e valami azóta.

Na, felebarátaim, ez is megvan. Hehehe, a többiek még egy hétig gürcölnek, utolsó óráikat is a statisztikák elemzésével töltik, én meg lazán, trillázva keresek egy könyvkötőt, és a határidő előtt egy héttel leadom a diplomámat, mert értelmesen beosztottam az időmet, nem lógtam a kocsm... Oké, akkor maradjunk annyiban, hogy értelmesen beosztottam az időmet. Nem kell mingyá kötekedni. Aki akart, tudott előre tervezni, ennyi a lényeg.
Kényelmesen hátradőlök a székben. Mindjárt jön a tanszékvezető, szépen elmondja annak a nagy rakás kialvatlan, szerencsétlen balféknek, hogy hol szúrták el, hány száz sort kell még pótlólag beiktatni az egyoldalas irodalom-feldolgozásba (résen kell ám lenni, a könyvtár 11 és fél 12 közt van nyitva random 10 percre, külföldi folyóiratokat meg külön rendelni kell, és még akkor is egy hét az átfutás, ha a konyhás nem felejti el, hogy a kelkáposztával együtt az Bulletin of Entomological Researchet is el kell hoznia Pestről...). Szóval a lúzerek csak izzadjanak a félkész fércművük fölött. Engem vár a tavasz.
Aha, a tanszékvezető most fejezi be az előttem ülő megalázó leckéztetését, a tekintete átsöpör felettem, mint takarító néni az aula márványpadlóján szendergő részeg másodévesen...
Hajnalka. HAJNALKA?! Dejszen az én vagyok! Jó lesz odafigyelni, biztos gratulálni akar, hogy ilyen hamar kész lett a diplomamunkám, esetleg átnyújtja a Tanszék Vaskeresztjét. Hogy mi van?! Hogy írjak hozzá néhány bevezető sort a pipacsok biszexuális...
- Na de Tanár Úr, az én diplomamunkám a brontoszauruszokról szól és különös tekintettel! – üvöltök fel. Természetesen magamban. Elvégre ez itten a tanszékvezető, akinek bölcs uralma alatt reménytelen doktoranduszok generációi babrálják a hülye biszex pipacsokat vagy harminc éve, én meg az, aki itt akar majd PhD-zni a brontoszauruszokból.
Ja, és legyek szíves beiktatni itt-ott 10-15 oldalacskát a magyar güzütenyésztés nemzetközi vonatkozásairól, mert a tanszék jelentős eredményeket ért el ezen a területen. Na de mi a fészkes franc köze van mindennek a brontoszauruszok tartási technológiájához (különös tekintettel az egyes alfajok fejési technológiájában mutatkozó különbségekre), amit pont modernsége és gyakorlati alkalmazhatósága miatt választottam... Szörnyű gyanú körvonalazódik a fejemben. Hiszen ennek az embernek fogalma sincs, hogy az én munkám miről szól! Igen, az a bizonyos MUNKA, melyet gondosan hamisított adatok adatok rossz feltételezéseken alapuló hibás feldolgozásával lelkiismeretesen elvégeztem.
Majd jöjjön fel a szobámba – így a pedagóg – adok magának egy-két cikket, amit csekélységes szerénységem írt, azt beleteheti a dolgozatba. Aranybetűkkel, ha nem túl nagy kérés.
Máris indulok, elvégre a brontoszauruszok tartási technológiája (különös tekintettel az egyes alfajok fejési technológiájában mutatkozó különbségekre) nem lehet teljes a Tanár Úr fantasztikus brillantinjai nélkül. Útközben kapok még néhány praktikus szerkesztési tanácsot („Az csinál, amit akar, de ez legyen benne”) és máris az ölembe hullik egy százötven kilós monográfia. A vízipockok több lépcsős nyereg alá szoktatásáról a rettegett Terembura akadémikustól. Mi a...
- Tanár Úr, elnézést, hadd szabadjon a fülébe óvakodnom suttogóra fogott érdeklődésemet, miszerint a konzulensem nekem azt mondta...
- Ki is a maga konzulense? Hát mit ért ő ehhez az egészhez? A Terembura akadémikus urat tán ismeri? Na ugye. Nem a maga konzulense vadászott muflonfiókákra az Akadémikus Úrral, igaz? Itt az ideje felnőni, kisasszony, a muflon sem tojik akárkinek tojást, a megfelelő hozzáállás... az meg szintén hasonlóképp. Mert itt kérem nagy átszervezések lesznek. Maga csak hallgasson és figyeljen, és főleg csinálja meg nyugodtan ezt a dolgot, ami ugyebár itten ez a szakmérnöki disszertáció... Jó, akkor diplomamunka. Fő az, hogy az akadémikus anyjára itt legyen benne egy kereszthivatkozás. Nem fogja megbánni. A konzulensének meg én a maga helyében mostantól nem nagyon köszönnék. Érti, ugye...

A diplomám a brontoszauruszok tartási technológiájáról (különös tekintettel a vízipockok egyes alfajainak fejési technológiájában mutatkozó különbségekre a pipacsok és güzük biszexuális viselkedésének függvényében) pont egy héttel a határidő után készült el, és a nagyanyám kötötte be egy alig használt Népszabadságba. Végül is nem baj. Fő az, hogy újabb lépést tettünk az éhező emberiség felruházásának megoldása felé. Én meg izgatottan várom Terembura akadémikus trónra lépését és tegnap már háromszor nem köszöntem a konzulensemnek.

Avagy: Kovácsné hóviharos március 15-i beszéde

Eszembe jutott egy történet, amit egy néprajzi tárgyú könyvben olvastam. Élt valahol, talán Ausztráliában egy bennszülött törzs, amelyik úgy gondolta, hogy falujukban álló fa a világ közepe. Mikor a kedves, kulturált fehér bőrszínű látogatók valamilyen nagyon tudományos apropóból kivágták a fájukat, szegény bennszülöttek meg voltak róla győződve, hogy eljött a világvége, és spontán, különösebb direkt beavatkozás nélkül meghaltak.
Érdekes, ahogy az a kultúra, amelyik kitermelte magából többek közt Sarah Palint és ma már csak szitokszóként használható Szaniszlót, milyen könnyedén hülyézi le szegény famániás etnikumokat. Pedig a különbség helyenként és időnként elenyésző. Szinte látom magam előtt a katasztrófavédelmiseket meg a Belügyminisztériumot amúgy en bloc, ahogy állnak a teraszon, és aggodalmasan kukkolják a mennyboltot. Az ég lassacskán felveszi azt a bizonyos nagyon csúnya, tyúkbél színű árnyalatot, és néhány hópehely szállingózik alá.
- Bazmeg, nem hazudott a topless csaj a tévében, mindjárt esni fog a hó! – rebegi az egyik nyakkendős.
- Én már meg is néztem az idegen szavak szótárában, mi az, hogy hókotró – büszkélkedik a másik.
- A...a... a... Vezértől...  valami? Bármi?
- Semmi. Az volt az utolsó, hogy mindenki vegyen kokárdát. Nézd, az enyém mekkora, van benne vagy egy méter anyag, kellett rá vágnom két lyukat, hogy kilássak. Ha ettől se leszek államtitkár, én isten bizony elmegyek dolgozni, a kurva életbe.
- Bazmegbazmegbazmeg – sikolt fel ismét az első – mosmá tényleg esik a hó! Most mi legyen?
- Hát... szerintem menjünk be. Még megfázunk.
Ezután mindenki kétségbeesetten várja, hogy a másik csináljon valamit. Valami konkrétat. Hogy induljanak a tankok. Vagy hogy hol vannak a tankok. Egyáltalán vannak itt tankok, kérem szépen? Én csak egy éve kerültem ide, én kommunikációszakos vagyok, a nagybácsikám erről sose... Kuss már, idióta, megmondtuk, nagybácsiról egy szót se, mert nem lesz kitüntetés.... Nekem meg azt mondták, hogy ez egy nyugis állás, mert nálunk központilag nincs katasztrófa. Egy bátrabb lánglélek azért szól a megfelelő (nemző)szerveknek, hogy a Híradóban mondják már be legyenek szívesek, hogy semmi baj. Egy másiknak eszébe jut, hogy a múltkor a filmpluszba vót egy dokumentumfilm, hogy amikor gyött a zufó, akkor az embereknek küldött sms-t a Steven Segal, aki akkoriban az Egyesült Államok elnöke volt. Gyorsan szólnak a mobilszolgáltatóknak, hogy küldjenek mindenkinek valami szívhezszólót.
- De  mégis mit írjunk bele? - értetlenkednek a szolgáltatók.
- Mit, mit... há amit a sztívenszegál a filmbe, na.
- Nem láttuk.
- Nem látták??? Hogy lehet azt nem megnéz.. Izé... mindenki maradjon a helyén és szaladjon szerteszéjjel.
- Mit... Mi... Nincs valami könyvük, amiben le van írva, mit is kéne csinálni?
- De van, csak nem merjük kinyitni, mert akkor kiderül.
És zajlik tovább a kéztördelés. De mit mondjunk a rendőröknek meg a katonáknak meg a... Mármint mi? Mi semmit. Pistikém, ne hülyéskedj, mi az, hogy tenni kell valamit, noooormális vagy? És ha nem AZT tesszük? Hogy-hogy mit? Hát amit... amit... amit odafönn elképzeltek. Ha ROSSZAT teszünk? Ha pártpolitikai hátrányt kovácsolunk? Ha elfordulnak tőlünk a bizonytalan választók? Na ugye! Na. Ugye. Híradóba bemondtátok már, hogy nincs hideg? Menjen valaki, gyorsan mondja be, a Vezér mondta, hogy a pozitív üzenet az nagyon fontos.

De nem csak a fájuk vesztett bennszülöttek jutottak ám eszembe, hanem egy dokumentumfilm is, ami arról szólt, hogy a lelkesen fényképező amerikai turisták alatt egyszer csak kitör a vulkán. Először csak egy nagy robbanás hallatszik, aztán a kráterből sűrű füst gomolyog elő, majd kispolszki méretű kövek repkedtek szerteszét 100%-ban természetes alapanyagú hang- és fényeffektek kíséretében. Rám sokkolóan hatott, ahogy a robbanás utáni másodpercben az emberek nem rohantak vissza a turistabuszhoz nyakig szaros alsógatyában, azonnali indulást követelve, még véletlenül sem. Ehelyett mindenki a kráterhez tódult és filmezett. Mikor a láva úgy istenesen rotyogni kezdett, egyik-másik már észbe kapott, de ahhoz a busz tetejére kellett esnie a hegy tetejének, hogy az utolsó kétszáz kilós hölgy is eltegye a gépét, és méltatlankodni kezdjen, hogy őt miért nem menti meg senki.

A harmadik dolog, ami eszembe jutott, az a tetszőleges este 11 után kezdődő film nyitójelenete.
- Emberek, itt nem lehet strandot/vidámparkot/óvodát/atomerőművet nyitni. A műholdas képeken világosan látható, hogy közelednek a mutáns cápák/gyilkos hangyák/brontoszauruszok/kurva nagy tornádótölcsérek.
- Aha, ja, persze.

Én, a laikus, az idei március 15-i katasztrófát ezekből a motívumokból tudom összerakni (a Petőfisándorgatyábatáncol jellegű iszonyatos és százharminc éve változatlan tematikájú iskolai ünnepélyektől eltekintve, ezeknek most kivételesen nem volt szerepük a közállapotok általános romlásában). Arra szót sem kell vesztegetni, hogy a katasztrófavédelem, bővebben az ország vezetősége dilettáns hülyékből áll, annyian elmondták már előttem, hogy lassan axiómává válik, mint a végtelenben találkozó párhuzamosok.
Kicsit bővebb kifejtést érdemelnek a népi hősök, akik nekivágtak a hófúvásnak. Van ez a bizonyos elsőre viccesnek tűnő amerikai mentalitás, hogy ami nincs körbekerítve szögesdróttal, oda bemehetek, és ha nincs nagy piros betűkkel explicite megtiltva, akkor a szecskavágóba is belenyúlhatok puszta kézzel. JOGOM VAN HOZZÁ. Ez természetesen megszüli a „Ne hintázzon a mikrohullámú sütő ajtaján, mert leszakad” jellegű vicces feliratokat, és az „Elhíztam a rohadt disznózsírjuktól, ezért beperlem magukat” témakörű bírósági eseteket, de ha belegondolunk, az alapgondolat maga gyönyörű. Mi HISZÜNK a többiekben. Itt rend van és jogbiztonság. Ami itten ki van írva, azt komolyan gondolják. Ha nincs kiírva, nincs veszély. Mert ha lenne, akkor kiírták volna.  Nekünk TÉNYLEG jogaink vannak.
Mi ezt a hozzáállást nem kifejlesztettük magunkban, hanem készen kaptuk az ún. Működő Demokráciákból, valamikor 1989. magasságában. Így több mint 20 év távlatából azt mondanám, hogy a magyar rögvalósághoz ez a plátói idea kevéssé passzol (mint ahogy még a gondosan felszántott és elboronált amerikai rögvalóság esetében is hajlamos csődöt mondani), tehát ezúton is felhívnám a lakosság figyelmét, hogy nem, kedves emberek, a mi seggünket sajnos, avagy hála istennek nem törli ki állam bácsi (vagy ha igen, akkor szögesdrótot használ hozzá), tessék kreatívnak lenni és önállóan gondolkodni. Például ha hétfő óta mutatják a hírekben, hogy egy ménkű nagy hóvihar közeledik felénk, és még olyan kultúrhelyeken is problémák jelentkeztek, mint pl. Franciaország, vagy Ausztria, akkor esetleg ez a halmozottan csapadékos front nem fog megállni a magyar határon (bármit is mond az IMF által felbérelt zug-Boeingek aszálykiváltó kondenzcsíkjairól a Szaniszló). Lehet, hogy a tévében meg a rádióban nem hangzik el a sokatmondó „lezártuk az utat” hangzósor, de gondolkodjunk el nagyon, ha tervezett utazásunk reggelén azt halljuk, hogy „negyven autó ütközött össze az M1-esen” vagy "jelenleg az M7-en minden egyes tíz kilométeres szakaszra jut egy tömegbaleset". Ott valami nagyon nem stimmel.
Ugyanide kapcsolódik, hogy ha valahonnan (garantáltan nem az államtól, de hát ugye tömegkommunikáció meg 21. század...) szóval ha valahonnan mégis csak tudomást szerzünk a mutáns cápákról/gyilkos hangyákról/brontoszauruszokról/kurva nagy tornádótölcsérekről, akkor ne gondoljuk azt, hogy mi vagyunk a Batman. Négykerék-meghajtású, nyugdíjasráccsal felszerelt Batmobilban még csak-csak, de nyári gumis Suzukiban inkább tényleg ne. Minden emberben él egy kisebb vagy nagyobb Hős, aki meg van róla győződve, hogy rajta nem fog az atombomba, de felnőtt embereknek azért illene elnyomniuk magukban a Singszakállú Bakaraszt, főleg kiskorú gyermekeik társaságában. Nincs az a síbérlet, nincs az az ünnepekre hazaváró haragos anyós, aki miatt érdemes lenne a gyerekeink életét kockáztatni. Felebarátaim, nem csak a medve nem játék. A természet marhára nincs megszelídítve, pláne legyőzve, kérem.
És itt következik az utolsó fontos tényező, ami a szarospalacsintát mintegy megkoronázza egy adag hányással: a természeti jelenségeket SOHA nem lehet 100%-os biztonsággal megjósolni. Azok a fránya mutáns cápák/gyilkos hangyák/brontoszauruszok/kurva nagy tornádótölcsérek sajnos tényleg irányt változtathatnak az utolsó pillanatban. Ez mindkét félnek (az államnak is és a kedves lakosságnak is) komoly mentális dilemmákat okozhat. Uramisten – gondolja az állam, azzal a maradék kis agyával, amelyik épp nem lóháton bohóckodik, vagy Brüsszelben meszeli a négert– mi lesz, ha én itten lezárom az autópályát, a hó meg gondol egyet, és inkább átmegy a tótokhoz? Hát engem az itthon rekedt síbérletesek elevenen felfalnak!” Hogy ne menjek messzire párhuzamért: „Úristen, mi lesz, ha lefújom a tűzijátékot, a vihar meg egyszer csak huss, feloszlik? Hát lebontják nekem Nagybudapestet...”. Ha belegondolunk, itt speciel az állam nem téved. Az istenadta síbérletes ugyanis el fog menni a betonkordonhoz, kitartóan ugrál, amíg nem sikerül átkukucskálnia felette, és ha azt látja, hogy a kordon mögött az aszfalt első két métere nem havas, akkor azonnali hatállyal beperli még a kurvaistent is. Senki nem tudja garantálni, hogy csakugyan ideér a hó. Csak amikor már ideért. De akkor meg már késő.
Ugyanakkor pont ez a bizonytalanság az, ami az evolúciót (benne az emberrel) előreviszi. Nincsenek száz százalékos, megnyugtató megoldások, és van rá esély, hogy aki merész, és kockáztat, az bizony komoly előnyre tesz szert, lesz egy fényképe a vulkánról, amiért milliókat kaszálhat a nesönel dzsíografixtól, vagy eljut a síparadicsomba, ahonnan tele szájjal röhöghet a többi mamlasz hülyén, aki otthon maradt, miközben egyedül siklik lefelé a pályán. Vagy az ő kamionja időre leszállítja az árut, míg a többi késik három napot. Vagy az ő anyósa nem jön fel egy hétre Pestre érdeklődni, hogy akkor miafaszvanaszontátokjöttök. A különbség csak annyi, hogy ha a merész és kockáztató hangyát mondjuk agyonlépi a masztodon, akkor a többi hangya nem fogja azt mondani, hogy ez kizárólag a masztodon hibája volt. Meg hát az emberélet azért csak fontosabb, mint a hangyaélet, tessen rá a tulajdonosnak vigyázni.

A dolgok itt nagyjából össze is érnek. Az államnak kötelessége ismerni az állampolgároknak azt a cudar természetit. Kötelessége tudni – mert ez a dolga – hogy tetszőleges nemzeti ünnep előestéjén a pesti lakosság 75%-a nem az Áder Jancsi beszédét várja körömrágva, hanem elhúz a vérbe, rokonokhoz, nyaralni, bárhova, csak ne kelljen otthon punnyadni a lobogómagyarzászlók közt. Kötelessége tudni, hogy a hétvégi kamionstop előtt a kamionosok többsége még egy lendülettel megpróbál haladni egy nagyobb szakaszt. És kötelessége, hogy ezeknek a vándorló állatcsordáknak erőszakkal is útját állja, ha erre saját érdekükben szükség van, kötelessége egy olyan rendszert fenntartani, ami információkat gyűjt a potenciális veszélyekről, ezeket az információkat értelmezni tudja, és még a baj előtt határozottan, olajozottan akcióba lép. Ez nem szavazatok meg közhangulat szintjén mozgó probléma, itt emberi életek forognak kockán. Nem várhatunk a Vezérre (vagy a Huszárra), ennek a rendszernek akkor is működnie kell, ha a Parlamentre ráesik a meteor. (Na akkor legalább tiszta lappal indulhatnánk... De hova ragadtál, óh felhevülésnek gyors talyigája....).  Ha ne adja az isten, tényleg nem lesz vihar, és tízezer panasz érkezik be, hogy a népnek nem maradt más hétvégi program, mint az Áder Jancsi, és ettől szervi károsodást szenvedtek – hát érkezzen. Ez a kisebbik rossz.
Az állampolgárnak ezzel szemben kötelessége lenne használnia az eszét. Remélem, nem árulok el túl nagy újdonságot, ha leszögezem, hogy az állam a Földgolyón sehol nem tud az összes kis szaros polgárára egyenként vigyázni. Nálunk meg speciel nem hogy az egyénekre, de még a nagyobb tömegekre sem tud, a Magyar Állam inkább arra vigyáz, hogy ne mázolódjon el a sminkje a Híradóban.


Az lenne a legjobb, ha most mindenki egy kicsit elgondolkodna. Az egész magyar polgári-nemzeti-együttműködési agytröszt, na az legalább tízezer méter mélyen szálljon magába, mert ebben a helyzetben amit el lehetett baltázni, az el lett baltázva. Hulljanak a fejek. Ha kell, akár a vízfejek is. De szálljon magába az is, akiben motoszkált ugyan a gondolat, hogy talán mégse kéne most itten nekiindulni a jeges pusztába, de aztán csak felülkerekedett a perszonális Singszakállú Bakarasz. Szálljon magába mindenki, aki nem lát tíz centinél tovább, akikre bátran támaszkodhat egy olyan rendszer, amelyik meg van róla győződve, hogy itt mindenki csakis és kizárólag a Híradóból tájékozódik és magán kívül senki mással nem törődik.
Valamint javaslom, hogy inenntől kezdve ne a Petőfi Sándort koszorúzzuk meg, szerintem már úgyis halálosan unja szegény. Tegyenek ki közbeszerzésileg egy nagy márványoszlopot, stílszerűen nagyobbat, mint az összes Nagy Magyar Hős emlékműve együttvéve. A Kis Magyar Hősöknek, akik bebizonyították, hogy van még remény, egyéniség és emberség, akárhogy dolgoznak ellene a nagyok. Nem bánom, egy kisebb szobrot kaphat a Facebook is, meg az internet mint olyan.

Floppyka soha nem volt egy gazella
(Vagy az Elléből öltöző Gizella)
Sántikáló páros rímes szerkezetben
A büdös nagy medvét imhol felvezettem. 

Nem volt néki párja hajdanán
Mikor lendületből átúszott az Al-Dunán.
Ráadásul hosszában. Mert azt tudnunk kellő,
Ikertéglányi fejében nincsen agy, csak szellő.

 Floppyka oly vén már, mint az éjszaka.
És a korral csöppet sem javult a szaga.
Mégsem tűnt el még a nárciszok bakója
Mint az a bizonyos disk, egykori névadója.

 A rettegést keltő, impozáns mellkas
Immár impozáns valaggá lényegült.
Kukást reggelizett és postást vacsorázott
Aki mostanság már egész nap csak ül.

 Az egyetlen kapu, mit messze elkerültek
Jehova tanúi, s egyéb átszellemültek
Az volt egykor, ahol Floppyka dohogott
Miközben szemében pokoltűz lobogott.

 De jaj, becsönget már boldogtalan, boldog
Nem kapkodja el a kutya a dolgot.
Visszafelé jövök a színes hírlevéllel
Mire ő felébred, nagy dúrral és dérrel.

Egekben a diasztolés, szisztolés
Floppy kutya már megint a kertben ás.
Lenyeletném vele a kapanyelet nyomba’
De tudom, hogy öreg, és gyenge már a gyomra.

Floppyka az egy és elpusztíthatatlan
Nem fog rajta idő, betegség vagy Batman.
Fog ő még a sírhantomon táncikálni,
Sírkövemről gipszstukkókat ráncigálni.

süti beállítások módosítása