Szeretném ezúton előrebocsátani: a Hellboy II. megtekintése semmiféle támpontot nem nyújt majd Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés című regényének tartalmi és formai elemzéséhez. De augusztus végén rendszerint nem is ezért jár az ember a szupravezetés hőmérsékletére temperált, szélesvásznú műintézményekbe. A Hellboy II. a könnyed nyárvégi szórakozás kategóriába esik – legalábbis így  jellemeztem anyámnak, aki ezt rögtön lefordította magyarról magyarra: „Ez most mi lesz? Megint valami szörnyek öldöklik egymást? Miért nem olvasol inkább Wass Albertet?”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

Nagyjából időszámításunk előtt 15000. körül az összes létező történetet elmesélték már a tűz körül ülve, a mamutra specializált látványkonyhákban, tehát kalandfilmek befogadása során általában nem azon szoktam eltűnődni, mennyire eredeti a mondanivaló, hanem hogy a sablonok összeillesztése mennyire koherens. A Hellboy II. az alábbi motívumok mentén építkezik:

1.  a tökös csávók a saját törvényeik szerint élnek

2. ha feltámad az ősi gonosz, azt nem Kovács Pista bácsi fogja lenyomni az emelet nyócból

3. az emberi kapzsiság megsemmisíti a nemes természeti erőket

4. képesek-e beilleszkedni azok, akiket ocsmánynak találunk? (ez persze a politikai korrektség jegyében hosszasan fényezhető, de attól még az alapkérdés nem változik)

5. ha egy férfi és egy nő együtt próbál élni, lehet számítani bizonyos bonyodalmakra

6. a főnök mindig hülye

Kicsit kevesebb témát kicsit részletesebben kifejteni talán szerencsésebb lett volna. Következetesen végigvitt motívumnak számít a tökös csávó vonal,  illetve a gonoszok lenyomása, hiszen ezek képzik a történet alapját: ki más győzhetné le az emberiség vesztére törő tündét, mint a pokol csokoládén, szivaron és tévéműsorokon élő fenegyereke, aki az interjúalanynak először a szájába tömi a saját levágott fülét, és csak aztán kérdez? A  természetfeletti feletti sajnálkozás viszont csak egy (igaz szép) jelenetet kap. A beilleszkedési problémák taglalása kissé erőltetettnek hat – az emancipáció korában senkit nem érdekel, ha polgártársunknak szarva, farka, meg téglából készült keze van, de hogy a fenébe ne lennének problémái annak, aki nyilvános helyeken rendszeresen dohányzik? Apránként szerencsére az egész dolog el is sikkad.

A férfiak és nők problémái képviselik a sikerültebb humoros mellékvágányt, legalábbis a hölgynézők számára. (Végül is minden férjben ott rejtezik – már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy elrejtőzzön - egy pokolfajzat, aki a fogkefénkkel adagolja ki a macskakaját, meg is kérdezem majd az anyósomat, hogy a fiát nem egy náci ásatáson találták-e annak idején...). A világ legelcsépeltebb jelenete: a nőkben csalódott férfias főhős (ld. tökös csávó) és annak épp szerelembe eső, cizellált lelkű, viszont alkohol emésztését végző enzimekkel nem rendelkező jóbarátja együtt berúgnak, miközben az előbbi hímsoviniszta bölcsességeket oszt meg az utóbbival. Képzeljük ezt most el abban a felállásban, mikor az a bizonyos mondabéli veres seggű ördög és Ichtiander sörösdobozzal a kézben lerogynak a kandalló előtt, és eléneklik hogy „I can’t smile without you”. Lehet, hogy Tűzoltó Sam DVD-re vitt kalandjainak hatvankettedik megtekintése (gyermekeim kikapcsolhatatlan audio-kommentárja mellett)  végül megtette a hatását, de én ezen kénytelen voltam térdemet csapkodva röhögni. 

Ezzel szemben a „főnök mindig hülye”gondolat, bár mély alapigazságokat hordoz,  akár ki is maradhatott volna, mert csak néhány repetitív be- és kiszólásra futotta belőle.

 

Hogy mi viszi el mégis ezt a filmet? Elsősorban is a szörnyek (azaz anyámnak, mint oly sokszor, most is igaza volt). A Hellboy II. azt az egészséges hozzáállást képviseli a mesék terén, amikor a hét törpe hagymás rostélyost készít a gonosz királynőből, miközben Hófehérke elégedett mosollyal Erős Pistát kínál körbe, vagyis inkább követi a Sötét kristály, és a Karácsonyi lidércnyomás által kijelölt csapást, mint mondjuk a Barbie és a Cukormanók irányszöget. Egyes képei egyenesen a Silent Hill-re emlékeztetnek, már ha az egyáltalán mesének tekinthető. A Faun labirintusának sikerére való tekintettel Guillermo del Toro, a rendező bizonyára kapott egy nagy pénzt egy borítékban, amire ráírták, hogy „használja egészséggel”, tehát a jóember végre csakugyan szabadjára engedhette a fantáziáját. A kis Guillermot valószínűleg még gyermekkorában támadhatta meg egy konda agresszív katica - mint szinte minden filmjében, itt is szerepelnek aggodalomra okot adó rovarok. Nem hiányozhat az a kissé Picassot idéző megoldás sem, hogy a szem a testen bárhol lehet, kivéve az arcon. De ezeken a megszokott elemeken kívül a szörnyimádók számára a film egy tobzódó tivornya, ezernyi apró ötlet tökéletes kivitelezésben. Én például csak a troll piac kedvéért még legalább kétszer meg fogom nézni, plusz még egyszer, lassítva is. A tizenhány éves unokahúgom viszont pont a fentiek miatt időnként hónaljból, ferdén felfelé mert csak a vászonra tekinteni, hamvasabb lelkületű gyermekekkel tehát csak csínján...

Ezek a szörnyek – élnek. Ahol csak lehetett, maszkokat, élő szereplőket, vagy bábokat alkalmaztak, a (fantasztikus) digitális trükkök inkább aláfestésként szolgálnak. Igen, ha valakinek kipattan a fejéből az a nem feltétlenül egészséges elmére valló gondolat, hogy milyen vicces lenne, ha egy nagy ronda troll-szerűség egy emberből készült skót dudán játszana, az legyen szíves ezt meg is csinálni (mármint a rendelkezésére álló keretek közt, azaz lehetőleg ne varrjon dudát a rendezőasszisztensből), ne bízza magát a szoftverek és szeszélyes felhasználóik kegyeire.

A harci jelenetek során ügyeltek arra, amire a Van Helsingben például nem, vagyis hogy a párviadalok ne úgy nézzenek ki, mint egy-egy gyengébb menet a Mortal Combat című örökbecsű pofozkodós játékból, tehát igyekeztek minél inkább az élő szereplőkre támaszkodni. Amellett, hogy a viadalok tervezése során kitűnő koreográfust alkalmaztak, Ron Pearlman-t, a közel hatvan éves sátánfiókát órákig rángatták drótkötélen a szélrózsa minden irányába, a kellő vizuális hatás elérése érdekében, el tudom képzelni, hogy ezek után szegény öreg harcost már nem is kellett pirosra festeni... (ha már itt tartunk: miért lett Red, a pokolfajzat, magyarul pont Piros? Miért nem Vörös? A „vörös” ugyan diszharmóniát okozhat a politikai felhangokra érzékenyek törékeny lelkiben, a „piros”-ról viszont a kedves néző állandóan Piroskára, horribile dictu Vágó Pirosra asszociál).

Ron Perlmen egyébként hat vödör piros festék, illetve néhány tonna műgumi alatt görnyedve is nagyságrendekkel jobb színész, mint pl. Dolph Lundgren. Aki azt hiszi, hogy ezzel a kissé homokóra alakú fejjel meg a gorilla állkapoccsal csak pszichopatákat lehet eljátszani, nézze csak meg például az Utolsó vacsora (Last supper) című filmet, vagy az Elveszett gyerekek városát. Perlman első ránézésre valóban nem az a klasszikus erotikus szívmasszázs, de pontosan az van nekije, ami egy férfi (vagy egy ördög) esetében fontos: jelenléte.

A többi színész is megfelelő a kényes feladatra, különösen Kamarás Iván tetszett, ahogy felfalják fogtündérek, illetve Doug Jones, aki, hiszik vagy nem hiszik, maszk nélkül is egészen pontosan úgy néz ki, mint egy mutáns hal, bámulatos, hogy mik vannak... izé... szóval, nem rajtuk múlott a dolog. Ha a történet csak egy egészen picikét összeszedettebb, a Hellboy II. az utóbbi tíz év az egyik legjobb kalandfilmje lehetett volna, bárazért így is benne van az első ötben.

 

Hogy egy gasztronómiai hasonlattal éljek: ugyanaz az érzés fogott el a film végére, mint amikor jóbarátaim kerti sütögetésre invitálnak, én lelkesen beállítok, még ennél is lelkesebben megszemlélem az asztalra kitett négyféle sört, ötféle bort, a rafinált önteteket és illatozó salátákat... aztán a koma előveszi a mélyhűtőből a húst, és lelkesen megpöki a tenyerét, hogy „no akkor lássunk neki”.  Ez persze még mindig nagyságrendekkel jobb, mint mikor a kutya még füstölgő gumicsirkéjét próbálják meg feltálalni nekem Coq au Vin címszó alatt, ahogy tették ezt például a Hellboy I. esetében. Jegyzem, valószínűleg lesz Hellboy III., legalábbis erre utalt egy jelenet, aminek semmi más logikai funkcióját nem véltem felfedezni, mint ennek bejelentését: a Halál Angyala közli, hogy Hellboy el fogja pusztítani az emberiséget, nem, nem, nem mostan, de hamarosan mingyá, maradjanak velünk... Kissé aggódva várom, mit fogok kapni a tányéromra, de az biztos, hogy nem fogom kihagyni a meghívást.

 

 

 

Címkék: kritika film hellboy

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr341692996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.