Ausztrália

 2010.01.25. 10:55

 Eredeti megjelenés: 2008

Az Ausztrália című filmet szívesebben néztem volna meg Hollandiában, ahol létezik egy csodálatos (immáron sajnálatosan kivesző félben lévő) intézmény, mégpedig a szünet a moziban. Nyújtózhatunk egyet, mint azt a Ponyvaregényben oly igen helyesen megénekelték: ihatunk egy sört a mozi büféjében, de ami a legfontosabb, végre elmehetünk pisilni.  Multiplex plüssfotel ide vagy oda, elegáns barokkos túlzás volt egyhuzamban végigülni az Ausztrália 165 percét... A derék hollandusoknak ugyanakkor komoly problémájuk lett volna ezzel a filmmel, mégpedig egy másik speciális mozis intézmény miatt, ami nem más, mint az előhang. A kisebb holland mozikban a mai napig  tartanak egy jóembert arra a célra, hogy a gyengébb kognitív képességekkel rendelkező látogatók kedvéért dióhéjban előre elmondja a film történetét. Mármost az Ausztrália esetében szegény ürge igencsak vakarhatta volna a fejét. Hacsak nem foglalja össze a történetet olyan frappánsan, mint a férjem, akinek még elkaptam egy félmondatát, mielőtt diadalmas arccal, a film egész női közönségét lóhosszal beelőzve eltűntem volna a női vécé lágy ölén: „Mos’ mér’ kellett egy tök jó kovbojos film után levetíteni a Pearl Harbort?”

Az Ausztrália ugyanis nem egy film, hanem kettő. (Ez  a megoldás a Sötét Lovag óta jött divatba, rosszabb esetekben a két történet közt egy bő félóra üresjáratot tartanak, hogy a k. nézőnek legyen ideje átállni az egyik sztoriról a másikra.)

A beltenyésztett brit arisztokrata feleség (Nicole „Botox” Kidman) megérkezik a vadregénybe, és legnagyobb meglepetésére a „Volt egyszer egy vadnyugat” című klasszikus alkotásban találja magát. Férj az asztalon kiterítve, lepukkadt családi vállalkozás felvirágoztatásra vár, mindenre elszánt helyi erők (Brian Brown, mint szellemi atyj, illetve David Wenham, közismertebb nevén Faramir, mint végrehajtó hatalom) az említett családi vállalkozás vonatkozásában már javában pökik a markukat. De az újdonsült özvegy nem adja fel. A szőrös/marha/hajcsár (Hugh Jackman) segítségével, néhány vicces/tragikus mellékszereplővel szövetkezve megmutatja, ki a leány a gáton, és áthajt egy csorda számítógép-generált marhát a fél kontinensen, ezáltal keresztülhúzva a húsmonopóliumra törő kiskirály számításait. A szőrös/marha/hajcsár közben, mondanunk sem kell, behatóan megismerkedik mind a leánnyal, mind a gáttal, de legalábbis a gáttájékkal. Marhák és emberek végül célba érnek.

Snitt. Első filmnek vége.

Az első óra egy saját műfaján belül legalább 80 %-ra értékelhető, roppant szórakoztató, fröccsöntött műanyag giccs. A modernebb alkotások közül jellegét tekintve talán a Múmiá(k)hoz hasonlítható, múltba helyezett, poénos-kalandos, romantikus-lövöldözős langymeleg szirup, cukoraromával. A múmiát és a kapcsolódó misztikumot egy alkatilag egyébként egészen múmiaszerű, igen idős, de szuggesztív bennszülött bácsi (David Gulipill) képviseli, a cukoraromát pedig egy félvér kisfiú (Brandon Walters), aki, amellett, hogy szintén mágikus képességekkel rendelkezik, rendszeresen elalél az Over the Rainbow dallamára.

Nőiesen bevallom: szeretem azokat a filmeket, ahol a lobogó mellszőrű, kigyúrt sármőr lassítva vágtat a tájban, miközben az egyszerű tehenészekre amúgy olyannyira jellemző tökéletes és hófehér fogsorán megcsillan a fény. Mikor ember lánya megnéz egy-egy ilyet, elfogja valami nemes lelki buzgalom, tisztára, mint amikor elolvassa a kerületünkben 1990. óta ideiglenesen ellenzékben senyvedő Fidesz havonta érkező újságját. Igen, vannak még szeplőtelen hősök. Isten uccse, az Ausztrália első felében még az árva gyerek meg a kutya is elviselhető volt. Voltaképp ez a rész csak azért nem teljesítette maximálisan az elvárásaimat, mert egyrészt a narrációt (a kiskölök előadásában) idegesítőnek találtam, másrészt az egymásra találás elbírt volna még egy-két szellemes párbeszédet.

A moziból kifele menet az efféle filmek után néha elgondolkodom, mi is történhetett később, a naplemente után. Képes volt-e huzamosabb ideig házasságban élni a vagány kovboj a szende szűzzel? Lehajtja-e maga után a vécéülőkét Villámkezű Jack, és hol nyomja meg a fogkrémes tubust Sasszemű Joe? Most megtudhattam, miért nem szokták ezeket a kérdéseket boncolgatni a műanyagfilm-iparban: az Ausztrália kapcsán rá kellett jönnöm, hogy a nézőt ezek a kérdések igazából abszolúte nem érdeklik.

Ott tartottunk tehát, hogy a lemenő nap fényében célba értek a marhák, ekkor jött volna az a rész, mikor az ellenfeleket annak rendje módja szerint kinyírják, majd stáblista, esetleg slágergyanús, ír népzenei hatást hordozó nóta, valami Celin Dion klón előadásában. Az alkotókat ekkor valószínűleg megmarta egy veszett koala, és delíriumukban úgy érezték, hogy ideje lenne elkölteni még egy rakás pénzt. A mindenki által hőn áhított tucatbefejezés tehát elmarad. Ehelyett a főgonoszt lenyomja az addig algonoszi munkakörben tevékenykedő samesz, és új kiskirályságot épít ki, hőseinket pedig töretlen energiákkal gyűlöli. (Ehhez egyébként az a kissé lenini gondolat szolgál alapul, miszerint „az őseim három generáción keresztül gürcöltek azért, hogy a magukfajta meggazdagodjon”). Mr. és Mrs. Hős összeköltöznek, és azonnal szembesülnek egy sor hétköznapi problémával. Fontosabb-e a férfi függetlensége, mint a család? Élhet-e egy nő boldogan, ha a férje évente hat-tizenkét hónapot távol tölt a családi tűzhelytől? Elengedhetjük-e félvér fogadott gyermekünket a sámán nagyfaterral a férfivá avatáshoz szükséges hagyományos törzsi vándorútra?

            A férj némi veszekedést követően féléves kiküldetésre megy, marhahajtogatás témakörben. Gyermek elindul nagyfaterral, akivel „semmi baj nem érheti, mert úgy ismeri a vadont, mint a tenyerét”. Körülbelül három méter után elkapják a rendőrök, és elviszik egy átnevelő táborba, a többi kis abóval együtt, hogy az akkoriban érvényes törvények értelmében tisztességes fehérembert neveljenek belőle. (A fehér kultúráról mellesleg csak annyit, hogy a mögöttem ülő kiskorú elkövető egyetlen egyszer röhögte el magát az egész film alatt, mikor az öreg bennszülött elsétált a sivatagba, és egyértelműen látszott, hogy nincs rajta alsógatya.)

            Nagyjából innentől kezdődik a világháborús dráma. A gyerekek egy szigetre kerülnek, a katonai adótorony meghitt szomszédságába, miközben a láthatáron felbukkan a japán légierő. A mentőakció során végre meghal az utolsó mellőzhető mellékszereplő is, az új főgonoszt kissé megkésve ugyan, de ledöfik, majd a fináléban mindenki ismét egymásra talál.  Ez a rész, bár nagyon igyekszik, képtelen hozni a háborús giccs szükséges kellékeit, és enyhe unalomba fullad. A kovbojos karakterek nem illeszkednek az új történetbe, lassacskán elmaradoznak a poénok is. (Hacsak nem tekintjük poénnak azt, amikor a könnyező marhapásztorhoz a természeti nép 1szerű gyermeke az alábbi szózatot intézi: „Aki a szerelmet elveszíti, az mindent elveszít”). A nézőt csak néha-néha zökkenti ki az apátiából egy-egy igazán frappánsan sikerült bombázás. Szigorúan a „háborús szirup” skálán mérve az egész nem ér többet, mint 30-40%.

Egészében véve, kár ezért a filmért. Ha az alkotók kicsit jobban átgondolják a koncepciót, az Ausztrália a 2008-as év egyik legszórakoztatóbb feledhető romantikus kalandfilmje lehetett volna,  a minimális társadalmi mondanivaló („szegény őslakosok, utólag is bocsi”) megőrzése mellett. A színészek kiválasztása tökéletes, még akkor is, ha az ember egyfolytában azt várja, hogy Jackman ökléből mikor pattannak elő az adamantium pengék. Külön tisztelet Brian Brown-nak, aki a neki jutó mintegy hat percben, 61 évesen is magabiztosan uralja a vásznat, illetve David Wenham-nek, aki képes volt az egydimenziós negatív karakterbe életet lehelni. A kis Brandon Walters előtt pedig nagy jövő áll, feleim.

A táj – csodás. Már ahol az alkotók erőt vettek magukon, és meghagyták az eredeti színeket, illetve térbeli elrendezést. Néha a scrub árnyékában látni vélünk egy kedves, középkorú hölgyet, szolid kiskosztümben, kezében egy táblával: „Látogasson el Ön is a varázslatos Ausztráliába!”. A hölgy ismerős, a Gyűrűk Urában már láttuk, csak ott a táblán Ausztrália helyett Új-Zéland szerepelt.

Hogy valójában mennyire szól ez az egész Ausztráliáról? Annyira, mintha valaki készítene egy „Hángeri” című filmet Sobri Jóska és a grófnő romantikus szerelméről, az Industrial Light and Magic stílusában renderelt Hortobágyon, mondjuk a kellően lefogyasztott Szabó Győző és a verbális kommunikációt lehetőleg mellőző Dobó Kata főszereplésével. Szabó Győző szürke marhákon előadja a pusztaötöst. Dobó Kata örökbe fogad egy cigánygyereket. Egy adott ponton a nácik váratlanul lebombázzák Mezőtúrt, de aki számít, az életben marad. Valószínűleg könnyfakasztóan szép film lenne, és senkit nem érdekelne, hogy a hángérien lényeg valahol elveszett.

 

 

 

 

 

Címkék: kritika film

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr931700059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása