Adéle és a múmiák rejtélye

 2010.12.15. 14:50


Akkor most ez mi ez?

 

Van egy generáció – gyakorlatilag egyetlen egy – amelyiknek szinte minden tagja tudja, mit jelent az, ha Rahan megpörgeti a csontkését. Ez az a generáció, amelyik francia képregényeken nőtt fel, és bensőséges viszony fűzi az összes tébolyult karakterhez, Asterixtől Willám Willig (leánykori nevén Lucky Luke). És a francia (belga, holland, stb.) képregény, kérem, az nem a Batman, még akkor sem, ha végül győz a jó. Hogy ez miért lényeges, az a továbbiakból remélhetőleg ki fog derülni.

Toc, toc, toc, dilisek ezek a franciák. (Aki nem értené egyből, miről van szó, keressen valami rokont 35 és 40 között.) Ami remek karikatúra lenne, abból csinálnak egy egész képregényt. Ami képregénynek lenne ütős, abból rajzfilm lesz, ilyen volt az egész estés programnak nézhetetlen Lucky Luke. Ami rajzfilmként még éppen elmegy, abból film lesz, pl. a lelőhetetlen Asterix és Obelix franchise. És most itt van nekünk még Adéle Blanc Sec is.

Adele Blanc Sec egyébként nem szerepelt sem a Kockásban, sem az Alfában (aki nem értené egyből, miről van szó... ld. fent.). Adéle Blanc Sec igen karakán hölgy, nem afféle hiteltelen ugrabugra deus-sex-masina, mint a Lara Croft, hanem egy századforduló táján élő újságíró, aki a legváltozatosabb egzotikus bajokba keveredik. Századforduló alatt egyébként a XIX-XX. század fordulója értendő.

Jelen történetben Adéle (Louise Bourgoin) elutazik Egyiptomba, hogy ellopja II: Ramszesz fáraó udvari orvosának múmiáját, hogy annak segítségével meggyógyíthassa az ikertestvérét, akinek öt éve egy hajtű fúródott az agyába, és azóta is ott van. A múmiát csak a félidióta öreg professzor (Jacky Nercessian) képes feléleszteni, aki ezirányú képességeit addig is egy Pterodactylus típusú repülő őshüllőn teszteli.... Hogy mi van????

Megmondom, mi van: francia képregényből készült francia bohózat, és ezúton is minden itthon, illetve külföldön megjelent kritikát cáfolnom kell - nem (ismétlem: NEM) valamiféle francia Indiana Jones-ra kell számítanunk, mert akkor nagyot csalódunk. A film története kizárólag azért van, hogy legyen, mint ilyen, egyszerre túl egyszerű és agyonkomplikált, gyakorlatilag élvezhetetlen, de kit érdekel a történet, mikor ott vannak a karakterek, a poénok, az egész kis alternatív századforduló a dinoszaurusszal meg a múmiákkal. Egészen addig a pillanatig leesett állal ültünk a moziban, amíg rá nem jöttünk, hogy ebből az egészből egyetlen szót sem szabad komolyan venni – onnantól viszont kiválóan szórakoztunk. Én például csak akkor kezdtem el igazán felszabadultan kuncogni, mikor a franciául egyébként anyanyelvi szinten beszélő múmiák hada garázdálkodni kezd Párizs utcáin – az meg nagyjából az utolsó fél óra....

Louise Bourgoin szenzációs, ráadásul kimondottan hasonlít az eredeti (talán kissé korosabb) képregényfigurához. Iszonyatos, a Szeszélyes Évszakok legalsó szintjét alulról súroló gegeket képes halálos komoly arccal eljátszani, intelligens, ugyanakkor megfelelően nőies is (mint egy egyébként tök fölösleges kádjelent kapcsán erről maradéktalanul meggyőződhetünk). Jacky Nercessian nem csak azért tökéletes a csúnya tojásfejű professzor szerepében, mert élőben is csúnya tojásfeje van. Aki még egy ilyen filmbe is képes valamennyi tragikumot  becsempészni, annak a legjobbak közt a helye. A mellékszereplők közt mindenképp meg kell említeni Gilles Lellouche-t. Ő a letagadhatatlanul francia „hülye rendőrfelügyelő, aki   állandóan zabálni akar” (emlékszünk még Jean Reno karakterére a Godzillából?). Olyannyira mellékszereplő, hogy akár ki is lehetett volna hagyni a történetből, viszont roppant aranyos. Lellouche ráadásul kiköpött Eperjes Károly, ami a filmnek egészen sajátos stichet ad. Hasonlóan szinte teljesen szükségtelen, de jópofa szereplő Mathieu Amalric, mint a szörnyű szájhigiéniás problémákkal küszködő gonosz Dieuleveult professzor.

A film látványvilága, történetszövése, de még szinte önálló életet élő, kimondottan eltalált zenéje is sokban hasonlít az Elveszett gyerekek városára és a Delicatessenre. Amíg azonban ez a kettő koherens, noha erősen szürreális film, az Adéle alkotói viszonylag hosszan hezitálnak, mire maguk is rádöbbennek arra, amire a B. Néző figyelmét már valahol az első öt percben fel kellett volna hívni, miszerint hogy „Hölgyeim és uraim, ez egy marhaság, és annak is szántuk.”

Aki francia képregényeken és komédiákon szocializálódott, és megtanulta szeretni az abszurditásukat, a humorukat (ami többnyire kifejezetten inkorrekt, repetitív és meglepően sokszor a különféle testi hibákra alapul), azt, hogy a történet gyakorlatilag mellékes, annak ez a film is tetszeni fog, de legalábbis sokkal könnyebben el fogja tudni helyezni valamiféle mentális kontextusban, mint az, aki csak úgy beesik az utcáról. Bár azért gátlástalan vígjátéknak a Jöttünk, láttunk, visszamennénk, szatirikus kalandfilmnek meg Jeunet és Caro már idézett két filmje sokkal jobb volt...

Az Adéle és a múmiák rejtélye teljes, totális, Hieronimus Bosch legelvetelmültebb festményeit kétszáz gáton lazán kenterbe verő káosz. Mint ilyen, kedves, magával ragadó, még akkor is, ha helyenként maga sem tudja, mit akar. Mint kalandfilm, értékelhetetlen. De hát nem is az.

 

70%

Címkék: kritika film francia adéle blanc sec

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr572517565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.