Lányomék az óvoda udvarán találtak egy kismacskát. Az ennivaló csöppségekben azonnal felbuzgott a jó szándék, és bár a kismacskának erre semmi szüksége nem volt, a gyerekek azért testületileg jól megmentették, többször is. Az állatkának – afféle drótlábú, lapátfülű kamasz jószág volt, abban az életkorban, mikor Mrs. Csizmás már szélnek ereszti az almot – többször sikerült bebújnia a kúszófenyő alá, de a gyermeki lelemény nem ismert lehetetlent, ha szőrös kis kedvenceink megsegítéséről van szó, a macskát az n+1. alkalommal is előszedték, és ráhelyezték egy egyre viharvertebb zsömlére, amit a hálátlan jószág az öreg istennek nem volt hajlandó elfogyasztani.
Mármost a kis óvodások és a pelyhes állatkák viharos viszonya az altruizmus vonatkozásában nagyjából ugyanott fut zátonyra, mint a kormányé és a lakosságé, mikor az előbbi médiaszabályozással próbálná megmenteni az utóbbit, de legfőképp az utóbbi gyerekeit. Az óvodásokban ugyanúgy van némi kifacsart jóakarat, mint a kormányban, a kismacskának meg ugyanúgy megvan a maga elképzelése a saját életviteléről, mint a lakosságnak. Annyi a  különbség, hogy a macska az éhendöglés alternatívájaként még csak-csak elrágcsál egy kis zsömlét, de a lakosság túlnyomó többsége akkor se fog kulturális magazinműsort nézni, ha tüzes vassal firtatják a valagát.

Fűződjünk most le a kismacskák és óvodások egyébiránt sok izgalmas felfedezéssel szolgáló világáról, és vizsgáljuk meg a tévéműsorok szabályozhatóságának problémáját. Egy csontig rágott véres székláb: meg lehet-e váltani a gyereket, sőt, gyerMeket azzal, ha a híradóban/nagyfilmben/valótlan világban nem mutogatunk véres gyilkosságokat, istenfaszázó széplelkeket meg szexualitásos testiséget, mutatunk ellenben jó erkölcsöt, keresztyén filozófiát meg időtlen bölcsességeket? „Persze hogy!” vágná rá édesanyám. Akit egyébként lehetetlen meggyőzni arról, hogy gyermekeim látogatása idején ne nézzen egy Pink Floyd koncert hangerejével Rex felügyelőt. Elvégre azt mindig megnézi, miért is hagyna ki egy epizódot. Meg van benne aranyos kutya, az a gyerekeknek tetszik. Az a 12-es karika ott a sarokban meg biztos azt jelenti, hogy a műsor ennyi kalóriát visz be a szervezetbe, utána nyugodtan lehet még habcsókot fogyasztani szaloncukorral, aztán buzerálni az unokát, hogy nem vacsorázik rendesen. De tény, a jó Rex soha nem kergeti kivont fallosszal az arra járó pudlihölgyeket és bizonyítható, hogy „bazmeg” hangzósor egyetlen egyszer sem hagyta el a száját.


A nagy vitákat kiváltó véres széklábas híradót (ld. itt: http://index.hu/kultur/media/2011/01/03/mediahatosagi_eljaras_az_rtl_klub_ellen/egyébként nem láttuk. Nem is láthattuk, mert abban az időszakban a család éppen vacsorázik, a legutolsó dolog, ami ehhez hiányzik, az a tévé. Hasonló okokból nem nézünk Fókuszt (fürdenek a csimoták), Barátok köztöt meg Jóban Rosszbant meg Vacsoracsatát meg ValóVilágot meg a jó ég tudja mit (ez utóbbiak nagyjából az esti meseolvasás, illetve a „mikor anya kicsi volt és baromságokat csinált” jellegű sztorizás idejére esnek.)  Késő délután meg azért nem nézünk tévét, mert szegény kölkök is 8 órás munkanapokat nyomnak le az óvodában/iskolában, annyit megérdemelnek, hogy hazatértükkor beszélgessünk velük egy verset. No nem mintha erre feltétlenül igényük lenne, ha épp sikerült minden leckét megírni a napköziben, akkor szívesebben gyepálják egymást, egyéb zajos és kártékony játékokat játszanak, aztán DVD-znek, Kisvakondtól a Kung-fu pandáig bezárólag bármit, amit legalább egyszer már én is láttam. Ivadékaim tehát nagyjából védve vannak a démoni készüléktől, és mire én eljutok odáig, hogy „Pterodactylus vs. Dolph Lundgren és baráti köre” témakörben agymosási célzattal (és nem titkolt örömmel) lerogyok a Film Mínusz elé, már javában alszanak.

A nagy kérdés inkább az, hogy akik nincsenek védve az immorális szennymocsokundortól, azok miért nincsenek.
Azért nincsenek védve, mert kiskorúak gyerekei. Nem, egyáltalán nem azokra az etnikai és/vagy kulturális csoportokra gondolok, ahol a szülés 14 éves korban nem csak normálisnak hanem egyenesen kívánatosnak tekintendő, nem mintha náluk ez a probléma nem jelentkezne halmozottan. Inkább azokra, akiket a szüleik helyett valaki/valami más nevelt fel.
Közkeletű tévedés, mai napig kiirthatatlan, hogy a nevelés egyenlő a gyermek méretbeli gyarapodásával, melyet a gondos szülő táplálékbevitel segítségével biztosít. Pedig nem. A nevelés az, amikor hosszú, türelmes és többnyire igen hálátlan munka révén a bugyuta kis emberizinknek megtanítjuk, amit a világról tudunk, hogy mit szabad és mit nem, hogyan kezeljük a tárgyakat és az embertársainkat, stb. A bugyuta kis emberizink igyekszik ebben segíteni, és lépten-nyomon kérdéseket tesz fel, nem biztos, hogy szó szerint a „Hogyan működik az atomreaktor?” vonal mentén, de az első 8-10 évben minden szavával és mozdulatával információt kér. Ha nem kap válaszokat, testileg gyarapodni fog ugyan, de soha nem tanulja meg, mit szabad és mit nem, hogyan kezeljük a tárgyakat és az embertársainkat (és hogyan működik az atomreaktor). Az így felnövő egyed haláláig gyerek marad, írni olvasni jobbik esetben megtanul, de fejlettebb összefüggések felismerésére képtelen. Lesz viszont saját gyereke. Akinek majd átadja, amit tud a világról.
A gyermek minden kérdésére válaszolni a legjobb esetben is unalmas és macerás, meg egyébként is, különböző és egyéb okok miatt  a francnak sincs rá ideje. Anyámat, apámat, nagyszüleimet kiskorukban a legváltozatosabb rokonok adták kézről kézre, amíg nem voltak munkaképesek (azaz úgy ötéves korukig), elvégre  szüleik éjjel-nappal dolgoztak, már ha épp nem váltak tetszőleges politikai rezsim, világháború vagy akkoriban gyógyíthatatlan betegség áldozataivá már 20-30 éves korban. A világ ugyan fejlődött lassacskán, bevezettek ilyen apróságokat, hogy 8 órás munkanap, meg penicillin meg pán-európai béke, de a gyerekre ettől függetlenül nem sok időt szántak, ha másért nem, hát hagyománytiszteletből (de inkább háztájiból, fusizásból, mellékállásból meg hasonlókból kifolyólag). Az iskola volt hivatva megadni a fegyelmet és a tudást. A szülő ebből odahaza legfeljebb a fegyelemre tudott még rátenni egy lapáttal. 
Az én generációm talán az utolsó, amelyik még nagyjából megúszta a tévét, minket egyszerűen kitettek/betettek valahova játszani, hogy magunkban vagy ún. „életkorunknak megfelelő társaságban” az már a család ízlésén múlott. De imhol az aranykor, ami nagyjából a nyolcvanas évek végével köszöntött reánk, immár 7/24 lehet tévézni gyakorlatilag bárkinek. (Vessük csak árgus szemeinket a putriban készült mélyinterjú alanya mögé, a fődpadlón, a rezsó mellett, közvetlenül a csirkék mögött ha más nem is, de egy nyomorult színestévé ott lesz). A háztájiból, fusizásból, mellékállásból (12 órás minimálbér+számlásból, chief executive megállás nélküli futkosásból) hazatérve immár azon sem kell tűnődni, hova tegyük azt a nyomorult, idegesítő kölköt: természetesen a tévé elé. Igaz, hogy a tévé a legritkább esetben válaszol a gyerek aktuális kérdésre – ahhoz tán műsort is kéne választani, urambocsá' elolvasni a tévéújságot – de ilyen apróságokra nem adunk. A jobbak már a járókát is eleve a nagyképernyős elé pozicionálják. Elvégre gyereket azért kell csinálni, mert már anyámnak is volt, meg ketyeg a biológiai óra, meg kiskorában olyan aranyos és puha, meg megszólnak ha nincsen. Hogy abból felnőttet kell faragni, az a többség tudatáig nem jut el. A tévé ráadásul a felnőttet is elszórakoztatja – nincs az a rémes csönd, ami azt jelezné, hogy a feleknek nincs miről beszélgetniük, mert abból az egy témából, ami volt nekik, az házasság első évében kifogytak. 
Ebből az egészből két dolog vezethető le.
1. Tökmindegy, mi megy a tévében, sőt, tökmindegy, van-e tévé, ha a gyereknek nincs emberi kapcsolata valamilyen felnőttel (pl. a szüleivel), így is, úgy is őrült lesz szegénykém. Hogy pontosan milyen jellegű őrült, az már sok egyéb tényező függvénye. Folklorisztikusan veszekedős-verekedős-részeges szülők, de a gyűlöletet gondosan a felszín alatt rotyogtató mintacsaládok is megajándékozhatnak minket az „osztály bohócával”, rosszabb esetben pedig az „agresszív kismalaccal”. Ez utóbbi eleinte csak az osztálytársakat és a pedagógust teszi a sírba akár teoretikus, akár fizikai síkon, majd később Audijával 150-nel végigcikkcakkol a Váci úton és leköpi a rendőrt (ha gazdag), vagy felpofozza a buszsofőrt, ha az nem áll meg a vegyesbolt előtt, pedig ő pont ott akart leszállni (ha szegény). Halmozottan intellektuális, galamblelkű, de amúgy kommunikációképtelen családban jöhet létre a világtól rettegő, sarokban kucorgó szerencsétlen és minősített alesetei (geek, stb.). Némi genetikai hajlammal megtámogatva bármely, gyermekét elhanyagoló család elláthatja a társadalmat olyan nélkülözhetetlen funkciók ellátására képes idegbetegekkel, mint az ügyfelet packáztató unott ügyintéző, vagy az auswitzi biztonsági őr. És persze tejesen hibbant családból is kikerülhetnek teljesen normális gyerekek, akik lázadásukat ippeg pont a konform viselkedésben élik ki, de ez azért ritkább, mert a fiatal szervezet számára roppant megterhelő.
2. Tökmindegy, mi megy a tévében, értelmes felnőtt el tudja magyarázni a gyereknek, legyen az akár felnőtt-, akár gyerekműsor. Igen, a baltás gyilkost meg a tátongó pinát is, bár ezeket  nagyon nehéz kontextusba helyezni, legalább annyira, mint a hangtalan, de legalább csapnivaló ritmusérzékű, X lábú, szakállas Megasztárjelölt hölgy harsány körberöhögését. Szülő legyen a talpán, aki ezt úgy tudja – hazugság nélkül! – megoldani, hogy közben megmarad az arca. A gyermek szemében ugyanis a szülei egészen pontosan olyanok, mint az istenek. A kétségbeesés setét óráiban tiszta szívvel fohászkodik hozzájuk, amúgy meg ráérő szabad idejében fogást keres rajtuk (és többnyire talál.) Ha sikerül kimagyaráznunk a dolgot, nyert ügyünk van, isteni státuszunk mintegy három percre megerősítést nyert. Ha azonban bizonytalanok vagyunk, meg se próbáljuk. Inkább bírjuk ki vér és dugás (és Megasztár) nélkül azt a 10-15 röpke évet, míg felnő a kis drága. Ja, meg gyereksorozatok nélkül. Véleményem szerint egyébként a gyermeki lélek kilencedik bugyrában rejlő agresszivitást és kapzsiságot maximálisan felerősítő és gátlástalanul kihasználó Bakugán, Pokemon és hasonlók még mindig ezerszer jobbak, mint a totális konzumidiotizmushoz vezető utat kijelölő méregrózsaszín pónis mesék, ahol a szereplők legnagyobb gondja a karaoke parti megszervezése. Az olyan készségfejlesztő alkotásokról nem is beszélve, ahol a sérülékeny lelkecskéjű, minden rossztól, pláne a vereség élményétől vaskézzel óvandó gyermekecskék elmécskéjét az alábbi feladat megoldásával csiszolják: „A kis Joe-nak le kell csúsznia a havas hegyoldalon. Vajon erre mit fog használni, sílécet vagy egy tábla csokoládét?”

A televízió semmi mást nem tesz, mint alkalmazkodik a közönséghez. A világ rendkívül bonyolult, és a tévé ennek úgy a háromnegyedét kihagyja (igen, igen, a szofisztikált diszkoveris dokumentumfilmek többsége is kihagyja). Minek is erőltetné, ha B. néző úgyse fogná fel, a B. néző gyereke meg még annyira sem. Aki a Minimaxon nőtt fel, az felnőttként is csak a meséket lesz hajlandó elviselni, csak akkor már a mesét nem úgy fogják hívni, hogy „Pónika és a muffinrecept” vagy „A Bakugán belei” hanem úgy, hogy X Faktor, Fűrész34627 vagy RTL Híradó. 
A tévéműsorok babrálása nem a kormány feladata, többek között azért sem, mert nincs értelme, a leleményes néző úgyis azt fogja nézni, amit akar, legfeljebb rászán némi időt, pénzt és kreativitást, hogy a napi betevő erőszak és szex meglegyen. A gyermek nevelése viszont még annyira sem a kormány feladata. Nagyhangú Szabó anyukának a 6.b-be üzenem, hogy nem is az iskoláé. Hanem a miénk. Merjünk szembenézni a tévével és társaival. Ha zavarnak minket, merjünk megküzdeni velők, vagy néhány órára megtagadni őket magunktól. Nehogy már a taknyos kölke azt higgye, hogy anyát meg apát félkézzel lenyomja egy 82 cm átmérőjű vacak doboz.

Címkék: média médiatörvény

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr962573693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csársz 2011.01.15. 20:22:31

Lehetek a barátod?

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.01.17. 10:58:55

@csársz: Hát... Majd a Kováccsal megbeszélem (:
Egyébként mindenki a barátom, aki a leiteren értelmes dolgokat mond (azaz a túlnyomó többség), csak nem mindet ismerem személyesen (:

csársz 2011.01.19. 00:12:35

@Kovácsné: biztos értetted, csak azt akartam jelezni, hogy nagyon-nagyon egyetértek mindennel, amit a gyerek és tévé kapcsolatáról leírtál, és olyan jól, hogy legszívesebben úgy, ahogy van, leközölném egy újságban!
Esetleg benne lennél?

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.01.19. 13:39:12

@csársz: Persze, hogy értettem (de álmodozni már csak szabad (: (: (: )
Leközlésben benne vagyok, persze hogy, hírnév, média, celebsors, jöhet (:
Részeleteket viszont javasolnám privátim (értsd: emailben (: ) megvitatni. Ha nem sikerül kihalászni a címemet az adattengerből, szólj.

Jakab Andor 2012.04.03. 23:27:44

Hát ezen könnyezve röhögtem végig. :)

black_mamba 2012.08.01. 13:30:02

Kedves Kovácsné!

A te blogodért (meg a leiterjakabért) már érdemes volt beköttetni az internetet! Csak így tovább! :)