Készült a Filmmagazin számára, 2011. július 24-én
Gondolom az nyilvánvaló, hogy a Harry Potter sorozat ezen utolsó gyöngyszeme mint filmalkotás normális történet és karakterek híján értékelhetetlen. Remek alkalmat nyújt viszont arra, hogy adjak egy kis történeti áttekintést, végre egyszer leírhassam, miért is utáltam én annyira szegény Harry Pottert mindjárt az elejétől kezdve, és ehhez képest mégis miért tett rám meglepően mély benyomást a végső legeslegutolsó rész.
Térjünk tehát vissza mindjárt a kezdet kezdetére, mikor 1997-ben megjelent az első Harry Potter könyv, és nekem mindenki azt mondta, hogy hülye aki nem olvassa. A Bölcsek köve nem véletlenül volt annyira népszerű. Rowling, aki kezdő íróként akkor még ún. saját stílussal rendelkezett, felvázolt egy világot, ami minden mágikus sallangjával együtt feltűnő és mindenféle szempontból roppant kellemetlen hasonlóságokat hordozott a valós iskolák és valós gyerekek világával. Mit is tanulhatott meg a kedves kis gyermek a könyvből? Azt, hogy baromi menő dolog rengeteg pénzzel és a legjobb cuccokkal érkezni az iskolába. Hogy akinek az igazgató a haverja, annak mindent szabad (míg a többieket esetleg már az „Esik a hó...” kezdetű népszerű versike első elsuttogott soráért is szerteszéjjel rúgják, nem hogy azért, hogy esetleg felgyújtja a magyartanárnő szakállát.) Hogy az iskolai versenyt nem az fogja nyerni, aki pl. tanul, hanem...na ki?.... hát aki az igazgató haverja. Hogy egy ötéves képzésben az első három percben el fog dőlni, hogy valaki a Dédelgetivaló Eminens (Griffendél), a Köpedelem Rohadék (Mardekár), a Szánalmas Bohóc (Hugrabug) vagy a Szürke Tömeg (Hollóhát) kategóriába tartozik, és ezekből a kategóriákból nincs kiút. És persze azt, hogy egy ötéves szakmai képzésben a diákok mindösszesen négy nyomorult varázsigét tanulnak meg, de a többségük még azokat is elcseszi. Ezt az alap-világnézetet árnyalták olyan további finomságok, hogy pl. bárki aki „zsíros hajú”, „kövér”, „szegény”, „jó tanuló”, „magába forduló” és még sorolhatnám, az gyanakvással kezelendő, adott esetben káposztával, paradicsommal és egyéb kerti termékkel az arcán illetendő. Mondom, nem volt olyan eleme a könyvnek, amit a gyerekek ne ismertek volna réges-régen. És az összes ilyen érdekesség megkapta a maga aranyozását, de vastagon, hiszen a szegény árva kis szemüveges Harry Potter az micsoda egy hős , megmenti a világot, és még a Griffendél is kap 50 pontot. Nekem ettől az egésztől megindult a perisztaltikám felfelé.
Aztán jött szépen sorban a többi könyv, Rowling egyre jobban keresett, egyre jobban belejött az írásba, és ezzel párhuzamosan egyre többet veszített abból az egyéni hangvételből, ami miatt csekélységem annyira utálta. Az utolsó n+1 könyv már a jók és gonoszok harcáról szólt, épp úgy, ahogyan az ildomos, épp csak helyenként fertőzte meg a történetet néhány passzus a tinik komplikált szerelmi életéről. Az iskolai élet bemutatása egyre anekdotikusabb lett, hiszen Harry Potter, oly sok közepes és annál rosszabb tanulóhoz hasonlóan, otthagyta a francba az egész állami képzési rendszert és inkább vállalkozó lett. (Meg celeb.) A kölkök mellett megjelentek az értelmezhető, többdimenziós felnőtt karakterek is, akikkel az ember együttérzett, akiknek érdemes volt szurkolni. Mi több, Harry Potter is kezdett felnőni, még ha felnövekvése közben egyre jobban belesimult is a méjnsztrím glamúrba.
A filmek nagyjából követték ezeket a lassú változásokat, olyannyira, hogy utóbb már nem is lehetett a bemutatókat karácsonyra időzíteni, hiszen mindenki egyre morcosabb pofát vágott, és csak úgy dőltek a hullák jobbra-balra (mondjuk ehhez képest a James Bond filmeket meg vörödrből öntik a népre karácsonykor, de hát ki vagyok én, hogy a világ minden rejtélyét megfejtsem...).
Minden egyes Harry Potter film kicsit olyan volt, mint egy matricás album, a hiányzó kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb darabokat az ember beragasztgatta az olvasmányemlékeiből, aki meg esetleg beesett az utcáról úgy, hogy életében nem olvasta a könyveket, az vagy öt perc múlva álmélkodva kifarolt a moziból, vagy végignézett egy-egy legfeljebb közepes filmet sok csodaszép vizuális csingilingivel. A legjobb filmek még talán azok voltak, amik mertek elszakadni Rowling félelmetesen vontatott történetvezetésétől (amihez képest az agg Tolkien papa egy fast and furious) és nem feltétlenül életszerű dialógusaitól.
Az utolsó könyv megfilmesítése viszont nyilvánvalóan a gyökerek legutolsó hajszálgyökereihez tér vissza, nem véletelenül két részben. A Halál ereklyéi I. csak szimplán unalmas volt, a Halál ereklyéi II. viszont sokkal érdekesebben unalmas. Az ember egyrészt olyan érzéssel jön ki, hogy „na végre egyszer történik valami egy Harry Potter filmben” mert volt itt minden, várostrom, lézerpárbaj (jó, nem lézerpárbaj, de ez most tökmindegy), nagy mérges sárkány, trollok, robbanás, meztelen felsőtest (ne rohanjunk jegyet venni, csak a férfiak vetkőznek), csókolódzás és még sorolhatnám. Másrészt viszont fogalmunk sincs, miről beszélgettek a szereplők, mert minden párbeszéd olyan, mintha lassítva játszották volna le, visszafelé. A mellékszereplők apránként eltünedeznek (van, aki csak azért bukkan fel, hogy aztán zsupsz, meghaljon, mint pl. kedvenceim, a Weasley ikrek, akik pont úgy néznek ki, mint a fiatal Stephen Fry kétszer). Az egész dolog lényegén, az agyonalázott Piton professzor teljes körű rehabilitációján sokat ront, hogy ugye az előző részekben darabonként húsz másodpercet szerepelt, másrészt megfiatalítása a szomordad flashback részekben totális csőd, ahhoz képest, hogy pl. a húszéves Jeff Bridges milyen hihető volt a Tron Örökségben. Arról végképp ne is beszéljünk, mikor kedvenc ifjú szereplőink az utolsó néhány percben megpróbálják előadni húsz évvel idősebb önmagukat, mert az röhejes. A történet még a korábbi részeknél is likacsosabb, az átlagember bemenet csak arra emlékszik, hogy voltak a horcruxok meg a halál ereklyéi, de hogy ki kivel mit és miért, az már a ködbe vész, a film csak a minden háttértudással felvértezett rajongóknak ajánlható.
Épp itt van a dolog varázsa, és nagyobb varázs ez, kérem, mint a csokibéka, meg a Bagoly Berti csapágyolaj-ízű cukorkája. Mert teltház volt, és a rajongók – vagyis az a rengeteg ember, aki nem én vagyok – ezt a filmet imádták, lélegzetvisszafojtva figyelték, megfelelő helyeken könnyeiket morzsolgatták, más megfelelő helyeken harsányan kacarásztak a világ leghülyébb poénjain. A Halál ereklyéi II. működik, csodálatosan, megmagyarázhatatlanul. Jobban működik méghozzá, mint az összes többi Harry Potter film, hiszen eleje ugyan nincs, de vége van, egyszer és mindenkorra, katartice. Végül is nem maga az alkotás nyűgözött le (ami egy nylonzacskó olcsó takony legfeljebb közepes színészi alakításokkal), hanem az az együttlégzés, amit nem lehetett nem érezni, az a fantasztikus kollektív emberi energia, ami annyi mindeféle normális dologra is használható lenne, itt speciel arra volt használva, hogy az emberek együtt borultak le imádatuk tárgya előtt. Ha DVD-n néztem volna, a felénél kikapcsolom, de a moziban megadta a manapság oly ritka Cinema Paradiso közösségi élményt. Isten bizony, mélabúval tölt el, hogy mostantól itt állunk nyomorultul, pottertelenül.
