Készült a Filmmagazin számára, 2011. október 1-én

A film, ahol Mr. Bean pofán vágja Scully ügynököt.

A Filmmagazintól ezúton is szeretnék elnézést kérni, hogy ennek a pár sornak a megszülése több mint két hetet vett igénybe, de szegény Johnny English tényleg nem az az alkotás, ami bármiféle nyomot hagyna az ember pszichéjén: mondhatni a világ legbiztonságosabb filmje, se a magunkra ismerés katartikusan depresszív melankóliáját, se hisztérikus röhögőgörcsöt nem fog kiváltani belőlünk. Ilyenkor az önjelölt filmkritikus hazamegy, és hirtelen ezerféle hasznosabb dolga akad, mintsem hogy leüljön ihleni egyet. Johnny Englishnek köszönheti tehát a kicsiny házinyúl, hogy kilakkoztam a körmeit, meg a gyerekek, hogy kiporszívóztam a mackóállományt, meg a férjem azt a pompás, aszalt szilvával töltött pácolt vaddisznófejet. Bármit, csak erről ne kelljen írni.

Johnny English (Rowan Atkinson) mint minden magára valamit is adó titkos ügynök besokall a hivatástól, és egy távoli tibeti kolostorban keresi a belső békét, ahol is az önmegvalósulás jegyében mind nagyobb és nagyobb téglákat vonszol a zacsijához kötözve. Ám a nagyvilág pörgése ettől még nem áll le. Pegazus ügynök (Gillian Anderson) tudomására jut, hogy a kínai miniszterelnököt meg akarják gyilkolni, Johnny Englisht tehát ismét csatasorba kell állítani. Kap egy kötelező afroamerikai buddyt (Daniel Kaluuya) és már indul is a csatába a barátjának hitt áruló kettős ügynök (Dominic West) és persze a mániákus gyilkológép 80 éves kínai takarítónéni ellen. Közben pedig – hinnénk, avagy sem – még a dögös szőke (Rosamund Pike) is beleszeret.
Mármost a jelen alkotásban pellengérre állított James Bond filmek önmagukban is elég röhejesek. (Ezúton is elnézést a rajongóktól, de azok. Igen, a Kvantum csendje is az, különös tekintettel a magyar címére.) Parodizálni őket veszélyes mulatság, a Johnny English már az első nekifutásban is erősen határeset volt, de akkor legalább Rowan Atkinson még relatíve fiatal volt, és a filmet hajtotta valami miszterbínes groteszkség és lendület.
Félreértés ne essék, én Atkinson elkötelezett híve vagyok. Kitűnő színész, és még azt is megkockáztatnám, hogy szimpatikus férfi (nem, nem, köszönöm, nem kell a mentőket hívni, majd beveszek valamit). A többség persze Mr. Bean-ként ismeri, ahol emberünk folyamatosan olyan arcot vág, mint aki nem csak sejti, de tudja is, hogy a végbélszondából ez még csak az első három méter volt. Ha viszont várunk néhány percet, akkor azért sokaknak beugorhat a maga nemében végtelenül szellemes és intelligens Fekete Vipera sorozat is, vagy akár az Eltakarítónő zseniálisan megformált pap karaktere. Aki meg látta Rowan Atkinsont színpadi szkeccsekben, az soha nem felejti el (én mondjuk nem láttam, csak DVD-n,de akkor is.) Talán ezért is fáj, hogy ez a film ennyire semmilyen lett.
Atkinson megöregedett, és nagyon helyesen belátta, hogy az átlagnéző nem igazán vevő az olyan jellegű szórakoztatásra, hogy a kedves, ezüstös hajú bácsi borzalmas pofákat vág, aztán tetőtől talpig összekenik szarral. A legütősebb gusztustalanságokat és a leghajmeresztőbb ökörködéseket tehát nyilván el kellett hagyni, amivel viszont a film elveszítette a közönségének mondjuk 90%-át. Az újratöltött Johnny Englishnek vannak jó poénjai. Az a kettő-három legalábbis, ami nincs kapcsolatban a macskákkal, illetve a herékkel. Én pl. jókat kuncogtam a körforgalomban szabályosan közlekedő helikopteren meg az aranyos szuperautón, de mindent megér az az öt perc is, mikor Johnny English igazi cool angol titkos ügynökként létrák és lépcsők szövevényén át megamagabiztosan elkapja és hatástalanítja a vérnősző kung-fu bajnokot. A többi viszont gyalázat. Szomorú, de így van: a 21. században elértünk arra a kulturális mélypontra, hogy macskákról és herékről egyszerűen nem lehet több bőrt lehúzni. (Akkor se, ha az előbbi húzza le a bőrt az utóbbiról. Fordítva - na az már érdekesebb volna.). Ha beütne valami borzalmas apokalipszis, ahol a világ összes filmjének még az emléke is elpusztul, akkor olyan hat-hét generáció múlva már ismét biztonsággal lehetne próbálkozni a macskahajigálással és a tökön rúgással. Akár a habostortás vigalommal is. De addig nem. Főleg akkor nem, ha a moziból hiányzik a már említett szakértő nézői réteg, akiknek a macska és a here csak felvezetés a kakipisihez. (Ne aggódjunk, azért Scully ügynök nagyijának többször végighúzzák a szendvicses tálcát a pofásabbik felén, sőt Scully ügynök is megkapja a magáét, önfeledt szórakozásban nem lesz hiány.)
A kimondottan rossz tempójú filmben egy-egy vidámabb percet vagy tíz-tizenöt olyan követ, ahol nem lehet eldönteni, mi is volt az alkotók szándéka, finoman bazsalygós paródia, komoly kémtörténet, vagy csak a mozijegyek árának beszedése, aztán futás. Egy olyan mezőnyben, mely magában foglalja a maga nemében utánozhatatlan Austin Powers sorozatot, a távolabbi rokon Csupasz pisztoly életművet és mondjuk a Nagy Durranást, ezt még egy angol film sem léphet meg. Johnny English talán még az 1967-es Casino Royale-nak sem ellenfél, pedig az is egy híresen kevéssé sikerült James Bond paródia volt, zseniális David Niven és Oscar jelölés ide vagy oda. Talán ha Atkinson radikálisan megváltoztatja a koncepciót, és egy életkorban és intelligenciában sokkal jobban hozzá illő, friss, dögös, agyafúrt Fekete Vipera karaktert vett volna elő a kifakult, szomorú idióta helyett, aki jobban passzol az egyébként egészen jópofa helyszínekhez és akciókhoz.. de nem.

Kedves, nyugodt, helyenként kifejezetten unalmas filmet kaptunk egy nyugdíjas, nagyon szimpatikus bohóctól. Nem erre fizettünk be.