Vasököl

 2011.10.10. 09:31

Készült a Filmmagazin számára, 2011. október 8-án

 

Figyelmeztetés: Ez NEM sci-fi! Ez NEM akciófilm! Jó eséllyel EZ 2011. egyik legszórakoztatóbb családi filmje, habos kakaóval

Aki elfogulatlan filmkritikára vágyik, írassa robotokkal, ebben a műfajban az intelligens gépezetek valószínűleg jobbak lennének, mint a bokszban, de erről valamivel később. Jelen film esetében elfogultságomat nem a Hugh Jackman disznósajtnyi mellei okozzák. (Hát PERSZE, hogy Jackman itt is levetkőzik. Szegény ember, komolyan kezdem sajnálni, már nem is úgy kezelik, mint egy színészt, hanem mint egy rossz kurvát...) Hanem a Robot Wars. Mi az a Robot Wars? – kérdezi erre teljes joggal a 9 millió-hányszázezer megnépszámlált magyar lakos, aki nem nézte annak idején a BBC2-t. A Robot Wars című sorozat többé-kevésbé a Vasököl alapötlete, arról szólt, hogy pihentagyú ezermesterek harci robotokat eszkábálnak össze a sufnijukban (a 30 cm-es mérges kis gyufaskatulyáktól a másfél mázsás monstrumokig), aztán ezeket egy vicces meglepetésekkel teli arénában egymásnak eresztik, ennek pedig a nem kevésbé pihentagyú nézősereg (csekélységemmel az élen) nagyon örül. A Vasökölben ez a grandiőz elgondolás annyiban módosul, hogy értelmes, praktikus kialakítású harci robotok helyett két lábon egyensúlyozó, emberszabású kasznikat látunk, és a lángszóró használata nem engedélyezett. Ja, és a pihentagyú ezermesterek helyett a képünkbe tolják a kariz(o)matikus Hugh Jackmant meg az angyalarcú kiskölyköt.

A közeli jövőben járunk. Szabóéknak pont lejár a frankhitele, végre kiváltják a nagymutert a zaciból, és már nem csak karácsonykor használnak meleg vizet. Közben a világ túlsó felén a zemberek jobb híján azzal szórakoznak, hogy kívülről vezérelt, kétméteres robotokkal vívatnak bokszmeccseket. Charlie, a kiégett ex-bokszoló (Hugh Jackman) abból próbál megélni, hogy nem kevésbé kiégett roncsokat küld a harcba huszadrangú falusi vásárokon és eldugott arénákban. De ha csilivili krómozott csodákkal dolgozna, akkor sem lenne sikere, mert pocsék rossz irányító, és az élet minden egyéb területén is egy hülye lúzer. Emberünk robotjait rendszeresen alkatrészekre verik, egy fityingje sincs és állandóan menekül mindazok elől, akik könnyelműen kölcsönöket adtak neki (mint pl. az egyébként kiváló Kevin Durand, akinek a karaktere ebben a filmben azért szerepel, mert... miért is?) El lehet képzelni Charlie örömét, mikor hozzá kerül a 11 éves kisfia (Dakota Goyo), hát még amikor a gyerek megtalálja a retekben Atomot, a régi rozsdás robotot, és kitalálja, hogy csináljanak sztárharcost belőle.
Hogy múlik az idő. Harminc éve elég volt kiírni a pószterre, hogy Spielberg, és már tódult is a nép a moziba a bankókat lobogtatva. Most meg megláttuk a stáblistán a nevét, és testületi „Uram Jézus” felkiáltással a kukoricába temettük az arcunkat. Vazze, Spilberg, meg szőke kisgyerek, meg kék szemű robot? Hát ne volt elég az AI? Komolyan mondom, már készítettük a hányózacskót. De legnagyobb meglepetésünkre épp csak néhány deka répa hagyta el a szervezetünket. Hisszük, avagy sem, a robot nem kel életre, és nincs neki szíve, és a szőke kisgyereken is csak annyi vattacukor van szétkenve, hogy az még átlagos gyomorral éppen elviselhető. Szinte láttam magam előtt, ahogy a csaholó Spielberget négy-öt kétségbeesett asszisztens próbálja kezénél-lábánál visszafogni. „Érzelmeket! Gyereket! Kutyát! Amerikai zászlót!” ordít az elaggott Mester, csak úgy preckel a nyála. „Steve, mi csak a pénzt szeretnénk kérni” próbálnak a lelkére beszélni a többiek „a többit bízza ránk”. Spielbergnek kiesik két milla a farzsebéből, ekkor elvonszolják és bezárják valahova.
A robotok tehát csak majdnem tűnnek értelmes élőlényeknek, a talpraesett kisfiú láttán csak majdnem nyílik ki a bicska a zsebünkben, a film csak majdnem veszi magát halálosan komolyan. Ami menti az egész furcsa egyveleget, az Hugh Jackman. Jackman ugyanis aranyos, nem pedig férfias - jó, persze, hogy férfias, de nem a baltaarcú, gépkarabélyos hőstípus, hanem a szeretetre méltó balfék. Tisztára mint egy bébirozsomák. Jackman kedvéért elnézzük a vérlázító párbeszédeket, a naplementéket, a kék szemű robotot, meg ahogy peregnek a könnyek, mint az a bizonyos hulló vízgyöngy hattyú tollán.
Már csak azért is elnézzük, mert ez bizony vérbeli gyerekfilm, olyannyira, hogy egyetlen árva csöcsöt sem mutatnak, és többen ülésmagasítót kértek a bejáratban. Nem csak gyerekeknek szól, hanem a gyermekdedeknek is. Láttam én már egy-két sikerültebb komédiát hosszú életem során, de akkora röhögést még vetítőteremben nem hallottam, mint mikor a robotok harcában Atom szanaszerteszéjjel verése közben másodperecnyi hatásszünet állt be, épp csak annyi időre, hogy tisztán hallható legyen a nyolcadik sorban ülő kopasz-kigyúrt kétajtós fridzsider megjegyzése: „Jaj, szegény csórékám!”
A sok együgyű néző, sikerült őket átrázni. Ezek, kérem, együtt éreztek a karakterekkel! Itten szurkolás volt! Meg „Vigyázz, ott van mögötted!”. Miközben megértéssel viszonyulok az összes háborgó filmkritikushoz, akik a sárga földig, sőt a vörös iszapig lehúzták ezt a szerencsétlen filmet, szeretném megjegyezni, hogy ez az együttérzés az egyetlen, ami egy ilyen műalkotásban számít. A Vasököl nem társadalmi dráma, nem pszichológiai mélyszántás, hanem a Vitéz László meg az Égigérő fű, nagy gyösz robotokkal.
Tenném hozzá azonnal: meglepően jó és életszerű robotokkal. Végre eljutottunk a mindentbele CGI-tól az értelmesen kihasznált technikai lehetőségekig. Megérte felépíteni a két és fél méter magas animatronic modelleket, mint ahogy megérte kikérni Sugar Ray Leonard tanácsait is. Ugyanebben a témakörben a Rocky talán jobb volt (ez már csak abból is látszik, hogy nálunk a rekurrens vándorcirkuszban a mai napig a Rocky zenéjére jön be az elefánt, szájában az ötvenéves kiflitterezett művésznővel). De a Rockyra nem viszem be a kiskölyköt. Erre meg igen.

Bizonyos technikai részletek mellett azért nem lehet szó nélkül elmenni. (Illetve el lehet, de juszt sem fogok). Ha ezt a filmet én írom, az hagyján, hogy kihagyom belőle a nyálas családegyesítési vonalat, de az is biztos, hogy a hangvezérelt bokszoló robot a tabella legalján végzi, közvetlenül Kozármisleny után. Gondolkodjunk már el, felebarátaim. Hangvezérlés a konzol ellen, különös tekintettel egy olyan ellenfélre, aki saját bevallása szerint AI-t használ. Hát a jobb horogból odáig jutok el, hogy jo..., és a másik robot máris bevitt vagy negyven találatot. Ráadásul a jobb horog komplex fogalom. Körülbelül háromezer mozdulatot jelölhet, melyek tizedmilliméterekben meg millinewtonokban térnek el egymástól, és ezek az eltérések adott esetben egy egész meccs kimenetelét dönthetik el. De nem kevésbé vagyok lesújtó véleménnyel az árnyék üzemmódról sem, ahol a robot Hugh Jackman bokszmozdulatait másolva harcol a másik ellen. Ez ugyebár azt feltételezi, hogy Hugh Jackman a részecskegyorsított bozonokat megszégyenítő sebességgel rohangászik a ring körül, hogy mindig benne legyen robotjának szűk 90 foknyi látóterében. Rohangászott a bozon/tos Hugh Jackman? Dehogy rohangászott, akkor a jónép nem látta volna, ahogy időnként befeszít és mosolyog az ötvenkét fogával. Meg ha már árnyékboksz... Gyerekek, XXI. század. Kinectről hallottatok már? Szóval gyalázat, na, ekkora marhaságokat megpróbálni beadni a műértő nagyközönségnek.
Mondom, ha én csinálom ezt a filmet, ilyen hibák nem fordulhattak volna benne elő, hanem a garantáltan gyerekmentes főhős, aki véletlenül sem egy impulzív, izomagyú barom, hanem egy megfontolt, szemüveges műszaki entellektüell, szépen, fokozatosan, hibáiból minduntalan tanulva kidolgozza a világ legjobb harci robotját, aki aztán mindenkit lenyom. Remek film lett volna, rajtam kívül megnézik még vagy öten. Gondolom, nem véletlen, hogy a filmek készítését nem rám bízzák.

Maradt tehát az összes nyál és takony, a lelkesen domborító Hugh Jackman, a bűbájcuki kisfiú, a  megható pofájú robot, meg az a kibánt hangvezérlés, és született egy meglepően jó családi film, hatalmas, de valami gigászi érzelmekkel, meg tanulságokkal, meg katarzissal. És még Kovácsné is megmaradt a nézőtéren. Olyannyira, hogy azonnal viszi majd a DVD-t a gyereknek, ahogy megjelenik.

 

Címkék: kritika hugh jackman real steel vasököl

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr913291138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

suo tempore 2011.10.10. 17:41:07

én is végignéztem, és a kék szemek után már vártam a szomorú robot bárgyú prüttyögését...de szerencsére ezt nem vitték túlzásba, inkább a karatekid vonulatra volt kihegyezve

de több dolgot én sem értettem:

1. ha embert kiütnek, ott van értelme rászámolni, de egy gép nem ilyen, vagy működik tovább, vagy nem, de a földön heverésnek semmi értelme

2. hogy lehet úgy árnyékboxolni,h nincs velem szemben az ellenfél és nem látom szemből,h milyen mozdulatokkal kell kitérni, vagy visszaütni

3. mindig csak az egyik robot ütött, a másik meg hagyta,h üssék, ez kb olyan, mint a bádszpenszer filmekben, mikor 10en megtámadják, de mindig csak egyet pofoz, a többi meg addig magában karatézik vmelyik sarokban

a kölyökkel nekem se volt bajom, épp csak súrolta a nyálas kis strici kategóriát

viszont a női szerepek nagyon egydimenziósak voltak benne, mind a kettő

és végezetül: ezeknek az amcsiknak apa-fiú komplexusuk van, vagy mi? már a sokadik tucat olyan filmet látom, amiben az apa és fiú kacsolata jut eposzi magasságokba a teljes semmiből, boa

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2011.10.11. 07:04:57

@suo tempore: Szerintem valaki úgy lesz filmrendező, hogy előbb jól összeveszik az apjával, aztán juszt sem lesz jogász vagy vendéglátós. Onnantól meg az összes filmjében ezt a konfliktust dolgozza fel (: