Az eredeti Hófehérkét a mai napig az egyik legjobb Disney mesének tartom (a méltatlanul elfeledett Hófehér című magyar rajzfilmet meg a legeredetibb feldolgozásának, de ezt most hagyjuk). Ellentétben a rengeteg belőle származó örökmotívummal, melyeket mára már jócskán meguntunk, a maga idejében kimondottan bevállalósnak számító alkotás egyetlen napot sem öregedett. Ben Ten vagy Szivacs Róbert ide vagy oda, a Hófehérkét a gyerekeim is nagyon szeretik. (A legszebb bók, amit valaha kaptam tőlük, az az volt, hogy „Anya, most már tényleg olyan szép vagy mint a Gonosz Királynő”). A kiskölkök odavannak az állatokért, imádják a törpéket (még ha a halmozottan fogyatékos, hydrocepháliás Kuka kiröhögése manapság nem is egészen PC) és igen, bálványozzák a gonosz királynőt. Az egyetlen, aki nem jön be nekik, az maga Hófehérke. Ahogy a nagyobbikom megfogalmazta, „az egy hülye...”, és megmondta, hogy mi. (A kérdéses munkaügyi szakkifejezést tőlem tanulta, de sebaj, inkább tőlem, mint mástól). Hófehérke karaktere a maga modoros manírjaival helyrehozhatatlanul megavasodott. Nem azért, mert nem kardozik. Nem azért, mert sodortatja magát a sorssal, meg fostos galambok közt üldögélve várja a jóképű, gazdag királyfit. Hanem azért, mert buta. Na ez az a probléma, amit a Hófehér és a vadász alkotói nem voltak képesek megoldani.

A jelenlegi változat története kissé elrugaszkodik az eredetitől (miközben bizonyos részleteket igen kedvesen és viccesen idéz meg, de erről kicsit később). Hófehér (Kristen Stewart) a boldog királyság boldog királyának a boldog kislánya, egészen addig a pillanatig, amíg az anyja el nem huny. Apja hirtelen ihletésre feleségül veszi az ármányos Ravenát (Charlize Theron), aki nyomban véget vet még a maradék boldogságnak is, és nem is csak enyhén pszichopata bátyja (Sam Spruell) oldalán setétségbe taszítja az egész francos mindenséget. Hófehér egy adott pillanatban megszökik a legmagasabb torony legmagasabb szobájából, mire Ravena utána küldi a megtört lelkű, részeges, továbbá csibészesen jóképű Tho... ja nem, Vadászt (Chris Hemsworth) hogy hozza el a leány szívét, mint azt ugyebár ilyenkor szokás. Közben Hófehért régi barátja, a nem kevésbé csibészesen jóképű Herceg (Sam Claffin) is keresni kezdni, és valahol félúton mindenki találkozik a hét törpével.

Ha megnézzük a film elején az Universal logóját, a Föld éjszakai oldalának fényeit láthatjuk. Helyenként iszonyatosan rengeteg sokat egymás hegyén-hátán, máshol meg több kontinensnyi büdös nagy fekete semmit. Ezek után mondja még valami, hogy nincs szükségünk mesékre. Kell az a kis illúzió, ha nem akarunk végleg depresszióba zuhanni, meg egyébként is, nincs az a sötét tónusú fantasztikum, ami ezt az öt másodpercnyi ráébredést überelni tudná.
A Hófehér egészen jó kis dark mesének indul, és majdnem... De aztán sajnos mégsem. Így is egészen szórakoztató, és vannak kimondottan jó pillanatai, de egy orbitális és számos aprócska hiba folytán mégis inkább vegyes, mint pozitív élményekkel távoztunk a testüregmotozásra bármikor készen álló Fekete Lovagok szigorú pillantásainak kereszttüzében, akik gondoskodnak róla, hogy a sajtóvetítésen véletlenül se vegyem fel a másfél órás filmet kockánként a tizenöt éves mobilommal.
Ravena, a Gonosz Királynő majdnem tökéletes, Charlize Theron apait, de inkább anyait belead. Viszont hagyjanak már békén azzal, hogy miért lett gonosz, mert nem érdekel. Illetve, már hogy a fenébe ne érdekelne. Ha van hozzá egy G. R. R. Martin szintű tehetség, aki ezt néhány odavetett sorban is hitelesen el tudja magyarázni. Persze, hogy a világ nem fekete-fehér, persze, hogy nincsenek jók meg gonoszok. De most ezt vagy fejtsük ki normálisan, vagy ragaszkodjunk a meséhez. Előbbi esetben felejtsük el a varázserdőt, utóbbiban meg igenis tálalják fel nekem CGI aranytányéron a piedesztálra állított hófehér szüzet, meg a szadista sátánista ribancot, meg szőke herceget. Ahhoz hihetetlenül nagy májernek kell lenni, ha ötvözni akarjuk a kettőt, jóval nagyobbnak, mint az egyébként tisztességes szakembernek tűnő Rupert Sanders. Az nem jellemrajz, és nem is komoly történetvezetés, hogy néha-néha mintegy emlékeztetőül valaki kiszól a vászonról a legszebb Szomszédok nagymonológ stílusban hogy„hűűűűű bazmeeeeg, mennyire nem akarok én megöregedni” meg „juuuuuj, azok rohadt férfiak” (akkor sem, ha egyébként ezek időtálló arany igazságok, hehehe).
A Vadász láttán már majdnem eszünkbe jut a Han Solo. Chris Hemsworth a testi adottságaik alapján híressé lett férfiszínészek egyik egészen elviselhető példánya, tud mosolyogni, van benne némi belső tartás, szóval a musculus deltoideuson túl is érdekesnek tekinthető. Szerepe azonban jelen esetben túl sokszor korlátozódik arra, hogy nagyokat húz a pálinkás butykosból (mittudomén, miből és mit isznak Túl az Óperencián a kedélybeteg vadászok...), magyarán tisztességes karakterrajz/egydimenziós szívdöglesztő vitéz helyett megint csak egy modoros klisét igyekeznek az agyunkba döngölni: ez itten a tragikus sorsú alkoholista, tessék má’ sajnálni, azt a hét meg a nyolcát neki. A Vadász még mindig jobban járt egyébként, mint az abszolút súlytalan, és köztünk szólva teljesen szükségtelen Herceg, ha Chris Hemsworth karaktere egy fél Han Solo, akkor szegény Sam Claffiné mondjuk egyhuszad Luke Skywalker, és ez nem a színész, hanem egyértelműen a forgatókönyvírók hibája. (Darth Vader szerepében Sam Spruell meglepően jó, ahol kell, aljas, ahol kell, esendő, ez viszont nem a forgatókönyvírók érdeme.)
A varázserdő, meg egyáltalán, az egész mesevilág majdnem tökéletes, de azért kéne még egy centi a zsenialitáshoz. Hiányoznak az olyasfajta igazán elvadult megoldások, melyekkel Guillermo del Toro, vagy testileg és lelkileg egyaránt bozontosabb korában Tim Burton örvendeztette meg a publikumot. Azért érdemes legeltetni a retinánkat, mert a „cukker Disney állatfigurák” némelyike igen jópofa újraértelmezést kap (ráadásul most kivételesen a CGI állatokat a kockafejű szoftveresek szemlátomást néhány anatómus és állatorvos bevonásával animálták). A Fehér Szarvas meg egyenesen olyan, mint a Mononoke hercegnőben az Erdő Szelleme. A törpék speciel azonnal belopták magukat a szívembe (náluk is több bájos visszautalást csíphetünk el az eredeti rajzfilmre). Juszt se mondom meg, hogy ki a vezérük, hátha valaki még nem tudja, és akkor az ugyanolyan jót fog röhögni, mint én, amikor először megláttam. (Térgeometriai formákkal immár le nem írható szívemnek a százegyedik csücske a jellegzetes orgánumú illető, és túl sokat még csak maszkírozni sem kellett rajta, elég volt némi számítógépes töpörítés.) Szóval a látványtechnikai megoldások mindent összevetve így is nagyon élvezetesek, az egyetlen igazán komoly baj velük csak az, hogy ha épp nincs édi pislogós gomba meg szépen koreografált kardozás, az ember eltűnődik, hogy most akkor a szereplők hova is mennek, és főleg miért.
És akkor a sok apróság után rá is térhetünk a már említett orbitális melléfogásra, ami miatt a Hófehér mégsem került fel nálam az élvezhető filmek listájára. Ez pedig Kristen Stewart, aki kifogástalanul szedett szemöldökökkel 20 évig raboskodik a várban, aztán mindenki legnagyobb bánatára rászabaduljon a környékre. Az a kisebbik baj, hogy a Gonosz Királynő a teljes mozijáró közönség, valamint csekélységem egybehangzó véleménye szerint gigantikus nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint Hófehér, ergo a varázstükör azonnali dioptriacserére szorul. A nagyobbik baj az az, hogy Stewart arcára egyetlen dolog van kiírva, szép színes halogén fényekkel: „Gyerekek, nem hiszitek el, mennyit kerestem a Twighlight filmekkel”. Lehet, hogy egyébként szellemes társalgó, vagy az irodalmi Nobel díj leendő várományosa, csak ebből sajnos mimikailag semmi nem látszik rajta. Emiatt aztán egyetlen pillanatig nem lehet elhinni róla, hogy ő lesz a nép megmentője, a bolyhos kisrágcsálók mentora, az egy szál karddal várakat ledöntő Zsándárk, pláne a számtalan sok férfiszívek miszlikbe törője. Hófehér pontosan ugyanaz a „hülye....”, mint Hófehérke. Hogy ez tudatos koncepció, vagy az évszázad tévedése, azt nem tudom, de hogy rendkívül szerencsétlen megoldás, az biztos.

Mint ivarilag erre predesztinált egyednek, nekem alapból semmi bajom sincs az emancipált nős filmekkel. Persze hogy, igenis, a nők is tudnak súlyos döntéseket hozni, sereget vezetni, ad abszurdum másfél kezes karddal kínos sérüléseket okozni az ellenfél belsőépítészeti megoldásaiban. Még szép, hiszen a nők is csak emberek, még akkor is, ha időnként kisbabák hagyják el a testüket valahol alul. De az emancipáció 100 g gyorsulással fog beledőlni a dugába, ha a női hölgyemény a sorsdöntő döntések meghozatala, a seregek bátorítása meg az ellenfél kizsigerelése közben totális hülyeségeket beszél, édeskedik, és finoman eltartja a kisujját. Nagyon várom azt a Hófehérke-verziót, ahol a bugyuta királylány úgy nő fel a feladathoz, hogy miközben komolyan vehető, mégsem veszíti el nemi identitását. Attól tartok, még jó darabig várnom kell.