Pain and Gain

 2013.08.01. 15:46


Ezt az értekezést egy üzenetváltás felidézésével kezdeném, ami egy kiváló ismerősöm és köztem zajlott le.
Kiváló ismerős:  Olvastam az írásod, majd azt magyarázd el nekem, honnan lehet tudni hogy mikor rossz a rendezés vagy a forgatókönyv?
Kovácsné:  Amikor én azt mondom (: (: (: Amúgy a forgatókönyv akkor rossz, ha a történetben elvarratlan szálak, felesleges szereplők vagy érthetetlen vargabetűk vannak. Akkor is rossz, ha a filmben ordító logikai bakik vannak minden ötödik percben, de ezzel azért az ember egy kicsit megbocsátóbb, ha a valóságot akarom nézni, akkor átmegyek anyámhoz (:  Sokat számít, sikerül-e "megírni" a karaktereket (az már egy más kérdés, hogy a kedves színész a jól megírt karaktert el tudja-e játszani). Rossz a forgatókönyv akkor is, ha pl. egy nyári blockbuster röhelyesen komolyan veszi magát, vagy egy komoly témát megcélzó alkotásban óvodás poénok vannak.  Mármost a rendezés akkor rossz, ha a fenti hibák bármelyikét elkövetik, elvégre a rendező dolga, hogy mindenre odafigyeljen. Rossz a rendezés akkor is, ha a filmen látszik, hogy koncepciótlan, azaz a stábban mindenki azt csinált, amit akart, a színészek nem játszanak egymás alá, stb. meg akkor is rossz, ha a rendezői koncepció csak a rendezőnek tetszik (: ”

Nem gondoltam volna, hogy ennek az egésznek ilyen hamar relevanciája lesz, de aztán megnéztem a Pain and Gaint. Mármost a Pain and Gain dióhéjban arról szól, mekkora baromság az amerikai álom mint ezt a film alapjául szolgáló valós események is bizonyítják. De választhatunk egy másik dióhéjat is: ez esetben a film lényege az, hogy a transzformeres Michael Bay megpróbált csinálni egy Guy Ritchie filmet. Vagy egy egyszemélyes Coen brádörzöt. Vagy egy Martin McDonagh-t. Vagy nem tudta eldönteni. Vagy véletlenül kettőt lapozott a Filmlexikonban. Mindenesetre az érdemi kritika kezdetén hadd utaljak rögtön vissza a bevezetőben említetettekre: a film vagy bármely művészeti alkotás nem abszolútum, hanem az az amorf mentális izé, ami az én fejemben születik róla, azaz a Pain and Gain nem azért rossz film, mert az, hanem azért, mert én azt mondtam róla.

 Lugo (Mark Wahlberg) személyi edző Miamiban, közepes fizetéssel, ún. álomszerű testtel, stb. Nincs is olyan rossz sora, gondolhatnók, de Lugo nagyra tör: meg akarja valósítani az Amerikai Álmot, ami az ő sajátos értelmezésében az, hogy ami másnak van, az neki is legyen ünstöllést. De minden, vazze, Porc...Porsh... menő sportautó, meg bikinis csajok, meg....minden. Moziélményei alapján kidolgozott tuti tervéhez segítőket is talál, a szteroidoktól impotens  Adrian (Anthony Mackie) és a drogtól félhülye Doug (Dwayne The Rock Johnson) személyében, nincs is más hátra, mint elrabolni a gazdag Victort (Tony Shalhoub) és rávenni, hogy írassa rájuk a pénzét.

Az addig rendben, hogy a valóságban így történt a dolog (ezt fájdalmasan sokszor hangsúlyozzák), de könyörgöm, ez egy film. Persze lehetne csinálni az egészből dokumentumfilmet is, akkor viszont még véletlenül se válasszuk főszereplőnek a nem kimondottan hétköznapi arcú (amúgy remekül játszó) Mark Wahlberget, vagy a kimondottan nem hétköznapi Johnsont, főleg akkor, ha a film végén megmutatjuk az eredeti elkövetőket, akik még egy rendőrségi képhez képest is nagyon rusnyák, és ránézésre olyan 10-20 körüli IQ-val bírnak.
Lehet (biztos)  hogy  Johnson szerepeltetése külön viccnek volt szánva. Nem azért, mert egy kétméteres, másfél mázsás cirkuszi bohócból nem lehet színész. Johnson egy csomó dolgot el tud játszani (bosszúálló hős, meg... ööö ... bosszúálló hős). Itt azonban úgy kell karikíroznia az agyatlan testkultúrát és annak féldebil művelőit, hogy közben az egésznek ő az egyik leghíresebb reklámarca, aki ráadásul a Nép Bajnoka néven a ringbe lépve amerikaiak ezreinek adja meg az „Igen, én is meg tudom csinálni!” hamis reményét. Johnson egy csupaszív ripacs, félig-meddig önmagát adva a filmben talán az egyetlen szimpatikus karakter.
Pedig ebben a filmben senki nem szimpatikus. Van a Pain and Gainnek egy amúgy igen jópofa „mindenki hülye” fílingje, nem csak a bűnösök hülyék, hanem az áldozat, a rendőrség, bővebben meg kivétel nélkül mindenki, aki a vásznon feltűnik (Tony Shalboub zseniális, nála undorítóbb görény túszt még nem láttunk). Ez lenne a dolog feketén humoros része. Ha az lenne. Épp a humor azonban az, ami nem akar átjönni, pedig nagyon, de NAGYON erőltetik.
Nyilván azért, mert a humor lehetne az események értelmezésének eszköze, ahol a rendező és a forgatókönyvírók bátran elszakadhatnának a valóságtól, ahol megnyilvánulhatna a mondanivalójuk, egyáltalán, a véleményük a történtekről. Itt azonban valami súlyos tévedést vélek felfedezni: Bay és munkatársai azt hiszik, hogy ha valakit feldarabolnak egy baltával, akkor az így, ebben a formában vicces. Muszáj annak lennie, gondolhatták, hiszen a Steve Buscemi is vicces volt, mikor begyömködték a gallyaprítóba. De Bay meg mintha gyűlölné az összes karakterét, és ez kinyírja a humort, akkor is, ha egyébként ráadásul még igaza is van. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchinek vagy Tarantinónak (akik egyébként abszolúte más szemszögből közelítik meg az emberi állatot, hiába központi motívumuk az erőszak), de egyenesen dicsérjük őket érte, az Bay lelketlen tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchinek vagy Tarantinónak, de egyenesen dícsérjük őket érte, az Bay tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Mintha Pacal Pistike nekilátna Picassot festeni. Hiába van minden a helyén, és még a neve is pével kezdődik, Pacalék kölke akkor sem lesz Picasso.
Bay, Pistikéhez hasonlóan, mintha nem tudná, mit akar mondani, jóllehet rendelkezik a szükséges eszköztárral.

Jobb rendezők  tökéletesen el tudják adni nekünk történeteiket anélkül, hogy a tanulságot külön, rézfúvósok kíséretében bejelentenék. „Mindenért elítélték őket, csak azért nem, amiért megérdemelték volna, vagyis azért, hogy  éjsötét, ostoba faszok” nyilatkozza az isteni Ed Harris valahol félúton feltűnő karaktere a film végén. Én meg utálom, ha megmondják nekem, mire kell gondolnom. Legjobban akkor utálom, ha ráadásul narráció keretében mondják el. De szuperlatívuszos legfőképp akkor utálom, ha nem egyszer mondják el, hanem mondjuk száznegyvenszer. Ahányszor Mark Wahlberg monologizálni kezdett az amerikai álomról, nekem mindig eszembe jutott, hogy úristen, biztos égve hagytam otthon a kutyát.
Lehet azon vitatkozni, hogy az extrém ritmus és hangvétel posztmodern zsenialitásra vagy totális inkompetenciára utal. Szerintem az utóbbi, de mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy filmről én még annyira nem akartam kimenni, mint erről. Érdekes módon pont a láncfűrészes, ultraszürreális poénokkal dolgozó, de viszonylag filmszerű utolsó félóra tetszett, vagy azért, mert maradi vagyok, vagy azért, mert az rendesen volt megcsinálva.
 
Nem tudom, a B. olvasónak is feltűnt-e, mennyi kigyúrt ember mászkál manapság az utcán. Egy kéretlenül őszinte ismerősöm szerint ez azért van, mert negyvenes háziasszonyként reménytelenül bukom a megfelelő helyeken domborodó férfiakra, és csak az ilyeneket veszem észre,  de ez nem így van (és bármily furcsa, még The Rock esetében sem a féldisznónyi felsőtest vonz, inkább a feltételezett intellektus, még akkor is, ha emberünknek a legiszonyatosabb műfogsor-alapú reklámmosolya van az egész posztkeresztyén kultúrkörben). A film helyesen ismeri fel, hogy az alapból buta, üzletkötői fogásokkal, tévéreklámokkal, önfejlesztő tanfolyamokkal, stb. fanatizált, zsigerileg irigy, de amúgy bármilyen munkához reménytelen lusta embereknek az egyetlen kitörési lehetőség, ha legalább a testükkel büszkélkedhetnek. Kár, hogy ezt a mondanivalót olyan idegesítően adták elő, hogy az embernek még egyetérteni sincs kedve.

UI: A bevezetésben idézett kiváló ismerősöm a személyi edzőm. MUHAHAHAHA.

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr555438495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Littlewood · http://mslittlewood.blogspot.hu/ 2013.08.10. 23:25:37

"a legiszonyatosabb műfogsor-alapú reklámmosolya van az egész posztkeresztyén kultúrkörben":)) Rég jártam erre, de még mindig jó.:)