A bűn éjszakája

 2013.09.14. 10:50


Fegyverellenes-mélymondanivalós-társadalmiszatírás-üldözéses-fárasztós.

Nem új keletű probléma, hogy a jobb híján embernek titulált vadállatban a civilizációs kényszerek miatt nagyon fel tud gyűlni a feszültség, és ennek nem árt némi kiutat keresni. Az sem egy forradalmi újdonság, hogy háború híján (vagy akár amellett) egy naptári évben egy napra hivatalosan el lehet köszönni az ún. kultúrától, és személyesen is  meg lehet élni az őskáoszt. Kötetekre rúg a bennszülött törzsek hagyományos orgiáinak irodalma, de említhetnénk a római bacchanáliákat, vagy az erőszakos elemeket bőven tartalmazó görög Dionüszosz-kultuszt is is. Vagy a focit.
A filmekben rendszeresen visszatérő és igen hálás téma, milyen borzalmasabbnál rettenetesebb módon fogják galád unokáink megoldani a feszkó levezetését, elég ha olyan klasszikusokra gondolunk, mint a Running Man vagy idősb. Rollerball, illetve relatíve újabb testvéreikre (Battle Royale, Hunger Games, stb.). Mármost a Bűn éjszakájának alapkoncepciója abban különbözik ezektől, hogy nem kiválasztott jóembrek küzdenek életre-halálra illusztris nagy vértócsákban, miközben a többiek kívülről tapsikolva nézik, hanem mindenki mindenki ellen. (No nem mintha ez tényleg AKKORA újdonság lenne, a hozzám hasonló totálkáros Star Trek kockáknak azonnal beugorhat az 1967-es Return of the Archons, amiben egy pontosan ugyanilyen rendszertől reméli egy eszement számítógép a társadalmi békét és felvirágzást.)

A Bűn éjszakáján tehát mindent szabad, ezért az év többi részében nincs munkanélküliség, nincs bűnözés és szárnyal a tőzsde. James Sandin (Ethan Hawke) számára ez tényleg a vegytiszta amerikai álom, hiszen milliomos lett abból, hogy szuperbiztos védelmi rendszereket ad el a tehetőseknek, akik így a Bűn éjszakáját teljes biztonságban vészelhetik át. Közeleg az ominózus este, Sandin hazamegy a családhoz, leengedik az atombiztosnak vélt rolót, és leülnek a tévé elé, hogy megtekintsék az Éjjel-nappal Budapest bézbólütőkkel és vérrel feldobott szabadtéri változatát. Már a leüléssel is gondok vannak. Az asszony (Lena Headey) még úgy elvan a családja lelki életét markánsan ignoráló apuka mellett, de a nagylány (Adelaide Kane) a pokolba kíván mindenkit, kivéve szívszerelmét, Henryt (Tony Oller), akitől a fater azért tiltotta el, mert a fiú sokkal idősebb. A humanista kisöccs (Max Burkholder) meg torkig van az egész hülye népünnepéllyel, és jólnevelten duzzog a gardróbban. Ám a gondok akkor kezdenek el igazából sokasodni, mikor Henryről kiderül, hogy bent maradt a házban zárás után, öcsi pedig ezt megfejeli azzal, hogy beenged egy segítségért könyörgő hajléktalant (Edwin Hodge), akit egy csapat vérre szomjazó elitiskolás üldöz, egy betépett pszichopata (Rhys Wakefield) vezetésével.

Ez a film ott bukik el, hogy bárhol máshol kellett volna megcsinálni, nem Amerikában. Készülhetett volna belőle bakelit-fekete humorú brit tragikomikum, hiperszürreális Jancsó-film, az indiaiak beletehettek volna egy-két zenés betétet szakállas amorózókkal, bármi működhetett volna, ami a gépies hálivúdi kommercializmust távol tartja ettől az egésztől. De nem így történt.
Merjünk megújulni, és mondani valamit, felebarátaim, ha már emelt fővel be merjük vállalni azt, hogy a felső középosztálybeli háziasszony prömier plán megforgatja a papírvágó kést valakinek a nyílt sebében, míg konszolidált apu pusztakézzel, illetve célszerszámok segítségével kettéhugyozza a betörőket. Ellenkező esetben még véletlenül azt találom hinni, hogy az a sok gyilok nem művészet volt, csak olcsó örömszerzés azoknak, akik mentálisan CSAKUGYAN oda tartanak, hogy az erre elrendelt nemzeti ünnepen fejbesomják az antipatikus földszinti lakót a húskalapáccsal. A csóró néger hómlessz diszkrét glóriától övezve ne mentse már meg a kapitalista elnyomókat, egyáltalán, a néger hómlessz ne értekezzen egy irodalomtanár stílusában, egyes-egyáltalán, ne kérjen udvariasan segítséget ott, ahol egy hómlessznek eszébe se jutna. Az Elysium problémája köszön itt vissza: a szegények nem pusztán abban különböznek a gazdagoktól, hogy nincs pénzük, és a két csoport közti kommunikációs és minden egyéb szakadékon át nem lehet pusztán bukszákból hidat építeni. Ha ennyit sem sikerül felfognunk a való világból, akkor ne próbáljunk meg tengermély szociológiai mondanivalót sugározni a kedves néző felé, mert körbe leszünk röhögve.
Ha már beleteszünk egy fiatal csajt a történetbe, ne legyen neki olyan szája, mint a csirke valaga (egyáltalán, szokjunk már le a csirkevalagszájú ifjú színésznőkről, az isten szerelmére...), de ha már ilyen szája van, legalább írjanak neki valami kis szerepet, amelyben megmutathatja, hogy nem a rózsás ajka, hanem az alakítása miatt választották ki a szerepre, és játssza el, mit érez az, akinek váratlanul... jó, nem mondom meg, ki mindenkijét lövik le, hátha ez még valakit meg fog lepni. A gyilkosok és áldozatok ne monologizáljanak egyfolytában, de ha már monologizálnak, mondjanak valami érdekeset. Nem, egyetlen film sem lehet hiteles, amiben valaki elsüti azt, hogy „engem hagyjatok hátra, nekem már mindegy”
Hiába tetszetős a problémafelvetés (egyáltalán: én már azért hálás vagyok, hogy egyáltalán VAN problémafelvetés, a mai világban, kérem...), ha utána minden fordulat, sőt, minden egyes jelenet kínosan, kellemetlenül kiszámítható. A főcímtől számított 10 percen belül az egész film átmegy a magyar ABC negyvenöt és feledik betűjével sem méltatható szaladgálós horrorba, ahol mindenki idegesítően hülye, mindig tudjuk, ki lesz a soron következő gyilkos és áldozat, sőt, többnyire azt is, hogy közben mit fog mondani.
A fentiek miatt a filmet nem lehet komolyan venni, de annyira nem, hogy azon még az amúgy maximálisat nyújtó színészek sem képesek segíteni (különös tekintettel Rhys Wakefieldre, aki teljesen olyan, mint John Malkovich egy mindenre kiterjedő plasztikai műtét után, és ezt most abszolúte dicséretnek szántam...). A néző ezért hátradől a nagy fene mészárlás közepette, és magában vigyorogva elkezd észrevenni olyan jellegű dolgokat, hogy a bombabiztos otthon teljes áramellátását egy kisebb körömcsipesszel harcképtelenné tehető légkábel biztosítja az utcáról, meg hogy mennyire groteszk, mikor gazdagékon felülkerekedik a humanitás, és „meggondoltuk magunkat, mégse adjuk ki a hómlesszt az üldözőknek, hiszen mi valamennyien emberek vagyunk és ez egy olyan szép gondolat és eddig csak vicceltünk ám a pisztollyal meg a nagykéssel” felkiáltással elrohannak, a tokától bokáig szigszalaggal összeragasztott fekát meg otthagyják a nappali közepén, miközben minden egyes ablakon és ajtón baltás és láncfűrészes gyilkosok ugrálnak befelé. És van abban valami jóvátehetetlenül humoros, mikor négy ember mindösszesen egy darab zseblámpával keresgélni kezd egy négert a sötétben...

A Bűn éjszakájának egyetlen mentsége, hogy még ebben a kretén megvalósításban is elgondolkodtatja a nézőt, az alapfelvetés legalábbis mindenképp. Szerintem nem volt ez rendesen kitalálva. Sokkal működőképesebb lett volna a dolog, ha egy olyan éjszakát vizionálnak az alkotók, ahol sérthetetlen gazdagok vadászhatnak a szegényekre, a szegények meg egymásra vagy a szúnyogokra, ugyan már, kit érdekel. Az hagyján, hogy így az indulatok valóban levezetődnek, a szegények meg valóban eltűnnek, de ráadásul nem áll fenn annak a veszélye, hogy a relatíve kevés utódot nemző felsőbb osztályok túl hamar kipusztulnak, vagy leáll egy kórház, mert kinyírták a főorvost, vagy csődbe megy egy vállalat, mert a főmufti aknára lépett. Íme egy remek ötlet, tessék, ingyen odaadom. Filmnek vagy másnak. Egyébként is feltűnően sok jel mutat ebbe az irányba. Gondoljunk csak a háborús zónákba szervezett méregdrága titkos turistautakra, ahol a kalandra éhesek kedvükre nézelődhetnek. Csak nézelődhetnek. Állítólag. Egyelőre.



A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr985513021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.