Végjáték (Ender's Game)

 2013.11.12. 12:42

A Végjátékot a mai napig az egyik legérdekesebb sci-fi regénynek tartom, amit valaha olvastam, és az írót igen jó képességű látnoknak (amit az 1985-ben még gyerekcipőben is alig-alig tipegő internet jövőbeli szerepéről írt, az félelmetesen pontosnak bizonyult, és akkoriban még a gyerekkatonák, a „gyereklélek kontra erőszak” és a „számítógépes játékok szerepe az oktatásban” témakörök sem voltak úgy felkapva, mint manapság...). Pedig a mű eredetileg mindössze egy novella volt, amiben Orson Scott Card kifejtett egy ötletet a nulla gravitációban játszódó stratégiai játékokról, és még regényként is csak előzménynek volt szánva a szerző állítólagos főművéhez, a Holtak szószólójához.  Itt most mindjárt bele is lehetne bonyolódni egy izgalmas vitába saját magammal arról, hogyan értékelendők adott szerző művei, ha az illető amúgy napi szinten harsog ordas nagy homofób baromságokat nyilvánosan (aki többre kíváncsi, szörfözzön egy keveset melegházasság – Orson Scott Card témakörben, és azonnal megvilágosul), de nem teszek ilyet. Amikor a Végjáték született, Card még teljesen normális volt, mint ahogy Ray Bradburyről se gondoltam volna, mikor a Marsbéli krónikákat olvastam, hogy egyszer nyílt színen azt fogja mondani, hogy a Marsra az emberiség kéz a kézben táncikálva fog leszállni, és az esemény kapcsán majd azonnal létrejön a világbéke. Lehet, hogy a legjobb szerzők öregkorukra teljesen elhülyülnek? Mindegy, jelen pillanatban nem ez a lényeg, hanem a nagy kérdés: megfilmesíthető-e a Végjáték, melynek fő csapásvonala még véletlenül sem az ízeltlábú idegenek és a hős emberiség lézerpárbaja, hanem a manipuláció, a hatalom, a vezetés és a harc kérdései, az intellektuális ember magányossága, és a gyerekek viszonya a világhoz és egymáshoz. Ugyanis amióta csak a könyv megjelent, a konszenzus az volt, hogy nem.

Hadd pufogtassam el mindjárt előre a nehezen összegyűjtött puskaporom mintegy kilencven százalékát: a Végjátékot tényleg nem sikerült megfilmesíteni. A forgatókönyvíró-rendező Gavin Wood-nak (rendezőként az X-men franchise-nak abból a fertelmes Wolverin spin-offjából ismerhetjük) valami olyan félelmetes érzékkel NEM sikerült megértenie, miről szól a könyv és mi teszi igazán naggyá, hogy ahhoz képest a Peter Jackson populista húzása, amivel balfasz vicces karakterré alacsonyította Gimlit a Gyűrűk urában, egy dramaturgiai népünnepély. Valójában az érzéketlenség olyan fokával szembesülünk, hogy gyanakodni kezdünk: nem elszúrással van dolgunk, hanem ún. koncepcióval. A Végjátékból ezek az elvetemült idióták tinifilmet csináltak. Az elkészült terméket az Alkonyat - Éhezők viadala - Battle Royale univerzumba helyezve máris megváltozik a véleményünk: nem is olyan rossz film ez, még akkor se, ha a jótól mondjuk baromi messze van.
A beszédes becenevű Ender  („bevégző, véget vető”) Andrew Wiggin (Asa Butterfield) egy olyan világban születik meg harmadik gyerekként, ahol egy-egy házaspárnak amúgy szigorúan csak két gyereket engedélyeznek. Apja és anyja is csak azért számítanak kivételnek, mert a minden egyes gyerek fejlődését figyelemmel kísérő katonai vezetők fantáziát látnak a család génanyagában, és kíváncsiak, hogy a nagyon intelligens, de brutálisan gonosz fiútestvér, illetve a nem kevésbé intelligens, de túl lágyszívű lánytestvér után vajon a harmadik ivadékból ki lehet-e hozni egy überokos, hűvösen számító, valamennyi emberi érzelemmel mégis rendelkező szuperstratégát. Stratégákra pediglen azért van szükség, mert néhány évtizeddel előtte bogárszerű alienek milliói támadták meg a Földet, és csak egy zseniális pilóta, Mazer Rackham (Ben Kingsley) önfeláldozása mentette meg az emberiséget a teljes pusztulástól. Azóta katonai diktatúra van, és az ígéretes gyerekeket azonnal elviszik kiképzésre. (Azért rugózok ennyit a történet bevezetésén, mert a kedves filmművészek ezt csesznek nekünk normálisan kifejteni, az átlagnézőnek eleinte csak úgy biluxolnak a szemei, hogy most akkor mi is történik).
Mikor Ender fájó szívvel bár, de félig agyonveri az őt állandóan buzeráló (kötelezően kövér és rossz arcú) kis genya osztálytársát, Graff admirálist (Harrison Ford) annyira lenyűgözi, hogy azonnal fellöveti a srácot egy űrállomásra, ahol attól fogva a kemény katonai és vezetői kiképzésben részesül. Lelki üdvére csak egy pszichológus vigyáz (Viola Davis), és barátai (Suraj Parthasarathy, Aramis Knight, stb.) is inkább kollégák, mint lelki társak, kivéve persze egy lányt (Hailee Stenfield) akivel már-már beszélgetnek is. A tréning pedig egyre kegyetlenebb, mert szorít az idő, a hírek szerint az ellenség támadása bármikor bekövetkezhet.

Így elmondva ez a történet rettenetesen szokványos. A cudar katonai rendszer ártatlan gyermekecskéket képez ki a harcra, kicsiny pszichopatákat faragva belőlük, csak a legjobbak tiszta szíve süt át a sötétségen meg a satöbbi. Egy kis érzelem, egy kis Nők lapja cihológia, egy kis coming of age, némi látványos (űr)harc. A film pedig csakugyan teljesen átlagos, legfeljebb a (nagyon hülyén felvezetett) végkifejletében, kivételesen rossz ritmusában, és a meglepően jó alakításokban tér el kicsit a társaitól.
Asa Butterfield ép most növi ki magát Benedict Cumberbatch irányszögön, minden tiszteletem az övé, mert a relatíve nagyon rosszul megírt szerepből a lehető legtöbbet hozza ki. Harrison Fordból még színész lesz vénségére, ki gondolta volna, hogy a szörnyű vígjátékokban és Zs-kategóriás vackokban gyakorlatilag gömbszimmetrikusra koptatott, unalmas tata még egyszer képes lesz kőkemény, kegyetlen apafigurát alakítani (Viola Davis kitűnő ellenpontozása mellett). Mindenki mindent megtesz, ideértve a látványtervezőket és az egyéb technikai népeket is, de gyakorlatilag feleslegesen, mert a film nem jó.

Azért nem jó mégpedig, mert képtelen elmondani, mi is emeli ki Endert a többi gyerek közül, miért ő lesz a vezér, a vívódó hős. (Gavin Wood-nak az az épelmétlen megoldása, hogy „azért, mert beszólt a tábornoknak, mire lenyomattak vele 40 fekvőtámaszt és innentől a többiek felnéztek rá” Dolph Lundgren fénykorának filmjeit idézi.) A különbség ugyanis minden más kérészéletű tinihőshöz képest eredetileg nem csak az, hogy Ender nem ivarérett, tehát a szerelem játssza a legkisebb szerepet az életében, hanem is az is, hogy hősünk NEM egy IQ 70-es átlaggyerek, aki a körülmények hatására valami nagyszabásút művel. Ellenkezőleg. Ő a leges-legokosabb gyerek a világon. Ennek megfelelően magányos, szerencsétlen és a többség hevesen gyűlöli. Ender nem azért öl, mert jaj, véletlenül úgy sikerült, ha belátnának a kis szívembe, meg is rémülnének, hogy háborog benne a végtelen nagy humanitás, mindjárt vágok is valami durcás pofát ide a kamerába ni. Ez nem az Éhezők viadala, az ég szerelmére. Ender azért folyamodik erőszakhoz, mert tökéletesen tisztában van vele, hogy az ostoba, széthúzó, irigy plebsz csorda az érvelést nem hogy nem fogja fel, de meg sem hallgatja, tudja, hogy a csordát zajos mutatványokkal le kell nyűgözni, és akit még lenyűgözni sem lehet, azt egyszerűen félelemben kell tartani. Ettől még az erőszakot semmivel nem szereti jobban, mint mondjuk a Babácska magazin főszerkesztőnője, sőt, mivel az erőszak lélektanát kívülről-belülről ismeri, elég valószínű, hogy voltaképp sokkal kevésbé szereti, és sokkal ritkábban él vele.
Az eredeti Enderről filmet csinálni rendkívül kényelmetlen feladat lenne. A nézők 90%-a hányingert kapna a főhőstől (mint ahogy a számára érthetetlen csodabogárnak tűnő jótanulót is rühellte gyerekkorában) a maradék 10% meg nem merné felvállalni, hogy igen, érti, átgondolta. A könyv ott volt zseniális, hogy ezt a rusnya mondanivalót el tudta adni, mégpedig azzal, ahogy Ender és a többi gyerek gondolatait bemutatta. A film alkotói nyilván nem voltak könnyű helyzetben. Eldönthették, hogy folyamatos narrációt biztosítanak (amivel a legtöbb embernél garantáltan kiverték volna a biztosítékot és joggal), vagy kommentár nélkül bemutatják az eseményeket pontosan úgy, ahogy a könyvben voltak (amiért valószínűleg meglincselték volna őket), vagy egy híg hasmenetet csinálnak az egészből. Nyilvánvaló okokból az utóbbit választották, aminek mondjuk értelme nem volt, de legalább pénzt lehetett vele keresni. Mivel a híghasmenet-kedvelők úgyse lettek volna képesek értelmezni a dolgot, a filmből gyakorlatilag teljesen kimarad Ender bátyja és nővére, pedig a három testvér együtt valami egészen izgalmas és perverz Atya-Fiú-Szentlélek szerű háromságot képvisel, és kimaradnak azok az érzelmi manipulációk, amelyekkel a felnőttek a gyerekeket irányítják és amelyek miatt a felnőtteket az intellektuálisabb típusú gyerekek az ellenfeleiknek tekintik. Olyan ellenfelének, akit le kell győzni. Akit le kell győzni, ezért meg kell ismerni. Akit meg kell ismerni, de onnantól már nem lehet vakon gyűlölni. Lám, máris eljutottunk Ender híres idézetéhez, ami magyarul valami olyasmi, hogy abban a pillanatban, hogy eléggé kiismerem az ellenfelemet ahhoz, hogy legyőzzem, meg is szeretem.

A fim azonban nem eljut ehhez a gondolathoz, csak kibiggyeszti a vászonra rögtön az elején. Ennek meg kb. annyi értelme van, mint azoknak az idézeteknek, melyeket gondolkodásra enyhe alapfokon képes felebarátaink százszámra osztanak meg velünk naponta a Facebookon.
A könyv olvasói számára a Végjáték annyiból nem lesz csalódás, hogy úgyis mindenki tudta, hogy ez nem fog menni. A többieknek meg egyszer végül is megnézhető, bajuk semmiképp nem lesz tőle.



A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr585629054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Goombaa 2013.11.17. 17:21:00

Én azért reménykedtem, bár éltem a gyanúperrel...

Melkor78 2013.11.17. 18:28:57

SPOILER a regényből:

Ender és Valentine akkora koponyák, hogy kisakkozzák, hogyan tudnak Peter elöl elmenekülni a világ végén túlra - a relativisztikus sebességű űrutazással. Így megfosztják Petert a végső sikerétől, hogy lám, ő a globális béke nagy kovácsa ÉS a zseniális gyerek-tábornok bátyja, plusz túl is élik őt... És ez csak az egyik - ahogy az angol mondaná, subtle - zsenialitás ebből a regényből (ami egyúttal valami elemi erejű emberi katasztrófának is a testamentuma). Gondolom, a filmben nyoma sincs.

Littlewood · http://mslittlewood.blogspot.hu/ 2013.12.09. 15:14:49

Szokás szerint megragadtad a lényeget. Minden sorával egyetértek, van, amelyikkel többször is.:)

grogrum 2014.08.13. 22:18:36

Éredekes. Nekem átjött minden amit írtál, pedig csak a filmet láttam. Ez meg hogy lehet? Nyílván csak úgy, hogy mégiscsak sikerült az adaptáció.
Ez a kritika inkább a rajongó könyvolvasó nyafogása. Nem tudom miért nehéz felfogni, hogy egy könyvet nem kell összehasonlítani egy filmmel.

Kovácsné · http://kovacsne.blog.hu 2014.09.03. 13:08:55

@grogrum: Azért, mert a filmet a könyvvel adták el, és a könyv miatt mind "különlegeset" adták el. A film átlagos volt. A magát becsapottnak érző néző nyafog. A magát nem becsapottnak érző néző ír egy rajongó cikket. Az élet megy tovább.