Készült a Filmmagazin számára, 2011. május 9-én
Az idegen, mint a filmekből értesülhetünk, az olyan kenetteljes. Vagy nagyon görény, ellopja az asszonyainkat, világuralomra tör, és megvégbélszondázza a gyanútlan lakosságot (a végbélszondázás fontos motívum!) vagy épp ellenkezőleg, állati rendes, minden gyermekek jóbarátja, az igazságtalanul elhunytak feltámasztója, különös tekintettel az agyonlőtt szőrös kisállatokra. Ez a megközelítés, lássuk be, gáz. Ha van valami, ami miatt a harmadik típusú találkozás majd a távoli, avagy közeli jövőben csődöt fog mondani, az éppen ez (bár pontosan az ilyen hozzáállás miatt mondanak csődöt olyan huszonharmadik típusú találkozások is, mint a „beszélgetés a cigánnyal” vagy a „demokráciát építünk Irakban”) Miért ne lehetne a hozzánk érkező idegen egy átlagember, mindennapos problémákkal, jó és rossz szokásokkal, hasonlókkal? Üde kuriózum az olyan film, ami megpróbálkozik az ilyesmivel. Példa erre az általam a mennyekig dicsért District 9, ahol egy teljes rakomány Alekosz-szintű alien aszfaltozómunkás meg kőműves landol szeretett szülőbolygónkon, érthetetlen biológiával és társadalmi beidegződésekkel, és ami ennél is sokkal rosszabb, Avonnal sem kezelhető bőrproblémákkal. De említhetjük az Alien Nation című filmet és a nyomában kivirágzó kulturális penészgyepet is. (Nem, Kovácsné nem kedvelte különösebben az Alien Nationt, mert túlságosan szájbarágósnak találta. No de hagyjuk.) Most pedig humoros vonalon itt van nekünk Paul, a káromkodós-füvezős „grey”. Aki meg nem tudja, kik a „greys” az szerintem be se tegye a lábát erre a filmre.
„Mentsük meg a rendes alient” alaptörténettel van dolgunk. Paul (aki nevét arról kapta, hogy ezelőtt vagy ötven évvel pont egy Paul nevű kutyára sikerült kényszerleszállnia a csészealjjal) évtizedekig kuksolt egy katonai bázison, és változatos jótanácsokkal segítette az emberiség fejlődését, ideértve pl. a mikrohullámú sütő műszaki rajzát vagy Spielberg forgatókönyveinek alapötleteit. Paul (eredeti hangja Seth Rogen) felhasználhatósága azonban a végéhez közelít, katonáék szerint itt az idő, hogy a kedves alient darabokra szedjék, hogy kiderüljön, hogyan is működik. Paulnak nyilvánvalóan nem tetszik az ötlet. A bázisról megpattanva egyenesen belefut két őrült angol, Graeme és Clive karjaiba (Simon Pegg és Nick Frost), akik épp bejárják Amerika híres ufós helyszíneit. Az angolok igazi kockák, abból is a dobókocka típusba tartoznak ( hófehér felületen két fekete pötty a szemük, hiszen nap – vagy nő - sose éri őket, egész életüket a számítógépek, filmek és képregények varázslatos világában töltik). Graeme és Clive minden álma az volt, hogy egyszer földönkívüli lássanak – hát most megkapják. Azonnal nyomukba ered az Államok összes jellegzetes karaktere, a Darwin-tagadó shotgunos atya (John Carrol Lynch), két teljesen hülye és egy félhülye FBI ügynök (Bill Hader, Joe Lo Truglio és Jason Bateman), a parasztok, és még isten tudja, ki mindenki. Ja, és Ruth, az eredetileg halmozottan istenfélő, később kényszeresen káromkodó és ivarzó hölgy (Kristen Wiig) képében szerelem is megjelenik.
Nem egy rossz ötlet filmparódiát csinálni, főleg egy olyan önmagában is gyakran megmosolyogtató dologból, mint a sci-fi és annak az ő rajongói. A feladat azonban nagy hozzáértést és rengeteg finomhangolást igényel. Megtehetem, hogy szénné alázom az adott műfajt, és minimális történet mellett annyi hülye poént zsúfolok a filmbe, amennyit nem szégyellek. Ezekből születnek a remek társasági filmek (értsd: jól berúgunk együtt, aztán szétröhögjük a maradék agyunkat), mint a Horrorra akadva sorozat. Ha nagyon ügyes vagyok, azt is megtehetem, hogy az adott műfaj összes kliséjét – de lehetőleg nem konkrétumokat! – felhasználva csinálok egy önálló filmként is teljesen életképes, józanul is megélvezhető zsánerdarabot, ami ugyan irgalmatlanul lemossa elődeiről az aranyfüstöt, de egy pillanatig sem ordenáré módon tiszteletlen. Ilyen a maga nemében megismételhetetlen Galaxy Quest (vagy westernben a Három amigo), sőt, ilyen Simon Pegg és Nick Frost két korábbi zseniális filmje is, a zombis Haláli hullák hajnala, és az akciófilmes Vaskabátok. Pegg és Frost most egy kicsit mellényúlni tűnnek, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a Horrorra akadva és a Galaxy Quest közt pontosan hová szeretnék belőni szegény Pault. Valószínűleg a nagy klasszikus, a felülmúlhatatlanul idióta Űrgolyhók lebeghetett a duó szeme előtt, csak rossz volt az irányzék.
A végeredmény némileg olyan, mint egy élőszereplős Shrek film (Nick Frost még hasonlít is a kedves ogréra), valamivel kevésbé kidolgozott szereplőkkel viszont rengetegszer de sokkal több filmes poénnal. Félreértés ne essék, én is sikoltozva tapsikoltam minden egyes helyesen felismert popkulturális utalás láttán (és egyfolytában ennyit még nem tapsikoltam sikoltozva az is biztos, pedig kulturális és szexuális tapasztalatokban gazdag éveket tudhatok magam mögött)(meg remélhetőleg magam előtt is). A rengeteg rétegpoén mellé azonban hiányzanak a tökös, igazi, eredeti poénok, és a rengeteg ki- és összekacsintgatáshoz képest a film egy kicsit talán túl érzelmes, még ha nagyon igyekeznek is az alkotók, hogy éppen pont ez a vád még véletlenül se érhesse őket. A történetben ráadásul van egy rakás teljesen felesleges karakter, akik persze hogy azért vannak benne, mert a paródia alapjául szolgáló filmekben benne szoktak lenni, de azokban szerepük is van. Ilyenek például a hőseinket kergető terepjárós-bajuszos-kovbojkalapos parasztok, Ruth bibliomán apja, és vele együtt az egész vallási-keresztény vonal úgy ahogy van, mely utóbbi viccesnek túl komoly, komolynak meg túl vicces. Egy ilyen hungarocell sűrűségű filmtől persze hülyeség sokat elvárni, de az idegen lehetett volna talán egy picivel – idegenebb. Nekem a saját anyámmal is vannak a kulturális szakadékra visszavezethető leküzdhetetlen kommunikációs problémáim, pedig ő csak negyven évvel van odébb, nem negyven fényévvel. Lehetett volna többet játszani azzal a remek gondolattal is, hogy az angolok Amerikában nagyobb aliennek számítanak, mint az Androméda köd lila fejű mutánsai (azt, hogy szegény geekeket az emberi faj másik része mekkora aliennek tekinti, már több szó esik).
A Pault azonban nem lehet nem szeretni (jó, lehet, de nem az én habitusommal). A két angol valami sajátos óvilági bájjal szórja a fingós-pisás-heregolyós poénokat, melyek így valahogy sokkal fogyaszthatóbbnak tűnnek, mint pl. Eddie Murphy egyik-másik mélypontja. Némelyik zsánerpoén szenzációs, különös tekintettel a Jeffrey Tambor alakította Híres Sci-fi Íróra, vagy arra a jelenetre, mikor Sigourney Weavert rohadtul megverik. Az egész film megmagyarázhatatlanul kedves és egy-két üresjárattól és kevésbé sikerült poéntól eltekintve egészen szórakoztató. Ezúton is térdre borulva gratulálok továbbá a magyar szöveg készítőjének, Speier Dávidnak (sokadszor), aki vagy fejből tudta az utalásokat, vagy időt és verejtéket nem kímélve utánanézett a dolgoknak, de a nem kis hozzáértést igénylő angol eredetiből szerintem a lehető legtöbbet hozta ki. (Aki a feliratos változat megtekintése közben elcsodálkozna, hogy Zoil ügynök neve miért lett magyarul Laya, az várja ki türelmesen a zárójelenetet.)
Simon Pegg és Nick Frost a Pault úgy ajánlják kegyeinkbe, mint egy Spielbergnek írt szerelmes levelet. Ha sikerült volna úgy megírni ezt a levelet, hogy a Mesteren kívül én is találva érezzem magamat, bombasiker lehetett volna. A film így is mindenképp nézhető, sőt, egy adott embertípusnak – azoknak a bizonyos gyermekded lelkeknek, akiket hajlamosak vagyunk lenézni, pedig lehet, hogy csak irigyeljük őket - kimondottan ajánlható is.
