Értelmezési gyakorlat.

1 – aki mondta.
Anyám politikai preferenciáit alapvetően meghatározza a szomorú tény, hogy családi földjeit annak idején elvették a kommunisták. Anyuka távolról sem volt hülye, érezte ő, hogy kulák leszármazottnak lenni akkoriban nem menő, tehát egy zseniális húzással hozzáment apámhoz, aki az épp csak bimbódzó helyi TSZ-t szervezte. Apám ezt azzal hálálta meg, hogy legelőször anyám földjeit téeszesítette, mondván, hogy ugyan ki járjon elöl a jó példával, ha nem ő. (Apám egyike volt annak a mondjuk 10 darab igazi, hithű kommunistának, aki valaha Magyarországon lélegzetet vett. Vagy a Tejútrendszerben. Nem tudom, nem láttam a KSH igazi kommunistákra vonatkozó adatait. Apuka internacionális vérvörös átszellemültségére egyébként csak az vetett árnyékot, hogy egykori erdélyi menekültként élete végéig a reprodukció minden lehetséges területét felölelő megjegyzésekkel illette a román nemzetet mint olyat. Az élete vége előtti nagyjából 10 évet apuka Alzheimer ölelő karjaiban töltötte, de a románoknak még akkor is elmondta a biológiai anyjukat, mikor engem már nem ismert meg.) Anyuka tehát, egy általa olyannyira kedvelt népnemzeti fordulattal élve, rábaszott, mint kurvák a jámborságra. Mind a rendszert, mind szegény apámat töretlen lendülettel gyűlölte, amíg nagyjából egyidőben mindkettő véget nem ért. Az persze igaz, hogy téeszelnöknéként filléres gondokkal sohase küzdött (mint ezt a kedves férjem minduntalan az orrom alá is dörgöli, hogy bezzeg mikor az ő értelmiségi családja mikrométerrel és derelyeszaggatóval osztotta öt részre a vasárapi asztalra jutó egy darab rántott húst) meg az is igaz, hogy ő volt az, aki Aczél Györgyöt a „jófejnek” titulálta, mert egyszer kezet csókolt neki (mármint Aczél György az anyámnak). Meg az is igaz, hogy későbbi téeszelnöközvegyként egy ideig magasabb volt a nyugdíja, mint az én fizetésem. Meg az is igaz, hogy ő se hetvenévesen ment nyugdíjba a szövőszék mellől. No de sebaj.
Anyuka tehát némi kilengésekkel ugyan, de a „dögöljön meg páros lábbal az összes rohadt kommunista” filozófiai tengely mentén élte mindennapjait, és gyermekkorunktól arra buzdított, hogy hagyjuk itt ezt a „kurva országot” (kurvaországozással csak az ŐSE – azaz az Őszödi Sajnálatos Események – után hagyott fel, mikor a terminus technicus kimondottan zsenánttá vált), próbáljunk külföldön szerencsét, de addig is, amíg itthon vagyunk, egy fillér adót ne fizessünk, és ha netán irodában dolgoznánk, lopjuk el az összes gémkapcsot meg a diffenbachiát. A rendszerváltás utáni évek anyukát Torgyán József vérpatak alapon chilei cseresznyés lobogója alatt találták, ami már csak azért is különös volt, mert anyuka amúgy zsigerből megvetette az összes „zsugori, rosszindulatú” parasztot. Józsi bácsi dicstelen bukása után egy darabig Csurka Istvánnal kokettált, itt viszont paradox helyzetet teremtett, hogy anyuka valamiért kimondottan kedveli a zsidó népet és kultúrát, Istyu bácsi meghátugyeszóvalazért. Egy darabig anyuka egy finnugor rokonság-tagadó vehemenciájával és leleményével bizonygatta, hogy a „kilincsorrú” az voltaképp az akromegáliás időskorú kommunisták eposzi jelzője, de egy idő után már hangosan röhögtünk rajta, úgyhogy kénytelen volt váltani. Így talált el anyuka végül a Fidesz kebelére. Nem, nem jár éjjel-nappal narancssárga üvegnejlon otthonkában, és nem épített házioltárt annak a műanyag karkötőnek, amit állítólag Orbán Viktor is megérintett, és amivel annak idején a Hit Legigazabb Harcosait felövezték az egyik tüntetésen. (Az eként jellemezhető entitás az a szomszéd virágos. Akinek az építkezéskor hosszas könyörgés után rám tukmált szintén erőst jobboldali beállítottságú hidegburkoló gyermeke természetesen számla nélkül természetesen rosszul tette be a kádamat, és természetesen soha többé nem jött el, hogy rendbe hozza, és természetesen én kerültem ki vesztesen az ideológiai vitából, mikor elmentem ahhoz a drága jó élharcos édesanyjához, hogy ezt mégis hogy tudják összeegyeztetni a népnemzeti fáklya szűzfényének fennen lobogtatásával... No de ez már tényleg nem ide tartozik.) Szóval anyám nem egy kiló vérnarancs, egy kicsit trianonozik, egy kicsit kommunistázik, egy kicsit vallásinevelésezik, és ha az ember nem szól neki vissza – igényel némi gyakorlatot , meg néha a jógapozíció sem árt, de mindenképp megéri – majdnemhogy fogyaszthatónak mondható.

2. szál – akiről mondták. Van nékem egy kitűnő ismerősöm, aki tanulmányai elvégzése után rögtön a közigazgatásban helyezkedett el, és ott is maradt, ha jól számolom vagy 15 évig. Magas szaktudású, nyelveket beszélő illetőről van szó, akinek az volt a naiv gyermekkori vágya, hogy elér egy bizonyos kisközépvezetői pozíciót az adott intézményben, ahol még nem édekel senkit a politikai hozzáállás, csak az, hogy értsen az ember a dolgához. Álmai 2010-ben teljesültek. Majd kettő hónap múlva kirúgták. Mint elmondta, erre ezért számított is, hiszen valamennyien felnőttünk azóta, hogy elhittük a Mikulást. Arra viszont nem számított, hogy kirúgatásáról úgy értesül, hogy valaki a fénymásolóban „felejt” egy A4-es listát az „Ezeket fogjuk kirúgni holnapután” fejléccel (Times New Roman, 89-es betűméret, narancsrózsazín), másnap közlik, hogy „ÁÁÁÁHHHH csak félreértés, kipróbáltuk a fénymásolót” majd harmadnapon a listán szereplőket egytől-egyig behívják az emeleti chatszobába, de úgy, hogy mire visszamennének az irodájukba, az kulcsra van zárva, és a számítógépes felhasználói fiókjaik már meg is szűntek. A kedélyeket nem csillapította a vidám közjáték, mikor az egyik kirúgott kollégát hajnal háromkor bilincsben vitték el a harisnyásfejű kommandósok, mert hogy állítólag „titkos iratokat” vitt haza. Az egy dolog, hogy szegény figurát térdig összefosott inakkal már reggel hazazavarták, mert az egyetlen irat a lakásában egy tescos számla volt három darab kifliről. A másik dolog viszont az, hogy az érintett állami szervezet szervezeti és működési szabályzatában szó nincs titkosításról, titkos iratokról, meg hasonlókról, tehát ha emberünk az egész iratszekrényt targoncával hazaviszi és ott a tartalmát szerteszéjjel szórja a tizedikről, majd a maradékot beolvassa a Kossuth rádióban, akkor sem érdemli ki a harisnyásfejűeket. Lényeg a lényeg, pont kezdtem volna együttérzően fideszezni (hátha ez nyugtatólag hat a nehéz időkben), de kitűnő ismerősöm félbeszakított. Á, nehogy azt higgyem. Az ejtőernyős fülkeforradalmárt meg a valakinek a valakijét, akik teljesen természetes módon azonnal felbukkantak az intézményben a kormányváltás után, mint ahogy a rút pöffeteggomba felbukkanása sem lep meg senkit a nagyobb esők után... szóval azokat vele együtt rúgták ki. Aki meg az egészet intézte és levezényelte, és szemlátomást naponta vébékát iszik a Jézus Krisztussal, arról csak annyit lehetett kideríteni, hogy régebben valami általános okosember volt – az SZDSZ-ben.

Erről a második szálról meséltem én az első szálban bemutatott anyámnak, mikor egy derűs napon nem voltam képes jógapozícióba rendezni magam és nem álltam meg, hogy vissza ne szóljak az „Új kormány alatt felragyog az erkölcs napja” című kisköltségvetésű himnuszra. „De hát miért nem szól a Viktornak?” kérdezett vissza értetlenül anyám.
Én ebben az egész történetben olyan sok helyen feldahattam volna, kezdve mindjárt a nyilvánvalónál. De itt adtam fel. Nem csak azért, mert leesett a rekeszizmom, ahogy elképzeltem a komámat, amint bekopog Orbán Viktorhoz, majd kisírja magát a vállán, mire Orbán Viktor zsebóra szemekkel közli, hogy „Nahááááát... Télleg?” Hanem azért, mert tudatosult az, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy anyám meg az a néhány millió szellemtestvére a mai napig csak abban hisz, hogy a Nagy Vezető - és itt még csak nem is valamilyen konkrét személyre gondolok, hanem magára a karakterre - majd saját személyében és karakánul, a botkormányt egyes-egyedül rángatva, és minden bibit kézrátétellel, és egyáltalán, ahol Ő feltűnik, ott a szennyvízből egyszeribe furmint, nekünk meg csak annyit dolgunk van, hogy térdreborulva.

Persze ez az egész nem igaz. Már réges-rég feladtam. Összes szeretett vezetőnket, régieket, újakat és jövendőbeliket tiszta szívből és érctorokkal olyan messzire igyekszem elkerülni, ahogy csak lehet. Dolgozom, nem politizálok, nem szavazok. Emiatt néha rohadtul érzem magam. Ez a tünet viszont idővel hála istennek elmúlik. A demokrácia értelmével együtt, már ha valaha is volt neki ilyenje.