Olyan sok szépet és jót elmondtak már a Nemzet Eszei a Nemzet Testének igencsak hatásos reklám-megnyilvánulása kapcsán a (miszerint hogy a válás egyetlen oka a dagadt nő, szegény Jennifer Aniston, ha ezt tudja, legalább egy jót zabálhatott volna előtte….), csak épp a lényeget nem láttam még sehol megfogalmazva. Csatlakoznék tehát a Rettentően Okosak Klubjához (a Menzához, hehehehe….), és én is megmondom a tutit.

A Norbi-féle agresszív reklám lényege ugyebár az lett volna, hogy elválni akkora iszonyatos nagy tragédia, hogy a puszta említése is elég ahhoz, hogy minden nő megtérjen a Norbi márkájú 0% szénhidráttartalmú kristálycukorhoz. És pontosan itt van a lényeg. Tök mindegy, kinek a hibájából történt a válás, főleg azért, mert jobb helyeken, ahol a menyasszonyt nem kutyaláncon vezetik az oltár elé a kedves szülők, mindig mindkét fél hibájából történik (már ha a dologra a „hiba” a legjobb kifejezés). A válás nem tragédia. A válás belebegtetése nem ok arra, hogy csatlakozzunk Norbi zsírmentes szalonnával fel- és összekent papjaihoz. Nyilván egy goromba törés az életvitelünkben, és atavisztikus, állati érzelmeket és félelmeket hoz a felszínre, hiszen felbomlik a családközösség, ahová tartozunk. De nem élünk a dzsungelben. Ha kikerülünk a „csapat” oltalmazása alól, nem fog az első sarkon felfalni a leopárd. Ha akarunk, alapítunk egy másik csapatot, az előző esetből okulva esetleg egy sokkal jobbat, vagy nem okulva egy ugyanolyan rosszat. Ha nem akarunk, akkor nem. Akármit ordibál odabent a mindenkiben benne élő csimpánz, nem a fizikai létünk múlik a dolgon (nyilván elvonatkoztatva azoktól a ronda és sajnos egyáltalán nem ritka esetektől, mikor a válás kapcsán valamelyik fél egyetlen picula nélkül marad az élet viharában.)

Ha valakitől a férje a kilói miatt vált el, attól a férje előbb-utóbb így is, úgy is elvált volna. Ha lefogy, akkor a hajszíne miatt. Ha kopasz, akkor a „van az az izébigyó a hangodban, ami anyádban is úgy idegesít”. Aki tényleg, igazándiból menni akar – mindegy, hogy a férj vagy a feleség az - azt sajnos engedni kell, mert ha marad, az olyan szinten teszi tönkre mindkét fél életét, ami például a kapcsolódó evési zavarok miatt akár ronda elhízáshoz is vezethet…. Aki menni akar, az nagy valószínűséggel eleve nem akart maradni, csak annak idején a pillanat hevében esetleg jó ötletnek tűnt a családosdi. Sőt, lehet, hogy már a pillanat hevében sem tűnt jó ötletnek, de a kellemetlen dolgok kimondása soha nem tartozott a magától értetődő erények közé (pedig a kellemetlen dolgokon való titkos rágódás a kapcsolódó evési zavarok miatt akár ronda elhízáshoz is vezethet….) Inkább a házasság/párkapcsolat, mint hogy jöjjön anyám azzal az izébigyóval a hangjában. Vagy a kínozható házastárs szórakoztatóbbnak bizonyult, mint a háziállatok felakasztgatása.

Aki menni akar, annak csak végtelen hurokba pöndörödött, kínos mentális játék a "megyek-maradok-nem úgy gondoltam- f*t nem úgy gondoltam" szekvencia, amit a rátermettebbik félnek azért illik egy idő után megszakítani. Nem, a másikat nem lehet megjavítani, nem, a másik szemében a fogyókúra sem fog minket megjavítani. Az ilyesmi még a pszichológusnak is nehéz meló, a szerencsétlen laikust még az Anna-Peti-Gergő többszöri elolvasása se fogja ellátni az ehhez szükséges tudással (sőt….).

A válás – ha már itt tartunk – egyetlen fél számára tragédia, az pedig a gyerek. A gyerek (életkortól függően, nyilván) de tényleg úgy fogja fel, mint a világ végét. A csapat felbomlott, az éj leszállt, jön a leopárd. Itt sajnos már a szülők (mindkét szülő!) ügyességén fog múlni, hogy az állati ösztönöket sikerül-e felülírni emberi üzenetekkel. Máskülönben a keletkező iszonyatos érzelmi-egzisztenciális feszültség mind a gyerekkel maradó szülőben, mind a gyerekben evési zavarokat okozhat, ami akár ronda elhízáshoz is vezethet… Ennél már csak az rosszabb, ha a felek fogcsikorgatva együtt maradnak, és illedelmes csendben próbálják tönkretenni egymás életét, miközben a gyerek természetesen tudja, hogy az éj már réges-régen leszállt, és bármikor jöhet a leopárd. Egy ilyen helyzet a kapcsolódó evési zavarok miatt akár ronda elhízáshoz is vezethet….

Még egyszer: a válás oka nem az elhízás, és INTELLIGENS emberek esetében (akik pl. hadd ne mondjam, mit csinálnak Norbira meg a mások testi-lelki nyomorából élő összes többi önjelölt Messiásra, de benne van az eredetileg „döf” jelentésű, b-vel kezdődő ősi magyar szavunk is, ha az sz-szel kezdődő, „székelni” értelmű igét esetleg túl enyhének találnánk), szóval intelligens emberek esetében a válás nem tragédia, hanem a hibák beismerése. Ennek kapcsán baromi kellemetlen tud lenni, a válásnál rusnyább és őszintébb tükröt Velencében nem lehet csiszolni. De fogyással sajnos nem gyógyítható.

Utóirat: Kórosan elhízni kór nélkül nem dicsőség. Van az az állapot, amikor az agyonkínzott, rosszul funkcionáló testünk hisztérikusan röhögne az „úgy szeretem a testem ahogy van” megállapításon, ha tudna. Érdemes elgondolkodni rajta, mi vezetett el az „XXXXXXXXL aztán itt felfejtem egy kicsit a sniccerrel” konfekciómérethez. Lehet, hogy a sok kacat közt találunk egy másik velencei tükröt.

Szeretnék nekifutásból egy felkérést intézni a Kedves Olvasóhoz. Ugye hogy ugye, a Kedves Olvasó semmi mást nem várt ebben a hónapban, csakis a Jokert. A Joker a legesleg. A Joker mindent visz. A Joker a szuperlatívuszos nonpluszultra. Szóval azt szeretném kérni, hogy a Kedves Olvasó a Joker mellé nézze meg a Vesszenek az öregek című svájci műalkotást (amiről eddig bizonyára nem hallott, legalábbis nem tolták az arcába vaslapáttal minden lehetséges médiafelületen), utána pedig gondolkodjon egy sort, és döntse el, hogy mennyire jó film a Joker.

 A „Vesszenek az öregek” első látásra a „mai fiatalok” témakör százhuszadik ugyanoda kilukadó kedélybeteg filmművészeti boncolgatása. Faék egyszerűségű ez a dolog a mai fiatalokkal, nem? Hát most tessék megnézni, mit művelt szegényekkel a feltétlen jólét meg az a rohadt szociális média. Nekem is van otthon mai fiatal, gyorsan le is tiltom a telefonról meg a számítógépről. A főszereplő Kevin (Max Hubacher), aki szerényen csak Főnöknek becézi magát, tényleg egy tipikus mai fiatal, mintha 3D nyomtatóval csinálták volna az összes többi ZS generációs elkapatott kreténjével együtt, ugyebár. Mindene megvan, dolgoznia-tanulnia minek is, csak a buli meg a pia éjjel-nappal. Állati laza élete minden egyes pillanatát a Facebookon meg az Instán meg a Twitteren éli. Valahogy mégis olyan IZÉ minden, a csajokkal se boldogul, a szülei is olyan IZÉK, egy IZÉ az egész világ. Valami végképp elpattan benne, mikor a legjobb barátja azonnal lefényképezi és kiposztolja a nagy csapatás után az aszfaltra kiterített rókabőrt, és a répamintás kis tócsáról készült kép negyvenszer több lájkot kap, mint bármi más, amit addig valaha megosztott magáról.  Kevin hamar előáll a megoldással arra a problémára, hogy a mai világban harminc deka hányás is érdekesebb tud lenni, mint egy emberi lény: csinál egy punk kommunát  (nagyon szakszerűen felvételi meghallgatást tartva a jelentkezőknek, hogy tényleg csak igazi punkok kerülhessenek be a bandába, mert az anarchiát, kérem szépen, azt meg kell szervezni), aztán újdonsült barátaival együtt beköltözik egy üres házba, hogy ott aztán ne csináljon semmit, de azt nagyon hangosan. No ennyit arról, hogy a Tisztes Állampolgár meg a Kedves Lakosság szintjén miről szól a Vesszenek az öregek.

 Ugyanis nem erről szól. Arról szól, hogyan veszi el a Tisztes Állampolgár meg a Kedves Lakosság a gyerekek életét, és hogyan teszi tönkre minden egyes gondolkodásra képtelen, ostoba, önmaga seggébe bújó nemzedék a következőt, száz és ezer generáció óta folyamatosan. Kevin szüleinek nem hogy gyereket, de aranyhalat se lett volna szabad vállalniuk. A snájdig apuka fiatal korában maga is lelkes anarchista volt, egy lánglelkű forradalmár – illetve hát egy elveszett senki, aki az odabent tátongó végtelen érzelmi és intellektuális ürességet igyekezett egyszerűen emészthető szlogenekkel és a lehető legnagyobb ricsajjal feltölteni. Anyuka ezzel szemben gazdag, de nem kevésbé üres fejű úrilány volt, akit megszédített a műmájerkedés, és hozzáment ehhez a Hülye Alakhoz. A két szülő érzelmektől és gondolatoktól mentes életét kizárólag a vagyontárgyak gyűjtögetése és egymás gusztustalanul őszinte jelenetektől abszolúte mentes, elegáns kinyírása foglalja le. Ők ketten, valamint az összes többi (nyilván pontosan ugyanilyen) felnőtt egyetlen dologban értenek egyet: ezzel a Kevin gyerekkel baj van. Mindent megkap, erre tör-zúz-hisztizik. Tuti biztos a Kütyük miatt. Tuti biztos Rossz Társaságba keveredett. De az is lehet, hogy az a szegény 18 éves kisgyermek hiperaktív meg érzékeny idegzetű meg disz-valamilyenes. Beteg. Gyógyszer kell neki. Dehogy van rosszul nevelve.  Pátyolgassuk, óvjuk, vigyük orvoshoz, de az isten szerelmére, nehogy leálljunk vele beszélgetni, mert a végén még megmondja, milyennek lát minket.

 Kevinnek és barátainak soha semmi másra nem volt szükségük, csak arra, amit nem kaphattak meg: szülőkre. Iránymutatásra. Követhető példára. A lázadó, csapkodó fiú azt hiszi, hogy a szabadságot keresi, de kénytelen rádöbbenni bizonyos dolgokra. Például arra, hogy a jó kis kommunájában mintha pont a szabadsággal ellenkező irányban haladnának a dolgok: a hozzájuk költöző kisgyerekes anya miatt bizony takarítani kéne, meg kijelölni bizonyos személyes határokat, meg a szabad szex is csak addig poén, amíg nem a mi barátnőnket… Az is megalázó, ugyanakkor gondolatébresztő felfedezés, mekkora örömöt okoz neki, hogy családosdit játszhat a babával (közben nyilván stílusosan talpig punkba öltözve, mert a stílus a minden, az anarchiában is nemdebár). És minden összeomlik, mikor megjelenik a saját apja (akit anyuka végül kidobott, hiszen eddig is Csak a Gyerek Miatt Maradtak Együtt), és a fater gyerekesebb, mint valaha, mert még a kapuzárási pánik is úrrá lett rajta azóta. Ikonikus a filmnek az a jelenete, ahol Kevin azt ordítja a fater arcába, hogy „az én házamban te velem nem beszélhetsz így”. Tényleg akkora csoda, hogy Kevin és a generációja destruktív és nihilista, amikor arra kényszerül, hogy a felnőttek helyett felnőttként próbáljon viselkedni, mindenféle vonatkozó mintha híján?

 A néző Kevinnel együtt kénytelen szomorúan rádöbbenni, hogy a „világnak” nincsenek bűnei. Bűnei a szülőknek vannak, csak erre sajnos nem megoldás az, hogy vesszenek az öregek úgy általában. Addigra már késő, a baj már megtörtént, az épp aktuális fiatal generáció már pokolra jutott. Amit a könnyedén odavetett „világ” (hanyatló társadalom, rothadó kultúra, sötöbö) címszó alatt gyalázni szoktunk, az pusztán egy blöff, amit azért alkottak meg, hogy a rengeteg frusztrált idióta ne nyírja ki egymást.  Régen a családjában csalódott egyén választhatta a kardot vagy a keresztet (esetleg mindkettőt), hogy kitöltse az űrt a fejében, mostanra ezen egyszerűen értelmezető szimbólumok helyét átvette a „szabad döntés” illúziója. Hiszen mi nem azért nem nyírjuk ki egymást, mert csacska módon félünk a nem létező istentől vagy az aljas elnyomó hatalomtól. Nem vagyunk mink ekkora idejemúlt marhák, kérem. Hanem teccik tunni azért nem nyírjuk ki egymást, mert cuki rendes emberek vagyunk, akik saját hatáskörünkben így döntöttünk. Pedig hát… okunk mondjuk lenne rá bőven. Nem igazán értjük ezeket a felebarátokat. Igazából senki nem tanított meg minket a felebarátaink megértésére. Legszívesebben felkoncolnánk az összeset az anyjába, hiszen úúúúúgy tele vagyunk feszültséggel…

 Kevinnek és bandájának röhejes kudarcba fullad minden egyes olyan próbálkozása, hogy valami „értelmeset” vagy „nagyot” alkossanak: lázadás ide vagy oda, engedelmesen elhiszik a legnagyobb hazugságot, vagyis azt, hogy a világ a hibás (melynek működését alapszinten sem értik, mitől is értenék, mikor senki nem magyarázta el nekik. Legelső intézkedésük a kommunában az, hogy minden kütyüt összetörnek. És nagyon-nagyon kínos, hogy ez semmit nem változtat meg….). Márpedig a világot nem lehet megbüntetni, akkor sem, ha a film zseniális zárójelenetében a főhős végül elindul a Közel-Keletre, hogy harcoljon a dzsihád ellen (tuti biztos vagyok benne egyébként, hogy az eredeti elképzelés szerint dzsihadistának ment volna, csak ezt azért az alkotók még Svájcban sem merték bevállalni…) – csak azért, hogy hátha az apja végre észhez tér, teljesíti szülői kötelességét, és embertelenül lehordja, hogy édes fiam, te mégis mi a jó francot képzelsz. Azt meg sajnos várhatja.

 A Vesszenek az öregek messze nem tökéletes film, ritmusát tekintve egyenetlen, helyenként kimondottan lapos, máshol szájbarágós, képi megoldásai (a fekete-fehér és színes felvételek rendkívül jelentőségteljes váltogatásával) modern giccsbe hajlanak. De legalább nem próbál magáról sokkal többet elhitetni, mint amennyit ér. Pontosan – de tűpontosan – ugyanarról szól, mint a Joker: mindkét film azt mutatja be, hogy a frusztráltak tűzzel és vérrel akarják megtisztítani a Bűnös Világot. Csak épp a Joker szerint a frusztrált elmebeteg a kivétel. Svájci kistestvére szerint meg a szabály. Utóbbi megközelítés sokkal jobban tetszik. Lehet, hogy a svájci művészfilmhez nincs juj-de-nagyon-hatásos zene, meg Joachim Phoenix torture-porn (miközben itt szögezem le, hogy Phoenix fantasztikus figura, az egyik legszuggesztívebb színész, aki valaha vásznon szerepelt), de sokkal okosabb, ráadásul emberközelibb, mert a Joker hideg, szenvtelen látlelete helyett türelmesen, kedvesen (és helyenként baromi viccesen) megpróbál magyarázni. Azt persze ne feledjük, hogy a Joker akkor is képregény-film, ha a fenekét harminckétszer a földhöz veri igyekezetében, hogy ne legyen az – túloz, nyáladzik, kliséket erőltet. Ne dőljünk be neki, akármilyen hangosan kiabál. Nem, a nyugati civilizációnak nem az a problémája, hogy az Elképzelhetetlenül Súlyos Gyerekkori Abúzus nyomán megzakkant, ráadásul szegény sorba született, és ezért a társadalomból automatice kitaszított szerencsétlen nekilát premier plánban agyakat kiloccsantani. Hanem az, hogy a nyugati civilizációban a gyerekek 99%-a iszonyatos érzelmi elhanyagoltságban nő fel, akár gazdag, akár szegény, és mindegyikben ott rejtőzik egy-egy kis Joker, aki csak arra vár, hogy a nyomorát végre kegyetlenül leverhesse valakin. A Joker egy nem létező, tragikus sorsú (anti)hős mozija. A Vesszenek az öregek meg a nagyon is létező tömegeké, akik először kiüvöltik a torkukat az utcai zavargások során, aztán a bevert kirakatokból hazaviszik a háztartási gépeket.

Ezt a bejegyzést két benyomás ihlette. Az egyik Bihari Viktória nyílt levele Pásztor Annának, ezt mindenképp el kell hozzá olvasni. Aki még esetleg nem futott bele, annak pl. itt:   https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10214096275982991  A másik az, hogy épp most jöttem haza a Balatonról, ahol a strandon hangsúlyozottan nem szenvedő anyák tucatjai hevertek szanaszerteszéjjel, felszerelkezve a pár hetes csecsemőktől a kétméteres kamaszokig mindenféle méretű és állagú gyermekekkel, kezükben a sörtől a töményig az összes olyan jóval, amit az ember ezen a vonalon el tud képzelni. Többségük ugyan nem a vízben kortyolta a nedűt - nézzük el nekik, erős volt a hullámzás, a nedűért pedig kár. De még így, partra vetve sem tettek olyan benyomást, hogy ne lenne joguk jól érezni magukat. Sőt: első ránézésre a többségük kimondottan jól érezte magát, kivéve azokat, akinek mondjuk épp darázsba lépett a gyereke, meg akit szemközt hugyozott a cuki kisfiú, mikor lekerült a pelenka, de ez azért szerintem belefér a „nyári kalandok” kategóriába. Nem mondom, hogy egyetlen anya-gyerek tárgyú rosszalló tekintetet nem láttam, „hümm-hümm ez is mit művel” tartalmú sanda megjegyzést nem hallottam, de a többség abszolúte kedvesen és toleránsan viselkedett egymással. (Már amikor épp nem politizáltak a bácsinénik, de ez most más kérdés.) Nyilván nem tisztem eldönteni, hogy ezek az anyák (apák, gyerekek) úgy egyébként, a mindennapokban hogy érzik magukat, ez egyetlen strandi jelenetből nem feltétlenül derül ki. Mint ahogy más esetben egyetlen facebookos fényképből se nagyon.

Én értem a Nyílt levélben felvetett problémát. Van egy rakás nagyon hangos, nagyon bárgyú, nagyon aktív marha, akik a maguk kis sivár életében kizárólag abban képesek örömöt lelni, hogy nőknek (melegeknek)(tőlük eltérően táplálkozóknak/öltözködőknek/létezőknek) a Facebookon, Twitteren, Instagramon meg a jó ég nem tudja, hogy még hol látatlanban megmagyarázzák, hogy mennyire undorító és alantas, amit csinálnak. Ez azonban nem csak patriarchális gyökerű hazánkra jellemző, hanem az egész világra. (Érdemes nem csak hazai vizeken ladikozni, hanem néha szörfözni is az interneten). Persze, nálunk dupla pontot ér, hogy a politikusok nagy része is a patriarchális gyökerek közé tartozik. Sőt, nem csak dupla pontot ér, hanem aggasztó is, nyilván nem jó, ha ilyen savanyújóskák formálják a közvéleményt, egyre szorosabban a nyakunk köré záruló kezekkel.

Ugyanakkor legalább ekkora probléma az is, ha valaki elhiszi, hogy szenved, akkor is, ha amúgy minden jel az ellenkező irányba mutat. Úgy lesz mártírrá meg női Jézussá, hogy a kutya se kérte rá, legfőképp nem a „többi anya”. A „többi anya” elképesztő ívben szarja le, hogy a másik többi anya pihen-e, olvas-e, kondizik-e, félrekúr-e, Aperolt iszik-e gumifotelban. Legfőképp azért, mert minderről nem tudnak. A közvetlen környezetükben élőkről tudnak ilyen részleteket, ezekről lesz véleményük (igen, igen, többnyire negatív, az ember már csak ilyen, a magyar ember legfeljebb ha 10-20%-kal ilyenebb.) Meg azokról, akik úgy döntenek, hogy a legszélesebb nyilvánosság elé tárják a mindennapjaikat.

Nem a vélemény a gond, még csak nem is a negatív vélemény. A gond a negatív vélemények mindent megsemmisítő özöne. Ezt pedig nem az ágyban, a könyvtárban vagy a swinger klubban kapja meg Mártíranya, hanem akkor, mikor vadidegen emberek tömegeit tájékoztatja az életéről. Félreértés ne essék: nem csak az gumifoteles-aperol spritzes anya fogja ezeket megkapni, hanem a palacsintasütős-takarítós is, csak a másik oldalról. Nincs béke az olajfák alatt. Az ismerősöm, pláne a barátom nem lesz az életem önjelölt szakértője. Részint azért, mert valamennyire ismeri azokat a részleteket, melyek miatt én ilyen vagy olyan döntéseket hozok, részint azért, mert szemtől szemben igen kevés embernek van a száján az, ami a szívén. A vadidegen viszont azonnal szakérteni kezd, mégpedig a legnagyobb örömmel. Nem az „anyák” lesznek a bölcsesség mindenre tuti megoldást tudó orákulumai, hanem bárki, akinek megadatik a lehetőség, hogy ismeretlen embereknek bármiféle kockázat nélkül beszólogathat. Az interneten végre mindenki kiélheti magát, aki az udvariasságot szörnyű társadalmi kényszernek érzi, mert még soha nem gondolkodott el rajta, mi is lehetett eredetileg, még a dogmatizálás előtt a célja. Ismétlem: nem csak nálunk. Bárhol.

Olyan harminc (negyven..) éve, mikor még gyerek voltam, az ún. társadalom még zárt, fojtogató, valódi közösségekben létezett, ahonnan nem csak mentálisan volt szinte lehetetlen kitörni, hanem anyagiak és egyéb lehetőségek híján fizikailag is. Aki megkapott valamilyen bélyeget, az a közösség szélén, vagy abból kizárva volt kénytelen vegetálni élete végéig. Ilyenek voltak a leányanyák, a szexuális téren bármiféle újításban gondolkodók, a túl buták, a túl okosak, a túl szegények, a túl gazdagok, az irgalmasok, a jóakaratúak, a… bárki, akire Juliska néni azt mondta, hogy nocsak-nocsak ejnye-bejnye. Az azóta eltelt időben viszont ez rengeteget enyhült. Nem azért, mert az emberek hirtelen tele lettek jóindulattal, dehogy lettek. Csak sokkal kevésbé vagyunk rászorulva a környezetünkre, sokkal mozgékonyabbak lettünk, sokkal könnyebben kikerüljük azt, akire nem vagyunk kíváncsiak. A valódi világban, az ember rokonságában természetesen MINDIG lesz valami tudós elme, aki meg akarja mondani a tutifrankót. Ezek viszont manapság már leépíthetők (igen, adott esetben akár az ember saját szülei is). Aki igazán törődik velünk (ez mondjuk egész életünk során olyan 2-3 ember össz-vissz), az megfelelő stílusban és időpontban fogja jelezni, ha úgy érzi, hogy nem a legjobb irányba megyünk. (Természetesen az is tény, hogy nagyon sok elzárt, elmaradott, reménytelenségbe süppedt helyen a mai napig érvényes az, hogy aki az adott szellemi-anyagi miliőbe született az vagy megszokik, vagy… nem tud megszökni, hacsak nem rendelkezik egy titán akaraterejével. Sokan, borzasztó sokan vannak ilyenek is.)

Pártunk és Kormányunk épp most dolgozik rajta, hogy visszatérjen az a bizonyos régi áldott, gyönyörű, szellemileg maximálisan parlagoltatott félkarátos aranykor. De össznépi szinten azért még messze nem tartunk itt. Még a szomszédot sem ismerjük személyesen, nemhogy az utca végén lakókat, nincs olyan tényleges, valós kapcsolati hálókat alkotó közösség, ami a tényleges, valós életünket kikerülhetetlenül meghatározza. Nem vagyunk bezárva. Rengeteg ember mégis úgy dönt, hogy agyilag beköltözik egy hatalmasra dagadt középkori faluba - vagyis a közösségi média varázslatos világába, melyet ezek után permanensen összetéveszt az igazival.

A megfelelési kényszer a mai világban ott kezdődik, mikor nem bírom ki, hogy a nyaralásomról (ebédemről, gyerekemről, csöcsömről) Instagram meg Facebook posztok keretében ne értesítsek tízmillió idegent, és ott folytatódik, mikor úgy örülök a lájkoknak meg a szívecskéknek, mintha tényleg személyesen nekem szólnának, és halálos sértésnek veszem a negatív válaszokat. Kell a falu-fíling, na. Magyarországon nem bűn (EGYELŐRE…) ha valaki anyaként jól érzi magát. Rengeteg anya van, aki jól érzi magát. (Teszem hozzá azonnal: és rengeteg anya van, aki szörnyű, gyalázatos körülmények közt él, akár anyagi, akár más okokból.) Ha viszont valaki nem él szörnyű körülmények közt, mégis rosszul akarja magát érezni, nyugodtan ossza meg az örömét azokkal, akiknek semmi köze hozzá, és azonnal meglesz a szükséges napi keresztrefeszítése.

Én is összefoglalnám a mondanivalómat: a Bihari-féle poszt aranyos, vicces, ironikus, csak a lényeget nem látja, de azt nagyon nem. A megfelelési kényszer univerzális. Sújtja azt, aki nem azért süt palacsintát, mert ő maga szereti, vagy mert milyen aranyosak a gyerekei, mikor vigyorogva széjjelkenik a lekvárt pofájukon, hanem azért, mert szerinte a társadalom palacsintáért vonyít. Sújtja azt, aki nem azért takarít, hogy tiszta legyen a lakás, hanem azért, hogy majd mit szól a szomszéd. De nagyon is sújtja azt is, aki nem azért iszik Aperol spritzet gumifotelban, mert ez neki jól esik, hanem azért, mert ezt kívánja az image, aki nem azért megy el a zenés-táncos-istentelenül bebaszós buliba, mert szereti az ilyesmit, hanem azért, mert mindenki más ott lesz. Sújtja azt, aki nem tudja elképzelni, hogy valaki spricces gumifotelben is élhet boldog életet, de sújtja azt is, aki képtelen elhinni, hogy valakinek a takarítás meg a főzés nem feltétlenül idegi kényszer. Én egyetlen fénykép alapján aztán el nem tudom dönteni Pásztor Annáról, hogy metál lédi-e, ésdesőt, még az írásai alapján sem tudom eldönteni. A valós ismereteket nélkülöző instant döntést meghagyom az internet bölcs népének. Csak akik személyesen ismerik Pásztor Annát, azok tudják eldönteni a legfontosabbat: hazudik magának, vagy nem hazudik magának. Ha nem, ha őszintén él, akkor kalapot le: tényleg metál lédi.

Olvastam valahol, hogy megfenyegették J. J. Abramsot: ha elszúrja a Csillagok háborúját, akkor onnantól élete végéig Jar-Jar Abramsnak fogják hívni. Ekkora katasztrófa nem történt, a Baljós árnyak a poros nyomában nincs az Ébredő erőnek (nem mintha a Baljós árnyak valaha is valakinek a poros nyomában lett volna, nem számítva a Teletubbies-t.) De azért egy Midiklorián Adams-et megérdemelne a rendező-forgatókönyvíró, ha nem is élete végéig, de mondjuk egy napra mindenképp.

Kezdjük a pozitívumokkal: az Ébredő erő olyan szép, hogy ilyen gyönyörűségeset tán még nem is láttunk. Végre visszakaptuk azt az igazi, klasszikus Csillagok háborúja fílinget. A megteremtett világ egészségesen fantáziadús, túlzásoktól mentes, funkcionális, a valós díszleteket és kellékeket mesterien övezik a grafikával. Vadítóan új szögekből mutatják be a jól ismert űrhajókat (egyszerűen lenyűgöző a jelenet, melyben először látjuk a csillagrombolókat, és minden imádatom azé a személyé, aki kitalálta, hova és hogyan parkolják le a Tie vadászokat, mikor épp nem fenyegeti végromlás a Birodalmat, de még hosszan sorolhatnám). Nagyon hatásosak a „földre” (azaz nyilván változatos bolygókra) lehelyezett űrcsaták. Nem lógnak ki a képből a szörnyek - azok a többségükben nagyon, de nagyon ötletes, aranyos, meglepő, stb. szörnyek. Tüneményesek a poénok, igen, az egysorosak is, amiktől egyébként hülyét tudok kapni, annyira nehezen illeszkednek édes-ékes anyanyelvünkbe és kultúránkba. Jók a színészek, régiek és újak egyaránt, és nem gondoltam volna, hogy ezt megérem, de Mark Hamill azért az x. időért, amit szerepel (nem spoilerezünk (: ) megérdemelne egy Oscart. Zabálni valóak azok az aprócska képek, amik az interneten közkedvelt „A rohamosztagosok mindennapjai” témakörben mozognak. Önmagában minden egyes jelenet egy gyöngyszem.

És a gyöngyszemekből – nem születik nyakék. A Csillagok háborúját nem sikerült új alapokra helyezni, mint a Star Treket. Valószínűleg nem véletlenül, nagyságrendekkel nagyobb pénzekről és indulatokról volt itt szó, mint Kirk kapitányék esetében, nem lehetett csak úgy kacsintani egy gigászit, hogy Hja, gyerekek, szívtatok, alternatív univerzum. Ellenkezőleg, az összes kacsintás (rengeteg van) éppenséggel megakadályozza, hogy elvonatkoztassunk az eredeti Csillagok háborújától, és önmagában próbáljunk meg örülni a sztorinak és a szereplőknek. Ez a rajongóknak nyilván remek játék (én is élveztem, a mellettem ülő meg nem értette, min kuncogok olyan jókat), viszont nem engedi a filmet istenigazából szárnyra kapni. Az Ébredő erő... biztonságos. Túlságosan is az.

Úgy kell elképzelni a dolgot, hogy valaki szemérmetlenül/szemérmesen/zseniálisan (ezt még nem döntöttem el…) lenyúlta az Új remény teljes történetvonalát a főbb csomópontokkal egyetemben, viszont az eredeti trilógia hátterét adó politikai konfliktus helyére nem sikerült neki egy másikat kitalálni. Persze, van a gonosz Első Rend, akik a közelebbről meg nem határozott, de nyilván pozitív Jelenlegi Rendszer ellen harcolnak, tehát a maguk nemében ellenállók, nekik pedig ellenállnak… az Ellenállók. Az Első Rendnek elképesztő mennyiségű embere, fegyvere, űrhajója plusz egy halálfegyverré alakított komplett bolygója van, a Jelenlegi Rendszernek szemlátomást ötlete sincs, az Ellenállásnak pedig ott van a szokásos föld alatti bázis meg a háromszor tíz darab X-szárnyú. Ez így, ebben a formában az istennek nem áll össze. A fene se törődne vele egyébként (elvégre nem politológiai kurzusra fizettünk be), ha a karakterek annyira magukkal ragadóak lennének, de itt botlik meg igazán a dolog, ugyanis egyszerűen túl sokan vannak ahhoz, hogy a népmesei „jók és rosszak” szint fölé emeljük őket, mint ahogy ezt a film megpróbálja. Rey, a harcias-érzelmes női karakter sikerült a legjobban, az ő motivációi többségükben (többségükben…) érthetőek, van neki rejtélyes háttere, fejlődése, ilyesmi. Akár főszereplőnek is tekinthetnénk, bár jó kérdés, kit is szántak valójában főszereplőnek. Férfikarakterből viszont vagy Finnt, az angyali lelkű, áttért rohamosztagost kellett volna kihagyni, vagy az Ellenállás Legjobb Pilótáját (aki amúgy is abszolút pálcikaemberke a többiekhez képest), vagy – bocsássa meg az Úr, de Han Solót, vagy legalábbis egyes jeleneteit. Ennyi dudás egy csárdában már csak azért sem fér meg, mert akkor még nem is beszéltünk a negatív oldalon Kylo Renről és az ő lelki csipkéiről (meg arról, hogy egy ilyen bájzli nagy galaxisban hogy a viharban van az, hogy mindig mindenkinek mindenki a rokona. Ez se lenne baj egyébként, ha szépen, három részben el lenne szotyogtatva, mint anno, de csak úgy dőlnek ránk a rokoni szálak). A nagyszámú karakter szükségszerűen hozza magával azt a megoldást, hogy a szereplők időről-időre „dalra fakadnak”, vagyis nem tetteik és párbeszédeik alapján derül ki, mit éreznek, hol a konfliktus, stb. hanem kisebb monológokban elmondják, ezeket a monológokat pedig rendszerint egy-egy húszperces csata zárja, mintegy nyomatékul. A szereplőket nem sikerül szépen, egyenletesen végigvinni a filmen, amitől a történet egésze egy idő után lelassul (a baromi nagy és látványos akciójeleneteknek ugyanis a történet tempójához nem sok közük van), csámpázni kezd, aztán hirtelen lezárul, természetesen az obligát „lebegtetünk a második részhez” megoldással. Kár.

 De nem AKKORA kár. Kicsit olyan ez, mint a Mátrix és az Eredet összehasonlítása: a Mátrix kb. 20 évre meghatározta a filmipart, az Eredet meg egy látványos, nézhető, élvezhető, de hosszú távon teljesen feledhető film volt. Az Ébredő erő egyáltalán nem rossz. Gyerekek, felnőttek, rajongók és újonc nézők meg fogják találni benne azt, ami látványos és/vagy nosztalgikus és/vagy szórakoztató, el fognak menni a folytatásokra (én is), meg fogják venni a BB8 mintás vécéülőkét (én is), nyugiság és hepinesz tölti el a Föld bolygót. Az igazi nagy katarzis elmaradt, de azért szem nem marad szárazon.

(Kissé megkésve)

A Birdman az a tipikus film, amit a kritikusok a mennybe emelnek, szemüveges ember rosszat nem mondhat rá anélkül, hogy a többi szemüveges ember súlyos megvetésekben ne részesítené, miközben a random mozijáró csak ámul és bámul, rosszabb esetben rosszul lesz tőle, kritikai elismerés garantált, a film költségeit meg majd a rendező a Trabantja eladásából fedezi. Az ilyen filmek szoktak néhány év(tized) múlva cultfilmként hatalmas sikert aratni – ha elég Elvadultak és Mélyenszántóak. A nagy kérdés az, hogy kellően mélyen és vadul szánt-e a cult státuszhoz a Birdman, illetve van-e benne elég látványelem és gigamegasztár a trabantos jellegű problémák elkerüléséhez.

Mindkettő. Egyik sem. Sokan és sok helyen elmondták, milyen hihetetlenül friss és újszerű ez a film – nem, dehogy az, és szándékosan nem az. A Birdman szemérmetlenül és virgoncan köp szembe mindenkit, aki az útjába kerül, legyen az néző vagy kritikus, amikor a világ legsablonosabb történetét a világ legsablonosabb filmes eszközeivel meséli el. Szerintem a legelvetemültebb alvajáró Michael Bay rajongó is tud kapásból mondani vagy három-négy olyan filmet, ami a hajdan méltán avagy méltatlanul híres, kiöregedő sztár küzdelmeiről szól (az obligát elvált feleséggel, drogos gyerekkel, közösségihálós vonatkozásokkal megtűzdelt generációs válsággal, hisztériás szeretővel, pszichózissal, „elképesztően tehetséges ámde emberileg egy hányadék” fiatalabb kollégával, stb.), ahogy azoknak a filmeknek is igen hosszú a sora, ahol a büdös életbe nem derül ki, hogy akkor most volt szuperképessége a főhősnek, vagy csak álmodta az egészet. Nincs itt semmi újdonság, legfeljebb akkor, ha az ember a harminckettedik világmegmentős-kigyúrtszuperhősös-kutyásgyerekesfolytatásos blokkrobbantó után esik be a Birdman vetítésére, mert akkor tényleg olyan frissnek tűnik az egész, Kritikusok az Ilyet Szokják Szeretni.

Megvan a kulcsszó – nem, nem elnéző (jelen Vicces Filmes Utalás kissé dohos, de nem baj, korosztályomban talán elmegy), a kulcsszó az, hogy „tűnik”. A Birdman zseniálisan játszik el azzal, hogy saját fenekébe menthetetlenül belebújt művészfilmnek TŰNIK, pedig nem az. Minden, amit a művészetről, a celebekről, a színészetről, az öregedésről és az összes többi nagy és komoly témáról elmond, az a film legkomolyabb pillanataiban is komolyan vehetetlen, nem azért, mert nem őszinte, vagy mert a színészek bénák lennének, hanem azért, mert az élet is az. Ebben rejlik a Birdman zsenialitása – olyan, mint egy hullarészeg beszélgetés az élet értelméről hajnalfélkettőkor, amikor a felek a járda szélén, diszkréten ignorált répadarabok közt, félheverő testtartásban először hatalmas nagy Igazságokat mondanak egymásnak, aztán egyszer csak rálegyintenek az egészre és elröhögik magukat, hogy majd húsz-harminc év múlva jól ne tudják elönteni, hogy ez az életük legvidámabb vagy legtragikusabb pillanata volt.

A történet tehát dióhéjban az, hogy a 90-es évek akcióhőse, az egykori Birdman (Michale Keaton) a 2010-es évekre szemvidító fekete latexcuccát és kockahasát vénemberes fehér alsógatyára és punnyadtan csüngő kocahasra cseréli. Szakmailag szegény már rég eltűnt a süllyesztőben, ahonnan önmagát, művészi hitvallását és/vagy celeb státuszát keresgélve úgy próbál kimászni, hogy színpadra adaptál egy igen mély mondanivalóval rendelkező könyvet a szerelemről, hogy aztán a saját maga rendezte darabban még a főszerepet is eljátssza. Közben mindvégig küzd másik énjével, a fejében monologizáló szárnyas-maszkos, übercinikus Birdman-nel, aki szerint az egyetlen kiút a visszaút, mégis csak meg kéne csinálni a „Birdman visszatér 32”-t a csillió dolláros bevétel reményében. Legnagyobb szerencséjére/pechjére a darabhoz sikerül találnia egy igazi elismert színészt, a kritikusok kedvencét, a method acting mániákus Mike-ot (Edward Norton). A filmet ez a két zseniális alakítás önmagában is el tudná adni (mondjuk kéne egy kis alkudozás, meg mondjuk le lehetne vinni a mozijegy árát, de akkor is eladná). Michael Keaton eleve elképesztően jó, bármiben is játszik, és tényleg megérdemelne már valami nagy csillogó díjat (ezért a filmért pl. Golden Globe-ot már kapott is, és Oscarra is jelölték, nem mintha az Oscar valaha is azt jelezte volna, ki mennyire meggyőző a vásznon). Igen, yeah, Michael Keaton a 90-es évek Batman filmjei után egyszer csak eltűnt, és a rigolyás Edward Norton az, akivel sokak szerint lehetetlen együtt dolgozni jaj, hahahaha, miccccsoda mókás utalások a valóságra, de tényleg, mindenki, aki észrevette, kap egy mezei pirospontot (a Birdman kedvenc, helyenként szerintem kicsit túlzába is vitt játéka a kikacsintós-poénos pirospont-osztogatás, „ÚRISTEN, a filmszakos bölcsészgyerek a negyedik sorban elvihogta magát, nekem meg fogalmam nincs, mi volt a bennfentes poén, csak észre ne vegye…”)

A többi szereplőről sem szabad azonban megfeledkeznünk, mert minden egyes alakítás makulátlan (Emma Stone mint a főszereplő rehabról frissen szabadult ezernyi lelki bazmeggel küzdő lánya, Zach Galfiniakis – akit pedig megmagyarázhatatlan okokból nagyon utálok – mint ideges jogi képviselő és csak ritkán megingó jóbarát, Naomi Watts mint Megkaptam Első Főszerepemet a Broadway-en, Amy Ryan mint exfeleség, Andrea Riseborough mint jelenlegi szerető, és nem utolsósorban a Művészetet Lángpallossal Védő Kritikust kiválóan játszó Lindsay Duncan).

Legyünk türelmesek a Birdman-nel, akkor is, ha direkte, aljas módon, egyfolytában próbára teszi a türelmünket, szántszándékkal elviselhetetlen (ütős alapú hiperművészi kontra elviselhetetlenül nyálas) zenéjével, szántszándékkal idegesítő (az első valahányszáznak tűnő órában gyakorlatilag vágások nélküli) képi megoldásaival, szántszándékkal felesleges számú katartikus jelenetével (szerintem a műfajban elképzelhető összes Megrázó Katartikus Jelenet szerepel a filmben, ami csak addig rohadtul fárasztó, amíg az ember rá nem jön, hogy épp átverik, sokadszorra, nincs katarzis, mert ennyi nem lehet egymás után), satöbbi, satöbbi. Egyetlen percre ne feledjük, hogy minket (a drága nézőket és a külön állatfajba tartozó kedves kritikusokat egyaránt!) itten most orrba-szájba szívatnak, miközben az alkotók azt várják tőlünk, hogy gyorsan értékeljünk át mindent, amit a művészetről, a filmekről, a celebekről, a tömegkultúráról meg ezekről eddig gondoltunk, de ha marad időnk és kellően besavanyodott középkorú Kovácsnék vagyunk, akár a maradékon is gondolkodhatunk. Ne várjunk szimpatikus karaktereket (MINDEN szereplő mond vagy tesz legalább egy olyan dolgot, ami miatt szívesen felpofoznánk, meg még vagy negyven olyat, amit gyarló halandóként naponta elsütünk az utcán (: ), ne várjunk megdicsőülést illetve bűnhődést – és az ellenkezőjét sem. A Birdman mint film, akár „klasszikus” akár „avant garde” értelemben véve nem jó, képtelen akár a sémákhoz, akár a sémanélküliséghez ragaszkodni. A Birdman egy vicc, és mint ilyen, zseniális. Sörborpálinka a fogyasztásához hidegen ajánlott.

Nehéz lenne szó nélkül elmenni az olyan jellegű tudományos fantasztikus újdonságok mellett, mint a mára közismertté vált hetedikes lélekcseréltető tankönyv. Családi és baráti körben mi is megvitattuk a dolgot, és ha most eltekintek a nyolcvan éves anyám véleményétől, aki szerint a szerzőt minimum boldoggá kéne avatni (és aki még véletlenül sem azzal szórakoztatott napi rendszerességgel harminc éven át, hogy "csak orvoshoz és ügyvédhez szabad hozzámenni" imígyen abszolúte nem diszkriminálva embertársaink közt a trendi foglalkozások tekintetében...), akkor a beszélgetések egy közös téma körül forogtak: hogy aki ezt elolvassa, akár ifjonti hetedikes fejjel, az vajon mekkorát fog rajta röhögni. Nyilván ezen csak röhögni lehet, hiszen az olvasó (sőt, nagy valószínűséggel a tankönyvíró) lábán is Nájki cipő villog, maga is lelkes fogyasztója pepszikokakólának, és este hétkor kötelességtudóan rácuppan a tévére, ahol már javában irtják egymást a géppuskával azok a tahó imperialista bankárok.

Ezen tényleg csak röhögni lehet. Nyilván.

Az biztos, hogy amikor az ilyen jellegű slágerszövegek a reneszánszukat élték, vagyis a Drága Kormányzó Úr, majd a Még Drágább Elvtárspajtás idején (mert az ideológia ugyanaz volt, csak a kulcsszavakat kellett lecserélni...), akkor az emberek rálátása a dolgokra enyhén szólva korlátozott volt. A nagymamám korosztálya minden további nélkül leélt egy teljes életet ugyanabban a faluban, boldog írástudatlanságban, kizárólag a plébános, esetleg a Tanító Úr útmutatásaira hagyatkozva. Még a hatvanas-hetvenes években is csak az jutott hozzá alternatív információforrásokhoz, aki nagyon akart (és az alternatív információforrás is kimerült a krumpliból és akácfából készített rádión stikában hallgatott Szabad Európa rádióban, ami megint csak inkább a retorikai eszközöket biztosította az információra szomjazó népnek, mint a bármi mást). Akkor még tényleg működött a központi agyfeltöltés, érezteti is a hatását rendesen a mai napig. No de most... Hát ki a fene fogja bevenni a Nyugat hanyatlásáról szóló központi esti mesét, mikor immár 150 tévécsatornát lehet végigpörgetni (mielőtt az ember a francba kikapcsolja az egészet (: ), és az interneten aztán tényleg oda bóklászunk ahová akarunk, némi nyelvtudással pedig még azon is túl. Ez akkor is így van, ha a vállunkon üldögélő, apró pici ördögöcske egyre aggasztóbban és egyre hangosabban súgja a fülünkbe, hogy MÉG EGYELŐRE. (Még egyelőre) csak úgy lubickolunk az információban, tele vannak a könyvesboltok, multimédiumhoz járhatunk, utazhatunk, sötöbö.

A játék kedvéért variáljuk meg egy kicsit a kérdést. Mi van, ha nem az a kérdés, hogy ki hiszi el az imperialista pepszikokakólát, sokkal inkább az, hogy mit reagál erre az egész helyzetre a gyakorlatban? Ha visszaemlékszem boldog gyermekkoromra, egyetlen olyan embert sem tudok előhívni az emlékezetemből, aki elhitte volna a propagandát, hogy nyugaton a helyzet  változatlanul halad a katasztrófa felé. Mindenki tudta, már abban az információhiányos korban is, hogy nálunk bizony kerítésből van a kolbász, és mint ilyen, kurvára szálkás. Még apám, a vérkommunista is tudta (ahol a vér nem a mentalitására, hanem a világmegváltási láz hevére utal), legfeljebb azt hitte, hogy a kolbász-kerítés polémia előbb utóbb vagy a kolbász javára dől el, vagy mindenki kerítést fog enni, ezáltal megszüntetve az osztálykülönbségeket. Az ember elolvasta a tankönyvben, hogy mennyire jó neki, és mekkora parasztok azok, akik szerint nem jó, aztán jót röhögött rajta, és kiment sörvirslit enni meg emelgette a transzpr... tranpsz... a táblát a Felvonulásin, hogy éljen május elseje.
De közben félt. Mert mi van akkor, kérdezte volt magától az állampolgár elvtárs, akire első mesekönyvemtől a nekrológig minden stációban megállás nélkül dőlt az ideológia - a pontosan ugyanolyan ideológia, mint ez a mostani, éppen csak a szárnyát bontogató pepszikokakólás agyrém, csak a kulcsszavakat kell kicserélni... – szóval mi van akkor, ha valaki felnyom engemet, mert elaludtam a dialektikus materializmus órán, meg kukit rajzoltam a politikai gazdaságtan könyvbe, csak egészen picikét a 120. oldalra, de akkor is ott van, kiradírozhatatlanul, és mi lesz, ha meglátják, olyat csináltam, amit nem szabad, a tököm nem tudja, miért nem szabad, de akkorsenem, és mi lesz, ha... mi lesz ha... áh, inkább felnyomom a Lajcsit, aki a múltkor azt mondta, hogy a CCCP azt jelenti, hogy Cirmos Cica Cafrangos... Hiszen ez már nagyfaternek is bejött, aki szólt a Gest Apónak, hogy Béla bácsi mintha az egyik este azt mondta volna, hogy fura, milyen vörösek ma a csillagok.
A pepszikokakóla-ideológia problémája nem az, hogy agymosottak leszünk. Dehogy leszünk. Legalábbis nem nagyon, vagy nem jobban, mint azok, akik a kólát a cukros üdítőitalon túlmutató isteni áldásként fogják fel, akik szerint tényleg nem ember az, akinek nincs a segge alatt 34646-os lézerkipufogós Audi. Persze, hogy a fogyasztói társadalomnak megvannak a maga agyhalottai, de melyiknek nincsenek? A konkvisztádorokat meg a koncentrációs táborok biztonsági őreit is kitermelte annak idején az a drága jó, keresztyén alapokon nyugvó társadalom. A fogyasztói társadalom viszont az összes baromságával együtt sem definiál az átlaghülye számára olyan szép, egyértelmű, otthon is beszerezhető ellenségeket, mint a pepszikokakólások. (Sokkal inkább a saját magunk ellenségévé tesz minket, három óra kritikátlan  tévénézés, és az ember már-már szemenköpi magát a tükörben, Kovácsné, Kovácsné, a jó hétszentségit, hát hogy-hogy ma sem úgy nézel ki, mint a Zangelina Jolie?! )

Itt hoznám fel példának a másik közkézen forgó tankönyvrészletet, ahol négy Választópolgárról kell eldönteni, hogy hol lehet az ő (sztereo)tipikus élőhelyük.

A rajzok nekem elsőre nem sokat mondtak (újra kéne járnom az általánost) de a férjem azonnal köpte-vágta, hogy a képen látható ellens... Választópolgárok a Libsi, a Gipsy, a Szingli és a Nyugger.  Nagyon sajnáltuk, hogy a Nyuggerre nem tudtunk i-re végződő két szótagú kifejezést kitalálni – a Nénit nem  éreztük  elég pontosan lehatároltnak  – így most már biztosan nem tudunk jelentkezni a Csasztuskaíró Bizottságba, pedig olyan 5-10 év múlva szerintem sztárszakma lesz. (Persze az is lehet, hogy a Nyugger egyáltalán nem Ellenség, hanem Ellenpélda, és akkor rosszul értelmeztük az egész rajzot, leülhetünk, egyes.) Mindenesetre a fenti Választópolgár-típusok mellé a pepszikokakólás szöveg még felsorolja az Otthon Lebzselő Gennyedék Vállalkozót is, akit jobb híján informatikusnak  nevez, lévén az informatikus - akinek a munkája javarészt az agyán belül zajlik, oszt se véső, se kalapács abban a buzis kis kezében - az OLGV egyik legundorítóbb megnyilvánulása.
Ha sikerül a fejekben kellően hosszú ideig kombináltan inkubálni a félelmet és az ellenségképeket, akkor gyakorlatilag zéró fegyverhasználattal sikerül létrehozni egy pompásan működő langyi diktatúrát, ahol a kisbetűs választópolgárokat nem a diktátor és az ő vascsizmás katonái tapossák a porba, ez teljesen felesleges, megoldja azt a kedves lakosság saját maga. Nem,  a többség soha, egyetlen pillanatig sem fog hinni abban, hogy a Nagyvezér hozta le az unortodox gazdasági mechanizmus titkait rejtő rovásírásos kőtáblákat a Sinai hegyről, és hogy Magyarország mennyország (Igen. Csonkán is. Na. Nem kell pofázni. Eljön mindennek az ideje.)  A többség tudni fogja – és ebben az elemi katekizmusnál jobban fog hinni -  hogy jobb nem nyüzsögni, mert baj lesz. Valaki mindig figyel. Nyüzsgés alatt pedig nem az értendő, hogy  fényes nappal szirénázó mentőautó tetején a Moszkva oppppárdon Széll Kálmán tér kellős közepén egy szócsőbe üvöltöm, hogy Vesszen a Vezér, ugyan már. Nyüzsgős az, akire azt mondták, nehogy már az állampolgárnak ezen kelljen gondolkodni, még összezavarodik.  Nyüzsgős az, aki vállalkozik, mert képes a rohadtja a Vezér óvó kezét ellökve saját magától pénzt keresni. Pláne Nyüzsgős, aki ennek kapcsán több pénzt keres, mint én, ez ugyan nem vót benne a tankönybe, de utat adunk némi szabad interpretációnak, Béláim. Aki ír, ne adj’ isten olvas, na az aztán Szupernyüzsgős (írjon-olvasson a Vezér, nem a mi dolgunk) . Ja, meg aki beszélget (Hogy-hogy miről beszélget? Nem mindegy? Az a legegyszerűbb, ha felnyomom, a szemétje, nem akarta nekem eladni azt az öt métert a telekből, na majd most meglesz az egész főd). Nyüzsgős itten mindenki, aki nem simul be, és aki miatt esetleg tényleg jönnek a vascsizmák (vagy mondjuk az oroszok, isten se igazodik ki manapság) és bakker hátha összekeverik a házszámot...

Visszatérve kiindulási pontunkhoz, miszerint hogyan működik ez az egész, mikor itt toljuk a triciklinket a 21. századi információs sztrádán forgalommal szemben.... izé... Elnézést...
Szóval egyáltalán működhet-e ez az egész egy olyan modern világban, ahol már nem a Vezér az egyetlen információforrás? Szerintem igen. Az információval nem csak az tud a baj lenni, ha nincs, hanem az is, ha túl sok van belőle. Az átlagember akkor se tud normálisan tájékozódni, ha nincs miből, meg akkor se, ha húszezer forrásból kéne kiválasztani a megbízhatót (sőt, a megbízhatóKAT, melyek esetleg ellentétes véleményeket tükröznek, de mondjuk legalább a számszaki adatokat nem torzítják...). Ha az átlagemberre annyi információ zúdul, mint amennyi manapság, akkor rémületében, hogy örökre elveszik, vagy bezárkózik a búvárba(ivartól, hozzáállástól stb. függően sztárpletykák/nagy csöcsök/párthírek), vagy marad a központi tévérádiónál, az legalább mindig olyan kellemesen egyformát mond. Langyi pepszikokakóláék szempontjából ez talán még ideálisabb állapot, mint egy információs vasfüggöny költséges fenntartása.
 Azt se feledjük  (és ezzel nagyjából vissza is tértünk a kiindulási pont kiindulási pontjához, vagyis a tankönyvekhez) hogy ahol az oktatási rendszer eleve, hosszú generációk óta nem kedvez a gondolkodásnak, ott bizony nem lesz gondolkodva. Ott az istenadta nép sokkal könnyebben fogadja be a Vezér gondolatait, és lesz annyi hangos hívő, aki aztán a hitetlenül kussoló tömeget majd kordában tartja. Aki megérti, hogy a Nike-cipő hívők és a Vezér-hívők legbelső lényegüket tekintve ugyanazok a kiüresedett, boldogtalan, tudatlan, irigy emberek, abba kár a hetedikes tankönyv, mert már mindent tud a világról. Szedheti is a sátorfáját, oszt mehet napszentüllet felé, ahol a vadiúj közhiedelemmel ellentétben kimondottan sokra becsülik a logikát, még tanítják is az iskolában, meg minden.

Utóirat: a korrektség nevében:

http://valasz.hu/publi/szexre-is-gondoljatok-ne-mindig-orbanra-103820

Nem tudom, hogy az összes idézett részlet ugyanabból a könyvből származott-e. Fenti gondolataimat ettől függetlenül fenntartom.

Ezt a képet NEM azért osztom meg a nagyérdeművel, mert

1. aranyos gyerekszáj megnyilvánulás (teljesen nyilvánvalóan nem az)

2. egyetértek azzal, amit mond (nem értek vele egyet)

Sokkal inkább azért, mert érdekes problémákat vet fel.

Egyrészt aki nem tudja, hogy a világ nem úgy keletkezett, hogy meleg víz folyt a csapból, meg volt penicillin, illetve nem veszi tudomásul, hogy az emberek egy adott ponton meghalnak, az hülye marad egész életére. Azt nem állítom, hogy egy 8-9 éves kapásból érti, miről szól a Kincskereső kisködmön, sőt, azt sem, hogy a könyv pont ennek a korosztálynak való, de személyes megfigyeléseim szerint simán el lehet a kölkeknek magyarázni a történetet és a mögöttes gondolatokat egyaránt. Az én gyerekem teljesen spontán olvasta el a mókás című könyvet a virágos kabátban szaladgáló kiskrapekkel a borítón. Tény, hogy nem röhögte magát félholtra rajta, de nem is lett depressziós, és nem akarta felakasztani magát. Inkább nekem volt kissé nyögvenyelős a folyamat, mert egy fél napot azzal töltöttem, hogy válaszoltam a kérdésire,pedig lett volna jobb dolgom is. Így megismerhetett egy érdekes, számára totálisan idegen perspektívát, amelyből a világ szemlélhető. Mivel ez a perspektíva a világ egy elég jelentős részén a mai napig aktuális, abszolúte nem árt vele foglalkozni, miközben továbbra is megengedem, hogy nem feltétlenül ebben az életkorban.

Az egész mögött pedig egy sokkal tágabb és érdekes probléma bújik meg, mégpedig az, hogy a gyereket egészen kicsi korától kétféleképpen lehet nevelni: vagy arra tanítom meg, hogy a számára érthetetlen dolgokat megugassa, mint a félős kutya (azaz vérmérséklettől függően lefikázza, kiröhögje, stb.), vagy arra, hogy ha valamit nem ért, akkor kérdezzen. Természetesen az első megoldás kényelmesebb. A gyereket bámulatosan gyorsan le lehet szoktatni arról a vele született igényéről, hogy érdeklődjön, csak nem biztos, hogy ez nekünk hosszú távon is olyan jó lesz, mint három éves korában, amikor nem kell órákig kínosan habognunk az “Anya, mitől gyullad fel a lámpa?” jellegű komplex interdiszciplináris kérdések hallatán (mely kérdések egyébként ebben az életkorban 7/24 érkeznek drága ivadékunktól). El fog jönni ugyanis az az idő, amikor majd a gazdasági helyzetet nem érti, meg a világpolitikát, vagy éppen a nőket vagy a drogokat. És abba bele fog rokkanni, ha nem mer kérdezni. Illetve dehogy fog belerokkanni, bármire rávehető, konzumidióta kétbites indulatemberként éli majd le az életét, ami nem feltétlenül jó, ugyanakkor nem is feltétlenül rossz, ez maga is egy izgalmas kérdés, a “bármi” természetétől függően, mert a “bármi” lehet a legújabb 10000 forintos, mindent gyógyító csodavitamin épp úgy, mint az, hogy bizonyos embertársainkat agyon kell verni. Visszatérve tehát az előző bekezdés egyik mondatára: NEM, nem lett volna jobb dolgom is, mint a gyerek kérdéseire válaszolni. Sürgősebb, jövedelmezőbb, szórakoztatóbb, stb. dolgom lett volna, de jobb nem. A problémakör minősített alesete az, amikor a szülő maga is zavarba jön olyan kérdésektől, melyek a dögletes betegségekkel, halállal (vagy pölö a kettő ötvözetével, a szexszel (: (: (: ) kapcsolatosak. Zavarba jönni a mi kultúránkban teljesen természetes dolog, de ezt a zavart generációk hosszú sorának örökítjük át, ha a kínos kérdésre idétlen vihogással, félőskutyásugatással (“Mondd meg Ili néninek, hogy menjen a picsába ezzel a baromsággal") vagy elutasító csönddel válaszolunk. Ha valaki el tudja magyarázni a Kincskereső kisködmönt, de nem hajlandó, az ne vállaljon gyereket, mert nem érett még meg a feladatra, ha viszont nem tudja elmagyarázni, akkor kérjen szakmai segítséget, pl. hallgassa meg, mit mond Ili néni a könyvről, ha már a saját gyerekkorából ez kimaradt (bár fájó szívvel tenném hozzá, hogy az Ili nénik jó része irodalmi művek megvitatására elemi szinten is alkalmatlan...).

Utóiratként annyit jegyeznék meg, hogy ez messze nem azt jelenti, hogy a kalandos ruhadarabról elnevezett regényt kötelező szeretni. Egy fenét kötelező. Mint ahogy kötelező irodalomként sem kötelező betenni, pláne kötelező irodalmat adni abban a korcsoportban, ahol a gyerekek többségének magával az olvasással is problémája van. Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy miért nem szeretjük. Csak hogy a gyerek kérdésére a “depressziós szar” helyett valami adekvát választ tudjunk adni, mert ha zsenge és fogékony korában nem tanul meg gondolkodni, később már nem fog.

Második utóirat: Közben egyébként felbukkant a srác, aki harmadikos korában megírta ezt a dolgozatot, tehát tévedtem, amikor feltételeztem, hogy nem gyerek írta. A többi gondolatot fenntartom, főleg annak fényében, hogy hány felnőtt ember borul le a Facebookon jelen pillanatban a 10 éves szerző szellemi nagysága előtt. Ezekben a lájkokban és éljenzésekben nyilván van egy jó nagy adag jogos irigység ("Basszus, ha én gyerekkoromban ezt ki mertem volna mondani"), egy jó nagy adag jogos elégtétel ("Basszus, hogy ezt a könyvet én is hogy utáltam gyerekkoromban"), de leginkább az van benne, hogy a legtöbb felnőtt legszívesebben gyerek lenne, nem azért, mert a gyerek az olyan aranyos és őszinte, hanem azért, mert a gyereknek még megengedhető, hogy bizonyos dolgokkal ne nézzen szembe (: (: (:

Ha még egyszer meghallom a Gondolatrendőrség által összeállított Garantáltan Nemzetbiztonságos Híradóban, hogy Hős Hazánk már megint a térdére fektette az Európai Uniót, aztán akácágakkal kiverte a valagát, én isten bizony kivágom a rádiót az ablakon. Könyörgöm, tisztázzuk már a dolgot, ha még egyáltalán lehetséges - mert egyébként nem csak az Intelligenciaellenes Liga lúgozza itten az agyakat, az ún. „szabad” liberális portálokon is többet lehetett olvasni az akáckérdés mókás politikai vonatkozásairól, mint mondjuk magáról a konkrét akáckérdésről, ami - lássuk be - ezen portálok részéről nem szép, ésdesőtviszontegyébként eléggé ostobácska és méltatlan dolog.

Az Unióban még 2013-ban született egy javaslat, hogy európai szinten, egységes fellépéssel korlátozzák az inváziós (azaz nem őshonos, viszont a számukra új környezetben viharos gyorsasággal terjedő) fajokat. Ez önmagában nem az ördögtől való, sőt. A gyengébbek kedvéért inváziós faj pl. örök kedvencünk, a parlagfű is, de ide tartozik a kiirthatatlan, évi százcsillió magot hozó betyárkóró, az aranyvessző (ami ugyan nagyanyám szerint egy nagyon szép és igénytelen virág, de akkorára nő, hogy rókát lehet benne vadászni, és gajra vágja a nádasokat meg az erdőszéleket) és még egy rahedli egyéb jópofaság is. Mármost Magyarországon az ötlet az akác miatt verte ki a biztosítékot. Nyilván van is benne valami, hogy az akác mézelő faj, meg nálunk speciel az egész utca azzal fűt, mi több, nekem a kertemben a galád uniós környezetvédelmi rohamosztagosok elől eldugva lakik egy igazoltan száz éves, 20 méter magas példány, nagyon szeretjük, és sok kedves emlékünk fűződik hozzá (pl. mikor megpróbáltuk levágni róla a száraz ágakat, és Kovácsné alatt leszakadt a létra, a térdét csapkodva röhögő Kovács pedig fenn rekedt a garázs tetején).
Az egységes fellépésre viszont nem azért van szükség, mer az a Hitler-bajszos Angela Merker jódógába már azt se tudja, micsinyájjon, hanem azért, mert a kedves inváziós fajok azok nem állnak ám meg az országhatárokon az útlevelüket lobogtatva, eszükben sincs, ehelyett a lehető legnagyobb örömmel terjeszkednek akár évi több száz kilométert, jobb esetben csak radikálisan csökkentve a helyi biodiverzitást (biodiverzáns… biodigitál… mi van má’??? Most az kit érdekel, haverom, de őszintén…), rosszabb esetben viszont igen komoly gazdasági károkat is okozva.
Az akác tehát egyrészt remek mézelő növény, népszerű tüzifa, és még csak nem is véletlenül került hozzánk, hanem direkte behozták, hogy a fránya homokot megkösse. Az érem másik oldala pedig az, hogy az akác, miközben a zizegő szárnyú cukker méhecskék legelésznek rajta bájosan, tökéletesen tönkreteszi a talajt (furcsamód úgy teszi tönkre, hogy annyira telenyomja nitrogénnel, hogy ott a szegényebb talajhoz szokott őshonos növények többé meg nem élnek, imádja viszont az akácos talaját példának okáért a csalán…),  és úgy terjed, mint a veszett fene (mikor a mi akácunk még aktívabb időszakát élte, évente legalább harminc-negyven sarját kellett kiirtanunk, melyek a kert legtávolabbi sarkában is megjelentek, a terasz közepéről nem is beszélve), az értékesebb fák elől véve el a területet. Jelenleg a hazai erdőknek valami egynegyede már akác.
Az Unió tehát egységes fellépést sürgetett az inváziós fajok ellen, aztán viccesen azt mondta, hogy a tagállamok jelezhetik, ha nekik valamelyik megszálló nagyon a szívükhöz nőtt. No most azt senki ne gondolja, hogy a tagországok valamennyien megvert vak komondorként lapítottak, miközben Hős Hazánk Képviselője ennen mellét verve meghágta a barikádot, foga közt egy akácmintás lobogóval. (Vagy felhágott rá. Jelen szövegösszefüggésben mindegy.) Egy túrós pitét. Gyakorlatilag az összes tagállam habos szájjal ugatni kezdte az egységes uniós szabályozást képviselő nyájas teleholdat (az egyetlen kivétel Olaszország volt), de a nemzetközi sajtó szerint a legnagyobb ellenállást a magyarok….  helyett a britek, a dánok és finnek fejtették ki. A britek ágálni kezdtek  a vízijácint miatt (de hogy miért pont… dilisek ezek a britek (: ), a dánok az amerikai nyércért (melynek bundája kedvelt szőrmeipari alapanyag, v.ö. “nerc”), a finnek meg a fene tudja miért, ezt speciel nem volt türelmem megkeresni. Igen, igen, a magyarok meg az akácért.
No most azt azért lássuk be, hogy itt mindenki hülye volt egy kicsit. Az Unió rettentően szerencsétlenül nyúlt hozzá az egész (létező és fontos) problémához (no nem mintha szerencsésen hozzá tudott volna nyúlni, az Unió végül is nem más, mint egy zsák zéró jövőképpel rendelkező bolha…), Magyarország meg olyan, amilyen, a népet nem kell tájékoztatni, mert a végén még gondolkodni kezd az anyjába, az akác meg legyen hungarikum, mert ez a szó tökre teccik, hasonlít az Unikumra, mely utóbbi igen kellemes zamatú ital.
Átfogó uniós szabályozásra az inváziós fajok ellen igenis szükség van, főleg, ahogy vadul megfele a klíma– nem azt mondom, hogy globális felmelegedés, isten ments, az olyan áltudománytalan, csak azt mondom, hogy egyre többször engedi meg a téli hőmérséklet olyan nem őshonos fajok áttelelését, amik egyébként szépen megfagynának – szóval egyre több olyan fajjal kell szembenéznünk, melyek néhány év alatt komplett mezőgazdasági ágazatokat tehetnek tönkre (miközben majd aktuális pártunk és kormányunk a hungarikum árnyékában állva elmagyarázza, hogy ez azért van, mert csak, ha a takonytól félvakon bele nem hanyatlik előtte a parlagfűbe.) Magyarország feladata tehát nem az, hogy elegánsan kinyújtsa a karját, felemelje a középső ujját, majd az alkarját ütemesen fel-le mozgatva méltasson egy komplett törvénytervezetet, annak értelmezve történő elolvasása előtt, hanem az, hogy konstruktív javaslatokkal álljon elő, nyilván anélkül, hogy a méhészeket meg a tüzépes Béla bácsit megfosztaná a megélhetésétől.
Legfőképpen pedig nem az a feladata, hogy saját lakosságát (sajnos egyre több joggal) komplett hülyének nézve kokikról meg sallerekről hablatyoljon.

Olvasmánynak hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül ajánlom az alábbiakat:
http://www.hsi.org/world/europe/news/releases/2014/01/invasive-species-legislation-013014.html
http://www.europeanvoice.com/article/2014/january/meps-water-down-invasive-alien-species-proposal/79511.aspx
http://www.publications.parliament.uk/pa/cm201314/cmselect/cmeuleg/83-xxxi/83xxxi.pdf
http://molnar-v-attila.blogspot.hu/2014/02/a-feher-akacrol-es-az-europai-bizottsag.html

illetve szinte bármit, ami a Google-on a „proposal invasive species derogation” keresőszavak mellett feljön. Továbbá el fog jönni az a pillanat, mikor egyszer csak majd azt ajánlom, hogy küldje külföldre a gyerekét az, akinek kedves az ivadék élete és mentális integritása, mert ha ebben a szellemi lábfürdőben fog felnőni, ahol egy nyomorult akácfa vonatkozásában is az interneten kell híreket és információkat keresgélni, akkor sok jövője nem lesz (:

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még irigyelni fogok valakit, aki napokig járt-kelt fel alá eltartott (szilánkosra tört, begipszelt) kisujjal, mint a francia arisztokrácia permanens paródiája, aztán erre még az influenzát (és a hattyú halálát) is elkapta. Ez volt a férjem, aki halmozottan hátrányos helyzete miatt kimaradt a Birodalom hajnala megélvezéséből. A rohadt mázlista.

A kritikában itten az szokott következni, hogy felvázolom a történetet, de bajban vagyok, mert már a haldokló hattyú ilyen irányú kérdésére is csak azt tudtam mondani, hogy hát, izé. Valahol a görög-perzsa konfliktus idején járunk, Leonidász előtt/után/közben, mikor hogy, ezt szerintem a kedves alkotók se tudták igazán kigondolni. Lényeg, hogy jönnek a porzsák... izé, a perzsák, élükön azzal hetven kiló vassal telekopulált fejű Xerxésszel (Rodrigo Santoro, aki amúgy civilben egy egészen szimpatikus arc). Egy részük időnként megütközik a Gerald Butler vágóképével, míg a hajóhad Artemisia (Eva Csodacsöcs Green) vezetésével Themisztoklész (az ellenfényben, harminc méterről megtévesztően Jason Statham-szerű Sullivan Stapleton) ellen indul. Aztán sokat kardoznak.
Ezúton szeretném előrebocsátani, hogy nekem a vérbélpornóval a világon semmi bajom nincsen, díjazom a celluloid fából készült vaskarikát, azaz az élőszereplős rajzfilmeket, mint amilyen a 300 meg a Sin City. Én kérem eleve csökkentett mentális elvárásokkal ültem be a moziba, hogy aszondja mostan nem a társadalmi mélyszántásér’ meg a halasicsipkefinom karakterábrázolásér’ gyöttem, hanem legyenek kockás hasak meg minimális méretű műbőr fütyivédők meg lassított izmozás, és akkor nekem jó lesz, úgyis kell a kikapcsolódás. De ez a film nem kikapcsol, hanem lekapcsol. Hogy Besenyő Pista bácsit idézzem: ez egy hülyeség, kérem. És nem a jobbik fajtából.
Valahogy úgy tudnám megragadni a lényeget, hogy ahol a 300 egy elcsépelt, bugyuta, de archetipikusan valahogy mégis nagyon szórakoztató, tesztoszteronban tocsogó zseniális marhaság volt, ott a Birodalom születése, hogy úgy mondjam, metroszexuális. Ha egy filmben az utolsó meredező mellbimbójú utcaseprő is úgy néz ki, mint Schwarzenegger még a kormányzói időszaka előtt, minden spiné buja és nagycsöcsű és mindenki kurvarendes vagy iszonyúgonosz, oda ugyanúgy nem kell bonyolult történet, mint a választási plakátra statisztika (vagy a Csillagok háborújába kereskedelmi szövetség meg adópolitika...) Párbeszédből meg éppenséggel pont elég annyi, mint az általam oly sokat idézett „Spártaiak? Hu!”. A 300 a maga véresen harsány módján csodálatos érzékkel egyensúlyozott azon a nanoszálon, ahol egy film röhejes, de egy pillanatra sem komolytalan, a karakterek hihetetlenek, de egy pillanatra sem hiteltelenek, a történet pedig tökéletesen kiszámítható és szokványos, de egy pillanatra sem alszik el rajta az ember. A 302 erre a szálra gyakorlatilag felakasztja magát, a követhetetlen és érdektelen sztorival, az értelmezhetetlen, utálatos szereplőkkel, és a borzalmas dialógusokkal. Zack Snyder biztos keze nagyon hiányzott a rendezői székből (ez annyira pompás képzavar, hogy inkább benne hagyom), Noam Murrónak ez a második rendezése volt, és én személy szerint nagyon remélem, hogy ezután megpróbál majd rájönni, mihez is ért valójában, és sikeresen megvalósítja magát valami radikálisan más pályán.
Arra is vénségemre kellett rájönnöm, hogy a kockahas messze nem elég a férfiassághoz (erre nyilván nem vénségemre jöttem rá, de így sokkal jobban hangzik). Sullivan Stapleton alakjára senkinek nem lehet panasza, szegény valahogy mégis olyan, mint akit a Kék Osztriga bárból kértek kölcsön, hogy hát van itt egy pár szandálunk, ha jó a magácska lábára, akkor játssza mán el nekünk a Themisztoklészt, legyen szíves. Miközben a Gerald Butlert annak idején akár ki se kellett volna gyúrni, és talpig csipkében, rózsaszínre rúzsozva is úgy nézne ki, mint egy bölény. (Nem, ez nem tartozik a standard erotikus álmaim közé, csak úgy eszembe jutott.) Az összes pihepuha testépítő között Eva Green az egyetlen, aki miatt érdemes a vászonra nézni (mondom én, aki nő vagyok...), mert az idegbeteg amazon szerepében egyszerűen zseniális, mint az egyetlen legalább negyedében kidolgozott személyiségnek, az ember kissé hajlamos is neki szurkolni (pedig nagyon gonosz ám, hűűűű...).
A látványra nyilván ebben a filmben is ugyanannyi gondot fordítottak, mint az elődjében, de támogató motívumok nélkül a puszta vérontás is olyan... férfiatlan. (Valamint agyatlan. A zárt alakzatban villámgyorsan manőverező, hátraarcot és egyéb műveleteket a hullámzó tengeren halálpontosan előadó evezős hadihajók kb. ugyanazt a szellemi szintet képviselik, mint amikor valaki egy űrcsatát síkban mozgó űrjárművekkel tud csak megtervezni). A mészárlásos jelenetek a 300-hoz képest erősen ötlettelenek és egy ötlettelenül levágott fej vagy kinyomott szem inkább gusztustalan, sőt, unalmas, mintsem abszurd módon művészi. Lassítani azt érdemes, amit érdemes. Ne várjunk olyan gyermekded jópofaságokat, mint a pofánkba satufékező döglött orrszarvú vagy a vászonból kicsapó ostor, mert itt valakik annyira koncentráltak a szép pocakos nullákra a leendő bevételek számolgatáskor, hogy közben elfelejtettek filmet csinálni.

Épp most kérdezte az agonizáló víziszárnyas, mi a fenét szuttyogok ennyit ezzel a cikkel, máskor öt perc alatt készen szoktam lenni. Hát ez az. Erre a nyomorult filmre gondolni sem akarok, nem hogy írogatni róla.