Készült a Filmmagazin számára 2011. június 7-én

Egy kínosan ostoba film kínosan ostoba emberek kínosan ostoba problémáiról. Tuti siker.

Én ezúton is szeretnék elnézést kérni. Először is a Koszorúslányok típusú filmek rajongóitól akiket az alábbiakban valószínűleg sokszor és súlyosan inzultálni fogok. Másodszor is elnézést kérek a Filmmagazin teljes szerkesztőségétől, mert a sajtóvetítés alatt többször is odakívántam őket a halálnak arra a bizonyos reproduktív szervére darutollas bukósisakban motorozni, amiért elküldtek a filmre. Erre a célra biztos hogy találtak volna sokkal, de sokkal megfelelőbb embert is, az ilyesmihez szükséges affinitással. És elnézést kérek Kovácstól, akire rázúdítottam egy telefonnyit a felháborodott intellektusomból (pedig még a bárányszelíd intellektusom is nehezen viselhető), mikor kijöttem a moziból, és úgy éreztem, hogy márpedig most legyen szar valaki másnak is. Biztos vagyok benne, hogy az alábbi fröcsögéssel egyedül vagyok, mi több, abban is biztos vagyok, hogy abszolúte nincs igazam. Ez garantáltan egy remek film, szívből ajánlom mindenkinek, fel fogja dobni az úri közönség nyári hónapjait, az év komédiája. A Koszorúslányok mindenhol zajos sikert aratott, a kritikusok és a nézők egyaránt imádták. Csak én utáltam. De nagyon. Szerintem nekem valami bajom van.

 Hova is pozicionáljam tehát a kedves közönséget, akinek a fentiek ismeretében mégis volt mersze tovább olvasni... Képzeljük el Woody Allent, amikor a szélütés utáni tizedmásodpercben megrendezi a Másnaposokat a Bridget Jonesnak öltözött Adam Sandler főszereplésével, és nagyjából már meg is érkeztünk a Koszorúslányok szintjére.

Annie, a szerencsétlen, önsorsrontó szingli (Kirsten Wiig) eleddig hasonlóképp szerencsétlen, önsorsrontó szingli barinőjét, Lilliant (Maya Rudolph) váratlanul eljegyzik. Mivel az egész történet egy szerencsétlen, önsorsrontó világban játszódik, Lillian nem egy erre szakosodott céget bíz meg az esküvője szervezésével, hanem a legjobb barátnőit, így Annie-t és Helent (Rose Byrne) meg még három, különböző okokból de egyformán fertelmes némbert (Wendi McLendon-Covey, Ellie Kemper, Melissa McCarthy.) Tető alá kell tehát hozni az esküvőt, valamint a ruhapróbát, a leánybúcsút, a tesztesküvőt, a kísérleti vacsorát, a jelmezes főpróbát, a banánszoknyás felvonulást, a gyűrűavatást, a fényképezkedést a rózsaszín jegesmedvével, és az összes többi olyan dolgot, ami már jóval a jeles esemény előtt váláshoz vezethet. Annie és Helen az első perctől gyűlölik egymást, lévén Helen házas és kőgazdag, Annie meg, mint említettem, egyik sem. Az esküvői szervezés kis híján kudarcba fullad, emberi kapcsolatok mennek tönkre gyors iramban, de szerencsére új emberi kapcsolatok is épülnek (Pl. Annie és a Chris O’Dowd alakította szimpi rendőr közt), bánkódásra semmi ok. Közben pedig rengeteg móka, kacagás, hejehuja.

 Az én szórakozásomat eleve aláásta a szomorú tény, hogy az alapfelvetés, mint olyan, teljesen hidegen hagy. Soha az életben nem tudott felizgatni az a képes magazinok, dokumentumfilm-sorozatok és blogok százait éltető, írók, újságírók és válogatott irodalmi cigánylegények ezreinek kenyeret adó kérdés, hogy adott emberpárnak milyen az esküvője. Az adott emberpár sorsa milliószor érdekesebb, főleg az elrebegett ’igen’ után. No de nyilvánvalóan a film nem kizárólag arról szól, hogyan zajlik az esküvői vándorcirkusz szervezése, mint „csajos” film inkább azt boncolgatja, milyen is a női élet, házasságban, házasságon kívül, és a kettő között. Na ez az, amiről semmi nem derül ki. Pedig Kirsten Wiig igazán remekül játszik (ezúton is gratulálok azoknak a névtelen tudósoknak, akiknek végre sikerült embert klónozniuk, kíváncsi vagyok, hogy vették rá Meg Ryant a dologra). Voltaképp maga a színésznő szimpatikus, ami nem kis fegyvertény, mert valami elképesztően ellenszenves figurát alakít. Hirtelen felindulásból egészen odáig elmerészkedek, hogy Maya Rudolph karakterét feltűnően emberszerűnek találom (valószínűleg nem véletlenül mutatják olyan keveset), Melissa McCarthy a visszataszító 150 kilós bálna szerepében pedig fenomenális. A másik két koszorúslány egy-egy elnagyolt ceruzarajz, „a házasélet mindenféle értelemben szopás” illetve „milyen csacskák a fiatal naivák” témakörben, említésre nem igazán érdemesek. Férfiszereplők igazából nincsenek, a szimpi rendőr egy kósza utalás arra, hogy a nem létező öntudatát rohamosztagos páncélként viselő nő hogyan tehet tönkre egy negyven körüli gyermekded lelket, a másik maszkulin karakter pedig nem más, mint egy logisztikai eszköz a hímvessző számára, hát milyen férfiak vannak, piha.

Nem véletlenül említettem Woody Allent az elején, ő volt az (még az orvosi műszóval „öregedésnek” nevezett, elhúzódó, idült szélütés előtt), aki a szűk látókörű, saját maga alkotta kényszerpályán mozgó, egyáltalán nem feltétlenül szimpatikus kisembert úgy tudta megszerettetni velünk, hogy közben egy pillanatra sem felejtettük el, hogy amit látunk, az messze nem egy ideális állapot. A Koszorúslányokban viszont egyetlen szerethető arc sincs. Idegesítő, pillangókés-nyitogató annál több. Valahogy elmarad a nagy magunkra ismerés, a megvilágosodás, igen, igen, az ott én vagyok a vásznon, micsoda egy idióta vagyok, mi? Nem született egy újabb Muriel esküvője, pláne nem egy Három esküvő és egy temetés.

Ezekben a karakterekben nem vagyok hajlandó magamra ismerni. Valamennyi szereplő úgy vergődik saját személyre szabott kozmikus hülyeségének csapdájában, hogy abból nincs kiút és nincs feloldozás, akkor sincs, ha végre összejön az áhított esküvő, sőt Annie is párt talál. Senki nem szeret senkit, illetve dehogynem, mindenki önmagát imádja, dicséretre méltó igyekezettel. Valószínűleg nem véletlenül olyan népszerű az alkotás Ámerikában.

Ez persze akár a mondanivaló része, mi több, kvintesszenciája is lehetne, ha az lenne. De ezzel a magvas gondolattal meg nem nagyon fér össze a hepiend, meg az olyan, férfiközönségre kihegyezett szellemes poénok, mint a mosdókagyló telefosása, illetve a belerókázás egymás ünnepi frizurájába. Félreértés ne essék, saját kedvenc történeteimnek egy jelentős része ebbe a kategóriába esik. (Például mikor telehánytam a kincstári szemetest és a bizonyíték eltüntetése érdekében kidobtam az ablakon. A negyedikről. A szomszéd udvarába. És másnap – mindenféle értelemben másnap – el kellett menni a szomszédba visszakérni, és ki kellett találni valami hihetőnek hangzó történetet a nyilvánvalóra.) De ezeket részint a barátaival osztja meg az ember, és ismeretlenek hasonló történeteit kissé megütközve hallgatja, részint pedig megosztás közben nem tér ki azokra a teljesen szükségtelen, bár kétségkívül reális apró részletekre, hogy „... és akkor a pörköltös-répás hányás ilyen kis apró, ballisztikus, barnássárga cseppekre porlasztódott, szétkenődött a tükrön, a nagyja túlfolyt a mosdó szélén, aztán bele a papucsomba, én meg ráléptem, és akkor azt mondta, hogy flotty.”

A Koszorúslányok arra a 30-40 éves korosztályra van kihegyezve, aki én vagyok, de nem mindig értem, mit akar. Számomra – ismétlem, számomra – az esetek többségében nem vicces, hanem vicceskedő (kivéve a poént a vendégajándék kiskutyákkal, az szerintem szenzációs volt), nem érzelmes, hanem érzelmeskedő, és nem őszinte, hanem őszintéskedő, már ha létezik ilyen szó egyáltalán. Mondom, biztosan velem van a baj. Hadd ne adjak százalékos értékelést, annál, amit adnék, biztosan többet érdemel, és innen borítékolom, hogy a nyár legnagyobb sikere lesz. Én meg visszavonulok az elefántcsontból épített barlangomba, szakállat növesztek és nyers gyökereket és bogyókat fogok enni. Ja, és nem megyek egy darabig fodrászhoz, mert az tótziher, hogy a vendégkör hetekig a Koszorúslányokról fog dumcsikázni.

UI: A Filmmagazin fentiekben motorozni küldött szerkesztősége nem nyugodott addig, míg nem adtam az alkotásra százalékot. Nesztektessékfogjátok, 50%. Tegyetek elé olyan előjelet, amilyet akartok.