A film, amiről önerőből nem voltam képes eldönteni, hogy valami forradalmian formabontó, fantasztikus mélységeket kínáló újdonságot látok, vagy csak hööö, yeah, fények, füstök, dobpergés, David Copperfield eltüntette az elefántot, de tényleg, eccécsak nem volt ott.

 Nem akarok panaszkodni, de soha olyan nehéz szülésem még nem volt, mint mikor meg kellett írnom jelen dolgozatomat, a Hét pszichopata (valamint a magyar filmforgalmazók ki tudja milyen perverzitása kapcsán hozzátoldott „és a Si cu”) méltatásáról. Itt egy film, amire második anyám, a Filmmagazin már eleve úgy küldött el, hogy na Kovácsné, ez aztán ütős lesz. És még a Rotten Tomatoes-on is 81%-on áll. Aztán az ember elmegy, megnézi, és basszus, nem tetszik neki. Az ember mérgesen elkezdni saját magában keresni a hibát. Az ember valamit biztos nem látott, amit más, sokkal jobb szemű, sokkal műveltebb emberek meg igen. Megírtam, ami az egészről az eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy a dolog nem teljes: a kedves olvasó az én magánbenyomásaimból nem fog teljes képet kapni, ráadásul szükségem volt némi önigazolásra és/vagy megvilágosodásra is. Éppen ezért a Hét pszichopata elemzése kissé rendhagyó módon más kritikákból is tartalmaz átvett elemeket (szigorúan forrásmegjelöléssel, nem vagyunk mink politikusok), aztán mindenki eldöntheti maga, hogy kinek hisz. Ez az egész már csak azért is hasznos gyakorlat lesz, mert így a továbbra is igen kedvesnek tekintett olvasó hátha befogadja végre azt a gondolatot, hogy ha egy filmről valamit meg akarunk tudni, akkor nem csak a 81% érdekes a Rotten Tomatoes-on, hanem az is, amit a kritikusok effektíve leírnak. (Összesen 30 kritikán rágtam át magam, de nyilván nem mindből idézek. Csak azokból, amik engem igazolnak, hehehehe.)

A Hét pszichopata afféle teremtéstörténet: mi futhat át Isten fején amikor megalkotja a világot. Jó, jó, Isten szerepében egy Marty nevű forgatókönyvíró látható (Colin Farrel) és a világ is egy forgatókönyvre redukálódik, melynek címe, mit tesz... ööö, Isten... a „Hét pszichopata”. Az alkotói termékenység félreinszemináltatik, Marty képtelen összehozni a Nagy Művet, ezért barátja (Sam Rockwell) segítségét kéri. Álmában sem gondolja, hogy a haver maga is pszichopata, annak jó barátja (Christopher Walken), akivel nem mellesleg virágzó kutyatolvaj vállalkozást üzemeltetnek, na az meg aztán totál nem normális. Ez eddig két pszichopata, de nem kell csüggedni, az események menten felpörögnek, mikor ellopják a harmadik pszichopata (Woody Harrelson) kiskutyáját, egy hirdetés nyomán jelentkezik náluk a negyedik pszichopata (Tom Waits), és egyáltalán, az ember csak kiteszi a lábát otthonról, és mindenhol csak úgy hemzsegnek a pszichopaták. A forgatókönyv és a valóság kezd összekeveredni, bukfencet vetnek,  majd kézen fogva eltáncikálnak a naplementébe.

Akkor most a művészetről fogok beszélni. A művészi alkotás Kovácsnénál az a dolog, ami feltesz egy kérdést, és tudni akarja a választ. Jó, jó, jogos a felvetés: Mitől lenne művészet a Hét pszichopata, amire azért megyünk be, hogy jókat röhögjünk, meg hogy folyjon a vér? Hát azért, mert részint nincs az a ZS kategóriás pornógyáros, aki ne sértődne meg, ha nem tekintik művésznek, részint Martin McDonagh, a rendező gyakorlatilag minden egyes képkockával azt ordítozza az arcunkba, hogy „ez nagyon mély, bazmeg, nem hiszed el, mennyire!” Szóval ott tartottunk, hogy a művészeti alkotás kérdést tesz fel. Tucatalkotások tucatkérdésekkel szembesítenek (pl: miben reménykedjünk, ha csődöt mond a törvény és az igazságszolgáltatás, kit látnánk szívesen a rendőrség kötelékében, stb.), melyekre azonnal megadják a tucatválaszt is (csáknorrisz). Ennek a gondolkodásra képtelen/túl fáradt embereket megcélzó művészetnek ugyanúgy megvannak a maga bonyolult, íratlan szabályai, mint a hochstílnek (szar filmből is nagyon nehéz jót csinálni, tekintsünk csak végig Hollywood 99%-ban gyalázatos fércművekből álló, tetszőleges évi blockbuster kínálatán). Merészebb alkotások merészebbeket kérdeznek (most akkor hogy van az, hogy a történelem kicsiben és nagyban ismétli önmagát, miből lesz az anyagyilkos, miért boldogtalan, akinek mindene megvan, meg hasonlók), a még merészebbek meg ráadásul pofátlanul ránk bízzák a válaszadást. Ja, és persze van még a lárpullár filmművészet, aminek egyetlen kérdése az „ismeritek azt a filmet, amikor...”, Quentin Tarantinoval a mindenkori élen. Az alapprobléma a Hét pszichopatával valahol itt van. Úgy érzem, hogy a film lóg nekem egy kérdéssel.

Nagyon sokat tűnődtem rajta, hogy mit higgyek: a film látszólagos formabontása ennek a bizonyos kérdésnek az eszköze (csak én egy segg vagyok, és nem látok a dolgok mögé), vagy a formabontás a formabontás eszköze, és mint ilyen, üres külsőség. Mert a Hét pszichopatáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy poshadtul szokványos, kiszámítható tucatrágógumi lenne. Fura a története, fura, hogy nem igazán van benne főszereplő, vagy ippeg hogy túl sok főszereplő van benne (nézőpont kérdése), furák a csavarok (bár a sok furaságban az ember egyszer csak rájön a logikára – ezek engem itten meg akarnak lepni – és onnantól egészen jó hatékonysággal jósol meg bizonyos fordulatokat). Az ember lelki szemeivel az a képet látja, mikor a Gyűrűk urában az orkok megszületnek a földből, csak mintha itt a magzatburokból Tarantino próbálna kiszabadulni. Igen ám, de Tarantino már ezelőtt egy bő húszassal sikeresen kiszabadult, megcsinálta a maga fiatalosan szemtelen filmjeit, a tök üres, de rendkívül szórakoztató alkotások mutánsaira egész iparág épült, meg a Guy Ritchie.  És ne feledkezzünk meg az In Bruges-ről sem, mellyel Martin McDonagh egycsapásra berobbant a köztudatba. Az In Bruges csak első blikkre tűnik tarantinósnak, annál százszor, de inkább ezerszer értelmesebb, tekintsük tehát inkább egy mesteri képzavarral a Tarantino-univerzum jól sikerült vízhajtásának. (Nem, nem vagyok hajlandó még leírni sem azt a fertelmet, hogy Erősz.... nem. Aki azt a magyar címet kitalálta, megérdemel vagy hét-nyolc pszichopatát a nyakába). Az egyik kedvenc filmem, ugyanolyan abszurd, hidegrázós, elgondolkodtató és vicces, mint amilyen a Hét pszichopata akarna lenni, ha sikerülne neki. Úgy tűnik, emberünk Belgiumban nagyjából ellőtte a puskaporát. (Ehhez képest viszont Rob Daniel (Sky Movies) szerint a Hét pszichopata 2012. legnagyszerűbb posztmodern alkotása, és a néző alaposan tartsa nyitva a szemét, mert remek zsánerpoénokat láthat, és az alkotás különben is minden filmes klisét kifiguráz, tiszta Tarantino.... Na így bízzon az ember a saját meglátásaiban.) 

Mármost természetesen a világ összes filmjének van egy közös alapkérdése. „Ugye mekkora hatalmas elme és rendhagyóan kreatív géniusz vagyok én?” kérdezi a rendező, és szerényen várja a bevétel és/vagy díjeső formájában érkező választ. Nos ez volt az az egyetlen kérdés, amit a Hét pszichopata vetítése a közben a vásznon folyamatosan látni véltem, 2 méteres lángbetűkkel keresztbe írva minden egyes jeleneten. (És nem csak én. Mint Philip Concannon (The Skinny) bosszankodva megjegyzi: „Bármennyire is jók az egyes részletek, a Hét pszichopata voltaképp nem más, mint Martin McDonagh önimádati rohama”)Még csak azt sem mondom, hogy McDonagh nem érdemli meg a dicséretet, mert baromi nehéz a mai világban újat meg egyedit alkotni. De azért EKKORA dicséretet ebben a konkrét esetben szerintem nem érdemel. Még akkor sem, ha tényleg az volt a rendezői koncepció (ez az egyik tippem a harmincból, amivel megpróbáltam a Hét pszichopatát értelmezni...), hogy McDonagh mindösszesen egy sikerfilmmel a háta mögött egyszer csak leparodizálta saját magát. Ami azért kicsit sem szerény hozzáállás.

Hogy egy másik irányból is megpróbáljam megmászni a Hét pszichopatát, azt is szóvá kell tennem, hogy míg filmes megoldásai nyilvánvalóan az In Bruges-re hajaznak, addig maga az alapötlet az írással foglalkozók lelki nyavalyáit oly igen nagy sikerrel boncolgató Adaptáció adaptációja (Martin McDonagh filmjében a forgatókönyvírót Martynak hívják. Kaufmann filmjében a forgatókönyvírót Kaufmannak hívják. Gunyoros önreflexió, cinematikus köldöknézés, brilliáns). A különbség az, hogy az Adatáció szereplőinek sorsa érdekelte a nézőt. Ugyanez a Hét pszichopatáról sajnos nem mondható el. Az Adaptáció ugyanis a maga igen bizarr története ellenére világosan megfogalmazta a maga kérdését (Mi zajlik le a odabent művész fejiben alkotás közben?), melynek tükrében az amúgy igen eszement karakterek már értelmezhetőek, szerethetőek vagy épp gyűlölhetőek voltak. (Az elolvasott 30 kritikából egyébként 25 von párhuzamot az Adaptációval, és kivétel nélkül mind a Tarantino filmekkel. Szerintem ebből is látszik, hogy kezdek felnőni a feladathoz.)

Pedig a Hét pszichopata egyébként olyan nevekkel dobálódzik, hogy az ember már a plakát láttán elalél. Christopher Walkenért bármit megnézek, Tom Waits maga az ördög öregapja (az obligát három aranyhajszállal), Sam Rockwell zseniálisan sokoldalú, az utánozhatatlan Woody Harrelson pszichopatás filmek esetében kb. olyan szinten kötelező elem, mint ókori eposzokban a Zeusz Szex Masina, Colin Farrel pedig megbízhatóan játssza ugyanazt az egy darab karaktert már vagy egy évtizede, sosem csalódunk benne. A legeslegutolsó aprócska szerepekben is akkora arcok köszönnek ránk, mint pl. Harry Dean Stanton, a legendás karakterszínész. Minden egyes alakítás önmagában egy-egy ragyogó tanulmány, de hiába makulátlan, amit pl. az agg Walken bácsi csinál, én nem a karakternek örülök, és nem a film karakteren át közvetített üzenetét próbálom értelmezni, hanem azt élvezem, hogy micsoda zseniális színészt látok, hogyan uralja a vásznat, mennyire képes egyetlen pillantásával ezer oldalakat elmesélni. Rettenetesen jó nézni ezeket a színészeket, együtt és önmagukban egyaránt. Csak ettől még a film nem lesz film. (Dave Calhoun a Timeout Londontól olvasmányosan értekezik arról, ahogy a szereplők számára minden történés egyszerre forgatókönyves fordulat és véres valóság, ahogy a néző sem mindig tudja, hogy filmet lát, vagy filmben filmet, esetleg valami dokumentumfilm-szerűséget. Azt is kiemeli viszont, hogy a Hét pszichopata férfiak által férfiaknak készített férfias film, nőknek esélyük sincs. Nem hiszem, hogy nálam itt botlott volna meg a film - elvégre az ugyanilyen megközelítést alkalmazó In Brugest meg nagyon szeretem - de a lehetőséget mégsem lehet teljesen kizárni. Fene tudja.)

Egy meredek balkanyarral két bekezdésnyit visszakanyarodva ott folytatnám, hogy szinte mindenki „jobb” Tarantino-stílusú filmeket csinál, mint maga Tarantino. Éppen ebben rejtezik Tarantino érdekessége: az egyetlen mainstream, befutott rendező, aki tudatosan azt merte mondani, hogy nem hajlandó az emberrel, mint olyannal foglalkozni, tesz ő a nyavalyás kis rózsaszín majomra, a mozi sokkal érdekesebb. Az összes többiek nem tudták megállni, hogy filmjeik szereplői ne hasonlítsanak legalább messziről a Homo sapiensre. Ezzel viszont az a probléma – és ez a Hét pszichopatában különösen jól kijön – hogy emberszerű szereplők esetében a véres jelenetekkel csínján kell bánni.

Legalább olyan csínján, mint a véres jelenetek kritizálásával. Ha az embert meglepi valami perverz őszinteségi roham, és azt találja mondani, hogy a Hét pszichopata értelmetlenül véres (pedig egyébként objektíve, pl. véres jelenet/összidő alapon egyáltalán nem olyan vészes), akkor a Macsó Hülyék azonnal be fogják sorolni az embert az Alkonyatos Hülyék közé. Amire a besorolt ember azt válaszolja, hogy egyszerűen csak minőségbéli különbségeket vél felfedezni a Hét pszichopata és mondjuk Baudelaire Dög című verse közt, mindkettő elég realisztikusan ábrázolja az esendő húst, csak az egyiknek van oka rá, a másiknak meg nincs, hacsak nem az, hogy a megadja a napi betevő vért az erre éheseknek. Nem,nem állítom azt,hogy a Hét pszichopata egy torture porn, vagy hogy gyomorforgatóan brutális, messze nem az. Csak annyit bátorkodom szóvá tenni, hogy kibontott téma hiányában az a kevés is sok. Emberi lények feldarabolásán akkor tudok jókat kuncogni, ha tudom, mihez képest abszurd, meg humoros a dolog, illetve akkor tartom lenyűgöző látványnak, ha kimondottan aztamicsodalátványilag vagyok megszólítva, mint tudom is én, a Sin City vagy a 300 esetében.

A hiányzó kérdésfeltevés és az ennek kapcsán a limbóban ténfergő (remek) karakterek, illetve a nem igazán átgondolt bél- és véreső mellett a film negyedik problémája a koherencia és a tempó. A felütés még úgy egészen elfogadható, az ember megismerkedik az alaphelyzettel, a karakterekkel, és várja, hogy mi lesz. Erre nem lesz semmi. A film a felénél dőlni kezd, és legkésőbb a háromnegyedénél totty, leül. Engem meg valahogy nem vigasztal, hogy jó előre szólnak, oly igen viccesen és kikacsintósan, hogy igen, most a film le fog ülni, mert ezt úgy is lehet tekinteni, mint bámulatosan humoros és mélyen szántóan őszinte rendezői kinyilatkoztatást, meg úgy is, hogy ezeknek nem elég, hogy elfogyott az ötletük, de ráadásul még meg is próbálnak palira venni. (C. J. Johnson, ausztrál kritikus szerint meg éppen hogy a film vége profi, és ami előtte van, az a mesterkélt. Ami végül is mindegy. Lényeg az, hogy olyan kritika nem volt az általam olvasottak közt, mely valamilyen formában ne említette volna a film egyenetlenségét, tempóvesztését.)

Ugyanilyen jellegű, számomra eldönthetetlen kérdés volt, hogy a résztörténetek azért nem állnak össze zökkenőmentesen, mert az túl konvencionális megoldás lett volna, vagy azért, mert nem sikerült. (Dana Stevens (Slate) szerint a film „Majdnem hogy intelligens alkotás, a moziban különben sincs idő azon tűnődni, összeállnak-e a film részei.” Hm. Akkor tessék egy kicsit felgyorsulni. Vagy tessek egy kicsit lelassulni? De ugyanerre a problémára hívja fel a figyelmet Matthew DeKinder is (STL) Today. Meg úgy általában mindenki más.)

A fentieket visszaolvasva arra jutottam, hogy ez a kritika tökéletesen méltó az elemzett filmhez: nagyon hosszú, nagyon sok minden van benne, és se füle, se farka. Akinek volt türelme végigolvasni, az a Hét pszichopatával is fél kézzel elbánik majd. Különben is, valószínűleg Andrew L. Urban-nél (Urban Cinefile) van az igazság: egy ilyen filmet nem elemezgetünk, és nem próbáljuk meg megérteni, csak beülünk, jól érezzük magunkat, oszt kész.

70%