Készült a Filmmagazin számára, 2011. április 30-án

Nem könnyű a „Jég és tűz dala” sorozat rajongójának lenni. A trilógia immár az ötödik köteténél tart, és nem elég, hogy mind a kétszázötven főbb szereplő rokonságban van egymással, de ezek a rokonsági kapcsolatok ráadásul alapvetően meghatározzák a történet menetét, tehát nem árt fejben tartani őket, ha nem akarjuk, hogy a mellékletek állandó lapozgatása miatt a könyv egy váratlan pillanatban szétessen, kötetenként úgy 700 lapra. (Arról aztán végképp nem is beszélve, hogy minden egyes családnak van valamilyen címerállata, és egy-egy csatajelenetben komoly jelentősége lehet egy-egy olyan jellegű odavetett félmondatnak, hogy „Né’ má’, hova masírozik Kevin azzal a zászlóval, amin a tüllruhás zerge festeget?”) A 63 éves mesternek szemlátomást fogalma sincs, mi lesz a dolog vége, az újabb és újabb kötetekben hajlamos a régebbi szereplőket hátrahagyva vadonatfriss, addig soha meg nem említett karaktereket elővezetni. Embert nem átkoztak még el úgy, mint G. R. R: Martint fogják, mikor majd egyszer elhuny(ik) szegény, hátrahagyva Westeros negyedbemaradt történetét.

Hogy mi a jó a Trónok harcában? Az, hogy nem a Gyűrűk ura. Sokan próbálták már eldönteni, ki a jobb, Tolkien vagy Martin. Ez egy alapvetően nagyon hülye felvetés, mert a két szerzőben  nagyjából annyi a közös, hogy vastag könyveket írtak, amikben van sárkány. Tolkien mítoszteremtő, mint ilyen, párja nem nagyon akad. Történetei mesék,  típuskarakterekkel, márványba faragott párbeszédekkel, szimbolikus fordulatokkal, a Jó és a Rossz harcával, istenekkel és félistenekkel, köbméternyi romantikus borongással egy örökre elveszett Aranykor felett. Briliáns, imádjuk.

Martin viszont történelemteremtő. Könyvei azért szenzációsak, mert arról szólnak, hogy velem, vagy Kiskegyeddel, a B. Olvasóval mi minden történhet a történelmi események viharában. Jelentem, semmi jó. Ha mi vagyunk a nagyok, akkor azért. Ha mi vagyunk a láthatatlan kicsik, akkor meg pláne. Ha a Trónok harcában a nomád harcosokat, a sárkányokat meg a kísérteteket hasraütés-szerűen mondjuk tálibokkal, Tomahawk rakétákkal meg a globális felmelegedéssel helyettesítjük, kb. a HVG tényfeltáró cikkeit kapjuk, csak jóval élvezetesebb stílusban. Nincs márványbafaragás, nincsenek jók és rosszak, csak hús-vér emberek. Ha addig esetleg nem tudtuk, a könyv olvasása nyomán rádöbbenhetünk, mennyire nem a béke fajunk alapállapota, és ha nincs béke, milyen fantasztikus gyorsasággal tűnik el minden, amit valaha is értéknek gondoltunk, hogy átadja a helyét valami félállati életstílusnak, ahol mindig az erősebb kutya szaporodik ivarosan, gyakran a szó legszorosabb értelmében.  Martin nagy mestere annak, hogy megmutassa, hogyan vezethet egy rossz irányba eldobott fogpiszkáló teljes országok pusztulásához mondjuk 10-20 év múlva, és hogy bármily meglepő, nem csak azok mozognak kényszerpályán, akiknek nincs egy fityingjük sem, ráadásul randák mind az ördög.

 A történet röviden a következő: hajdanában-danában Westeros uralkodója, a Targaryen család egyik fia elérte azt a disznósági határértéket, amit a kedves alattvalók már nem tűrhettek tovább. Három család, a Stark, a Lannister és a Baratheon összefogott, és a királyt egy elegáns döféssel lemondatták a trónról. Némi politikai huzavona után, melybe többek között beletartozott az uralkodó kétnapos gyermekének falhoz csapása is, végül Robert „Bitorló” Baratheon (Mark Addy) ült fel a Vastrónra (a Vastrón az a vasszögekkel és pengékkel kirakott, szemlátomást holland formatervezők által megálmodott ülőbútor, amin a Sean Bean szomorkodik a posztereken). Cersei Lannister (Lena Headay) hozzáment, így királynévá avanzsált, Eddard Stark (Sean Bean) meg azt mondta, hogy neki ennyi elég is, köszöni szépen, hazament északra és csinált 6+1 gyereket (a +1 nem a kedves nejtől van). A film valahol ott indul, hogy a kizárólag dőzsölésre szakosodott Robert király fő tanácsadója hosszan tartó, súlyos mérgezés után meghal. A király nem teljesen hülye, tudja, hogy a királyi tennivalók ellátásra a vaddisznóvadászattól eltekintve alkalmatlan, ezért régi barátját, Eddardot kéri fel a tisztségre, továbbá megkéri Eddard lánya, Sansa (Sophie Turner) kezét a rendkívül ellenszenves trónörökös (Jack Gleeson) számára. Közben azonban dúl az ármány. Cersei Lannister utálja szőrös és kövér férjét, inkább saját ikertestvérével, „Királygyilkos” Jamie-vel (Nikolaj Cosetr-Waldau) hancúrozik. Ezt (és még sok minden mást) nem nézi jó szemmel a torzszülött harmadik Lannister testvér (Peter Dinklage, Hollywood ügyeletes törpéje). A Targaryen háznak a gondos etnikai tisztogatás ellenére maradt két leszármazottja, Vyseris (Harry Lloyd) és Daenerys (Emilia Clarke). Ez utóbbi 13 évesen, némi noszogatás hatására hozzámegy a nomádok chippendale fővezéréhez, Drogóhoz (Jason Momoa), akitől a testvérpár katonai segítséget remél. És mindeközben valahol északon, az évezredek óta álló Fal mögött lassan előrenyomul egy olyan veszély, ami családi hovatartozástól függetlenül minden egyes emberi lény számára halált hozhat Westerosban. Eddard fattyú fia, Havas Jon (Kit Harington) éppen oda tart, hogy felvegye a katonai szolgálatot.

 Game of Thrones, Trónok játéka. Erre utalnak a rendkívül eltalált képsorok a stáblista alatt, és végül is csakugyan egy játékról van szó, mégpedig a hatalomért folyó játékról, ami igen szövevényes és szórakoztató, legalább annyira, mint a rendszerváltás óta eltelt 20 év. (Társasjáték formában is kapható, mármint nem a rendszerváltás óta eltelt 20 év, nekünk egy teljes szilveszterünk ment rá egyszer a játékszabályok értelmezésére). A könyv maga is olyan, mint egy meccsközvetítés, Martin kínosan vigyáz arra, hogy az ember senkinek ne szurkoljon túlságosan. A sorozat executive producereként viszont nyilvánvalóan neki is leesett, hogy mozgóképet ilyen hozzáállásra nem lehet bazírozni, ezért kerülhetett a főszerepbe Sean Bean, aki nem az a típusú figura, akit érzelmi kötődés nélkül nézni tud az ember, ő mindig Hős, filmtől függően pozitív vagy negatív fényben feltüntetve.

Mindezek ismeretében kissé vegyes érzelmekkel fogadtam egyik kitűnő barátom lelkendezését, akit megbíztam, hogy tévémentes helyen töltött távollétemben okvetlenül vegye fel a nyitóepizódot (nem mintha a HBO nem ismételné meg minden egyes műsorát minimum negyvenszer). Az illető hosszan és lelkesen ecsetelte, hogy „remek volt a film, volt benne csöcs, törpés pornó, lefejezés, belek meg seggbekúrás”. Martin híresen nem az a szecessziós szerző, a fenti attribútumok egy-egy könyvében akár egyetlen fejezeten belül is előfordulhatnak, viszont elég jó író ahhoz, hogy ne ez legyen a lényeg... Egyáltalán, hogy a prizmákba lehet már egy ilyen szövevényes és intelligens történetet filmre vinni?

Szemlátomást éppen úgy, ahogy a Gyűrűk urát. A rajongók kapnak egy szépséges, színes-szagos képregényt, aminek alapvetően semmi köze nincs az eredetihez, de vérmérséklettől függően jóleső mélázásra vagy üde anyázásra késztet, nem rajongók meg kapnak egy majdnem tökéletes szereposztású, nagyon látványos filmet, aztán vagy rászánják magukat, hogy elolvassák az eredetit, vagy azt hiszik, hogy most már mindent tudnak, ezért társaságban feljogosítva érzik magukat, hogy a művet megvitassák. Az ez egy bánatom lehet csak, hogy a rengeteg meztelen női húshoz képest szemcukrosbácsi nincs a sorozatban, Sean Bean nem mutat jól bőrszoknyában, Havas John, akihez pedig nagy reményeket fűztem, politikailag hiperkorrekt férjem szerint egy „zsemlepofájú digó”, Khal Drogo meg hátulról úgy néz ki, mint hazánk emblematikus őshonos sertésfaja kopaszra borotválva, miközben elölről nagyobb melle van, mint nekem.

De a kivitelezés akkor is gyönyörű, a történet pedig követhető, mert az összes filmrevihetetlen mellékszálat és szereplőt bölcsen kigyomlálták belőle. És miközben rácsodálkozunk egy kitalált világ kultúrájára, egyúttal rácsodálkozhatunk a kortárs amerikai életfelfogásra is, mely szerint Béla közkatona kibelezése vagy lefejezése premier plánban ildomos, de ha a  kinyiffantott farkasból a nyikkanáson kívül akár csak egy szőrszálat is mutatnának, hát ezrek telefonálnának be azonnal, hogy szüntessék be a HBO-t. Vagy hogy a képernyőn rezgő tőgyerdő az rendben van, évtizedek szorgos fogyasztóvédelmi munkája nyomán szintúgy a pucér férfisegg, de az életünk nem kevésbé szerves részét képző ivari tájak bemutatása majdnem akkora tabu, mint egy farkastorok elnyiszálása. (Itt most kénytelen vagyok korrigálni. A május 16-án adott részben szabad szemmel is értelmezhető intervallumban mutattak lefejezett lovat és félerektált kukit. Biztos kávézott Cenz úr... )

A családot szerteszét kardozza az arra járó fővezér és csapata, de előbb még a kamaszlányt csoportosan és válogatott módokon halálra erőszakolják. A család nem volt ellenség. Épp csak ott volt fogadójuk. Bármelyikünkkel megtörténhet, és ne legyenek illúzióink, alig néhány ezer kilométerre tőlünk meg is történik, naponta, óránként. A fővezér a hazának jelentős szolgálatokat tesz, ő tart rendet, ha ő nincs, kitör a káosz, családok ezreit gyilkolják halomra, hasonló módszertant követve. Ja, hogy úgy egyébként egy pszichopata állat? Szükség törvényt bont. A törvény meg amúgy is olyan labilis dolog, attól függ, honnan nézzük...  Ez az a fíling, amit a regény tökéletesen visszaad, viszont biztosan hiányozni fog a filmből. Más a könyv, többrétűbb, érdekesebb, de ez, ismétlem, semmit nem von le a film értékeiből. Olvasni jó, tévézés után tegyük azt.