Aperol spricc

 2017.08.07. 08:27

Ezt a bejegyzést két benyomás ihlette. Az egyik Bihari Viktória nyílt levele Pásztor Annának, ezt mindenképp el kell hozzá olvasni. Aki még esetleg nem futott bele, annak pl. itt:   https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10214096275982991  A másik az, hogy épp most jöttem haza a Balatonról, ahol a strandon hangsúlyozottan nem szenvedő anyák tucatjai hevertek szanaszerteszéjjel, felszerelkezve a pár hetes csecsemőktől a kétméteres kamaszokig mindenféle méretű és állagú gyermekekkel, kezükben a sörtől a töményig az összes olyan jóval, amit az ember ezen a vonalon el tud képzelni. Többségük ugyan nem a vízben kortyolta a nedűt - nézzük el nekik, erős volt a hullámzás, a nedűért pedig kár. De még így, partra vetve sem tettek olyan benyomást, hogy ne lenne joguk jól érezni magukat. Sőt: első ránézésre a többségük kimondottan jól érezte magát, kivéve azokat, akinek mondjuk épp darázsba lépett a gyereke, meg akit szemközt hugyozott a cuki kisfiú, mikor lekerült a pelenka, de ez azért szerintem belefér a „nyári kalandok” kategóriába. Nem mondom, hogy egyetlen anya-gyerek tárgyú rosszalló tekintetet nem láttam, „hümm-hümm ez is mit művel” tartalmú sanda megjegyzést nem hallottam, de a többség abszolúte kedvesen és toleránsan viselkedett egymással. (Már amikor épp nem politizáltak a bácsinénik, de ez most más kérdés.) Nyilván nem tisztem eldönteni, hogy ezek az anyák (apák, gyerekek) úgy egyébként, a mindennapokban hogy érzik magukat, ez egyetlen strandi jelenetből nem feltétlenül derül ki. Mint ahogy más esetben egyetlen facebookos fényképből se nagyon.

Én értem a Nyílt levélben felvetett problémát. Van egy rakás nagyon hangos, nagyon bárgyú, nagyon aktív marha, akik a maguk kis sivár életében kizárólag abban képesek örömöt lelni, hogy nőknek (melegeknek)(tőlük eltérően táplálkozóknak/öltözködőknek/létezőknek) a Facebookon, Twitteren, Instagramon meg a jó ég nem tudja, hogy még hol látatlanban megmagyarázzák, hogy mennyire undorító és alantas, amit csinálnak. Ez azonban nem csak patriarchális gyökerű hazánkra jellemző, hanem az egész világra. (Érdemes nem csak hazai vizeken ladikozni, hanem néha szörfözni is az interneten). Persze, nálunk dupla pontot ér, hogy a politikusok nagy része is a patriarchális gyökerek közé tartozik. Sőt, nem csak dupla pontot ér, hanem aggasztó is, nyilván nem jó, ha ilyen savanyújóskák formálják a közvéleményt, egyre szorosabban a nyakunk köré záruló kezekkel.

Ugyanakkor legalább ekkora probléma az is, ha valaki elhiszi, hogy szenved, akkor is, ha amúgy minden jel az ellenkező irányba mutat. Úgy lesz mártírrá meg női Jézussá, hogy a kutya se kérte rá, legfőképp nem a „többi anya”. A „többi anya” elképesztő ívben szarja le, hogy a másik többi anya pihen-e, olvas-e, kondizik-e, félrekúr-e, Aperolt iszik-e gumifotelban. Legfőképp azért, mert minderről nem tudnak. A közvetlen környezetükben élőkről tudnak ilyen részleteket, ezekről lesz véleményük (igen, igen, többnyire negatív, az ember már csak ilyen, a magyar ember legfeljebb ha 10-20%-kal ilyenebb.) Meg azokról, akik úgy döntenek, hogy a legszélesebb nyilvánosság elé tárják a mindennapjaikat.

Nem a vélemény a gond, még csak nem is a negatív vélemény. A gond a negatív vélemények mindent megsemmisítő özöne. Ezt pedig nem az ágyban, a könyvtárban vagy a swinger klubban kapja meg Mártíranya, hanem akkor, mikor vadidegen emberek tömegeit tájékoztatja az életéről. Félreértés ne essék: nem csak az gumifoteles-aperol spritzes anya fogja ezeket megkapni, hanem a palacsintasütős-takarítós is, csak a másik oldalról. Nincs béke az olajfák alatt. Az ismerősöm, pláne a barátom nem lesz az életem önjelölt szakértője. Részint azért, mert valamennyire ismeri azokat a részleteket, melyek miatt én ilyen vagy olyan döntéseket hozok, részint azért, mert szemtől szemben igen kevés embernek van a száján az, ami a szívén. A vadidegen viszont azonnal szakérteni kezd, mégpedig a legnagyobb örömmel. Nem az „anyák” lesznek a bölcsesség mindenre tuti megoldást tudó orákulumai, hanem bárki, akinek megadatik a lehetőség, hogy ismeretlen embereknek bármiféle kockázat nélkül beszólogathat. Az interneten végre mindenki kiélheti magát, aki az udvariasságot szörnyű társadalmi kényszernek érzi, mert még soha nem gondolkodott el rajta, mi is lehetett eredetileg, még a dogmatizálás előtt a célja. Ismétlem: nem csak nálunk. Bárhol.

Olyan harminc (negyven..) éve, mikor még gyerek voltam, az ún. társadalom még zárt, fojtogató, valódi közösségekben létezett, ahonnan nem csak mentálisan volt szinte lehetetlen kitörni, hanem anyagiak és egyéb lehetőségek híján fizikailag is. Aki megkapott valamilyen bélyeget, az a közösség szélén, vagy abból kizárva volt kénytelen vegetálni élete végéig. Ilyenek voltak a leányanyák, a szexuális téren bármiféle újításban gondolkodók, a túl buták, a túl okosak, a túl szegények, a túl gazdagok, az irgalmasok, a jóakaratúak, a… bárki, akire Juliska néni azt mondta, hogy nocsak-nocsak ejnye-bejnye. Az azóta eltelt időben viszont ez rengeteget enyhült. Nem azért, mert az emberek hirtelen tele lettek jóindulattal, dehogy lettek. Csak sokkal kevésbé vagyunk rászorulva a környezetünkre, sokkal mozgékonyabbak lettünk, sokkal könnyebben kikerüljük azt, akire nem vagyunk kíváncsiak. A valódi világban, az ember rokonságában természetesen MINDIG lesz valami tudós elme, aki meg akarja mondani a tutifrankót. Ezek viszont manapság már leépíthetők (igen, adott esetben akár az ember saját szülei is). Aki igazán törődik velünk (ez mondjuk egész életünk során olyan 2-3 ember össz-vissz), az megfelelő stílusban és időpontban fogja jelezni, ha úgy érzi, hogy nem a legjobb irányba megyünk. (Természetesen az is tény, hogy nagyon sok elzárt, elmaradott, reménytelenségbe süppedt helyen a mai napig érvényes az, hogy aki az adott szellemi-anyagi miliőbe született az vagy megszokik, vagy… nem tud megszökni, hacsak nem rendelkezik egy titán akaraterejével. Sokan, borzasztó sokan vannak ilyenek is.)

Pártunk és Kormányunk épp most dolgozik rajta, hogy visszatérjen az a bizonyos régi áldott, gyönyörű, szellemileg maximálisan parlagoltatott félkarátos aranykor. De össznépi szinten azért még messze nem tartunk itt. Még a szomszédot sem ismerjük személyesen, nemhogy az utca végén lakókat, nincs olyan tényleges, valós kapcsolati hálókat alkotó közösség, ami a tényleges, valós életünket kikerülhetetlenül meghatározza. Nem vagyunk bezárva. Rengeteg ember mégis úgy dönt, hogy agyilag beköltözik egy hatalmasra dagadt középkori faluba - vagyis a közösségi média varázslatos világába, melyet ezek után permanensen összetéveszt az igazival.

A megfelelési kényszer a mai világban ott kezdődik, mikor nem bírom ki, hogy a nyaralásomról (ebédemről, gyerekemről, csöcsömről) Instagram meg Facebook posztok keretében ne értesítsek tízmillió idegent, és ott folytatódik, mikor úgy örülök a lájkoknak meg a szívecskéknek, mintha tényleg személyesen nekem szólnának, és halálos sértésnek veszem a negatív válaszokat. Kell a falu-fíling, na. Magyarországon nem bűn (EGYELŐRE…) ha valaki anyaként jól érzi magát. Rengeteg anya van, aki jól érzi magát. (Teszem hozzá azonnal: és rengeteg anya van, aki szörnyű, gyalázatos körülmények közt él, akár anyagi, akár más okokból.) Ha viszont valaki nem él szörnyű körülmények közt, mégis rosszul akarja magát érezni, nyugodtan ossza meg az örömét azokkal, akiknek semmi köze hozzá, és azonnal meglesz a szükséges napi keresztrefeszítése.

Én is összefoglalnám a mondanivalómat: a Bihari-féle poszt aranyos, vicces, ironikus, csak a lényeget nem látja, de azt nagyon nem. A megfelelési kényszer univerzális. Sújtja azt, aki nem azért süt palacsintát, mert ő maga szereti, vagy mert milyen aranyosak a gyerekei, mikor vigyorogva széjjelkenik a lekvárt pofájukon, hanem azért, mert szerinte a társadalom palacsintáért vonyít. Sújtja azt, aki nem azért takarít, hogy tiszta legyen a lakás, hanem azért, hogy majd mit szól a szomszéd. De nagyon is sújtja azt is, aki nem azért iszik Aperol spritzet gumifotelban, mert ez neki jól esik, hanem azért, mert ezt kívánja az image, aki nem azért megy el a zenés-táncos-istentelenül bebaszós buliba, mert szereti az ilyesmit, hanem azért, mert mindenki más ott lesz. Sújtja azt, aki nem tudja elképzelni, hogy valaki spricces gumifotelben is élhet boldog életet, de sújtja azt is, aki képtelen elhinni, hogy valakinek a takarítás meg a főzés nem feltétlenül idegi kényszer. Én egyetlen fénykép alapján aztán el nem tudom dönteni Pásztor Annáról, hogy metál lédi-e, ésdesőt, még az írásai alapján sem tudom eldönteni. A valós ismereteket nélkülöző instant döntést meghagyom az internet bölcs népének. Csak akik személyesen ismerik Pásztor Annát, azok tudják eldönteni a legfontosabbat: hazudik magának, vagy nem hazudik magának. Ha nem, ha őszintén él, akkor kalapot le: tényleg metál lédi.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kovacsne.blog.hu/api/trackback/id/tr8712724010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása