Ha Jézus életrajzi filmjeit most nem számolom, a Jóistent a maga perszonális valójában bemutató művet eddig kettőt láttam, a Dogmát és a Gyaloggaloppot. Az ördögöt és hű szolgáit elénk állító műalkotások száma ezzel szemben olyan 352465-re tehető, ami azért sokat elárul az istenadta nép istenhez való viszonyáról. A Jóistent a maga perszonális valójában bemutató filmek ráadásul tapasztalataim szerint minimum harsány röhögésbe szoktak fulladni, ahelyett hogy a Mindenható nyájasságára és emberbaráti szeretetére koncentrálnának. Az ördögöt valahogy sokkal könnyebb eltalálni: az egy olyan ripacskos fejű izé, ami két okádás meg egy káromkodás közt a vesénkbe lát. Az ördög meg nem tud félreugrani, itt is eltalálták. Sokadszorra.

A műfaj elengedhetetlen alapfigurája, Michael az Ifjú Kétkedő Papnövendék (Colin O’Donoghue) álmában nem gondolta volna, hogy pont őt küldik el a Vatikánba a háromhetes gyorstalpaló ördögűzési szemináriumra. Róma, illetve a Vatikán komoly sokkot jelent az ifjú amerikainak, egy McDonald’s sarkába húzódva rettegve várja, hogy az emberek megint normálisak legyenek, és végre ismét temperával barnára festett vizet ihasson az undorító, koffeint és természetes ízanyagokat tartalmazó européer kávé helyett. Ám a szemlátomást hiperaktív olaszok, illetve a helyi kulináris kultúra mind semmi ahhoz képest, mikor megismerkedik a műfaj másik elengedhetetlen alapfigurájával, Lucas atyával (Antony Hopkins), aki nem afféle katedráról szónokló, nyüzüge óraadó tanár, hanem igazi gyakorlati szakember, napi 3-4 ördögűzéssel, és kizárólag sötétbarna színű elemekkel berendezett lakással. Michael eleinte természetesen tele szájjal körberöhögi a vén kóklert (már amennyire tele szájjal röhögni lehet a nyilvánvaló pszichés és fizikai kínoktól szenvedő terhes nőn és kisgyereken, akiket Lucas atya próbál meg több-kevesebb sikerrel kipurgálni), de az ördög jelenléte egyre nyilvánvalóbb, főleg a műfaj harmadik elengedhetetlen eleme, a remekül flashbackelhető, Ellentmondásos Szerepű Atyj (Rutger Hauer) vonatkozásában.

Már megint egy olyan film, ami nem tudja, mit akar. A rendezőről meg az ember inkább nem szeretné tudni mit akar, pedig sajnos valószínűleg csak sok szép pénzt. Mikael Håfström karrierje horrorok és thrillerek során ívelt felfelé (vagy lefelé)(vagy valamilyen irányba), gondolom a következő logikus lépés az obligát ördögűzés volt a számára, mert olyanja minden magára valamit is adó rendezőnek van. Pedig lehet, hogy el kellene már szakadnia a műfajtól: az 1408 vagy A tó szelleme nem voltak rosszak, de azért annyira jók sem voltak, ez a szegény bánatos Rítus meg hát...

Akárcsak a klasszik Ördögűzőnek, a Rítusnak is van valós előzménye, mégpedig egy bizonyos Gary Thomas atya személyében, aki az Egyesült Államokban a mai napig aktív ördögűző mikrovállalkozást üzemeltet. Hű de érdekes, most aztán megtudhatjuk, hogyan is... De nem. Az egész felvezetés, mely szerint „a film valós történeten alapul, de inkább mégsem, és a szereplők is igaziak, de azért feltupíroztuk ám az egészet, és a könyv amiből készült, na az inkább csak egy ötlet volt” kissé összezavarja a lelkes parapszichopata nézőt, hát persze, hogy egyből elkezdtem tűnődni, hogy na most akkor mi az eredeti és mi a tupír. Kicsit olyan Zelig érzete van az egésznek, tudjuk, mikor szemüveges kis giznyák Zelig életéről elkészül a hollywoodi film a hihetetlenül jóképű főszereplővel, a lába elé omló szőke hősnővel meg a hárfafutamokkal. Az meg elég komoly baj, ha valakinek a horrorthriller közben a Woody Allen ugrik be. Az alkotók nem voltak képesek a kételyt helyes arányban szotyogtatni (mint például a méltatlanul nem méltatott Harmadik csoda), de arra sem voltak képesek, hogy a valóságot részint a maga sokkoló realitásában mutassák be (mint pl. az Ördögűző tette volt, mikor pontról pontra végigkövette, mi mindent csinálnak velünk jóakaróink a körzetorvosnál meg az SZTK-ban), részint a megfelelő pontokon pofátlanul eltúlozzák (Antony Hopkins átfestése ebből a szempontból nem ér). Innentől a nézők nagy része ugyanolyan kétkedővé válik, mint maga a fiatal pap, és az a megmásíthatatlan benyomásunk támad, hogy az öreg bizony csakugyan egy kókler volt. Ami nem lenne baj, ha a film erre próbálna minket rávezetni, de hát éppen hogy nem erre próbál.

Az egyetlen, ami a Rítusban érdekes, az maga a Vatikán, ahol papék a modern technika legmodernebb vívmányaival felfegyverkezve powerpoint előadásokat tartanak az ördögről. Ez valamilyen szinten félelmetesebb, mint maga a veres szemű Patás.

Kár, hogy nem sikerült egy normális, a szó bármilyen értelmében komolyan vehető forgatókönyvet írni, mert lett volna, aki eljátssza. Antony Hopkins még akkor is lehengerlő, mikor szemlátomást csuklóból játszik, tisztára mint mikor az antik III. Richárdban az ember egyszer csak elkezd rettegni a Haumann Pétertől. A kedvünket csak az veszi el, hogy Hopkins mesternek ez már az n+1. filmje, amiben elhiteti velünk – sikerrel – hogy a 130 centis, virsli ujjú, csúnya kövér bácsi is lehet vérengző szörny. Az Ösztön óta tudni lehet, hogy az idős Sir pénzért bármit, de azért neki is kijárna már valami normális film.

A fiatal Colin O’Donoghue...nos, ő fiatal. Gondolom a manifesztálódott Luciferrel folytatott pankrációs menettel érhetett fel számára, hogy Hopkins mellett kellett játszania az ifjú naíva borzasztóan hálátlan szerepét.

Ami Rutger Hauert illeti, életem első nagy szerelméről beszélünk (ahogy ott lovagolt a nagy fekete lovon, karján a pici és nagyon tollas Michelle Pfeifferrel...hát lehet azt feledni, kérdezem én?). Mára már igencsak megöregedett - ebből is látszik, hogy van valami közös bennünk - de jelenléte a vásznon még mindig meghatározó. Azt viszont nem tudom megbocsátani neki (vagyis inkább a koncepció kiötlőinek), ahogy magyarul beszél. Az isten szent szerelmére, hogy stílszerű legyek, ha már leforgatnak hazánkban egy filmet, hogy nem sikerült találni az öregnek egy szájdublőrt, aki elmondja helyette azt, hogy „virágom”? Én vagyok az utolsó, aki ilyen hülyeségekbe beleköt, de ha valaki a frissiben meghalt feleségét brutális akcentussal siratja, az számomra legalább olyan hamis, mint az, hogy minden misztikus amerikai filmben lennie kell egy Kovak nevű, magyar származású szereplőnek.

Még egy bánatomról szeretnék szót ejteni így a vége felé: ilyen, már elnézést, de fos zenével tisztességes ijesztgetős-lélektani-démonos filmet már a 80-as években se lehetett volna eladni. Nőjünk már fel a feladathoz! Nem mondom, hogy minden sátános filmben tilinkózzák el a Tubular Bellst, de azért valami felismerhető, karakteres, a fülünkbe jégcsákánnyal bemászó dallamot igazán kiötölhettek volna.

Az Ördögűzőt (bár ezt csak így négyszemközt merem bevallani) Max von Sydowtól eltekintve soha nem tartottam egy kiemelkedő filmnek. A maga korában polgárpukkasztónak számító, kizárólag ijesztgetésre és undorra kihegyezett, szenzációhajhász B-kategóriás marhaság, az Ómen vagy akár a jóval korábbi Rosemary gyermeke is nagyságrendekkel jobb volt nála. Van viszont egy hatalmas nagy előnye mindenki mással szemben: ő az etalon. Az animációs vígjátékok kötelező vizuális poénjainak egy meglepően nagy része a mai napig az Ördögűzőből van. Szállóigék születtek a nyomában (Örök kedvencem a „Your mother sucks cocks in hell”, de aki nem tud angolul, lehetőleg ne a tanárának vagy a külföldről hazánkba szakadt nagynénikéjének adja fel ezt a rejtvényt). Volt második része, előzménye, felújítása. És rengeteg, rengeteg utánzata. Olyannyira etalon, hogy a Rítusban konkrétan is utalnak rá („Mire számítottál? Pörgő fejekre és borsólevesre?”), ami azért nagyfokú szemtelenség Az Ördögűzővel a legnagyobb baj éppen ez a mérföldkőség, bármilyen sátános filmet azonnal kötelező vele összehasonlítani, és ha nem hasonlít rá, akkor azért kell leköpni (vö. pl. a szerintem teljesen vállalható, legnagyobb részében kimondottan jópofa Fallent), ha meg hasonlít rá, akkor azért. Mint például ezt a szerencsétlen Rítust. Nem olyan rettenetesen nyomorúságos film ez, inkább csak minden vonatkozásában kisstílű.