Készült a Filmmagazin számára, 2012. augusztus 1-én
Az új Emlékmás kapcsán két gigászi erő csap össze a tudatalattimban, amit az alábbi apokaliptikus képpel tudnék jellemezni: az egyik oldalon áll egy szürke, szemüveges kishivatalnok, fején szarosvödörrel, és a homlokára vagyon írva true font type, hogy „szeretem Philip K. Dick műveit”, a másikon meg egy krómozott, áramvonalas robot, szilikon mellein lángbetűkkel a felirat: „Egyik kedvenc filmem az Emlékmás, amiben a Schwarzenegger kihúzta a kisdinnyét az orrából”. Azok kedvéért, akik ennyiből nem értik, most bővebben kifejteném.
Philip K. Dick gazdag és zizzent életművének főbb vonásai közül nem a nyilvánvalót emelném most ki, miszerint ifjúkorában elhivatott drogos volt és munkássága bámulatosan éles képet fest ennek mentális vonatkozásiról, elvégre némi írói vénával bárki tud furákat írni egy-egy izgibb trip után. Ami a maestrót naggyá teszi, az az, ahogy a földhözragadt, szerencsétlen kisembert elhelyezi az életünkre törő androidok meg a Palmer Eldricht három stigmája közé. Hősei még véletlenül sem hasonlítanak a Harrison Fordra, sokkal inkább a tikkelő pénztárosra a sarki boltból, vagy a félhülye biztonsági őrre az okmányirodából. Ezekre az emberkékre váratlanul rászakad egy kozmosznyi fekália, ők meg képességeiknek megfelelően evickélnek benne, és még ha sikerül is a felszín felett tartaniuk a fejüket, akkor sem lesznek szuperhősök. Legfeljebb emberek maradnak, ami azért szintén nagy szó.
Mármost mindezekhez képest az Emlékmás főszereplője az a Schwarzenegger volt, aki nélkül iskolai öltözőszekrényt az én gyerekkoromban nem lehetett elképzelni. Ez látványos kudarc lett volna, ha bárki a „We Can Remember it for You Wholesale” című novellát próbálta volna filmre vinni, no de ezzel senki nem is próbálkozott, az Emlékmásnak alig valamivel több köze van hozzá, mint a Szárnyas fejvadásznak a zseniális Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal című regényhez. Schwarzenegger mindenkit lenyomott, volt mutáns meg hepiend, és közben az adott korszakban (1990) az egész olyan látványos és szórakoztató volt, hogy az ember majd elolvadt az ülésben, miután inkább kevesebb, mint több sikerrel 18 évesnek hazudta magát a bejáratban.
Az újrafilmesítést ugyanaz a szomorúság motiválja, amit én éreztem, mikor az Elveszett frigyláda fosztogatóit megnézte a 8 éves gyerekem, és elnézően mosolygott. Az Emlékmás felett eljárt az idő, eljött a pillanat, amikor újra kell mázolni, mert amúgy jó sztori, van benne potenciál. Schwarzenegger és az egész kigyúrtcsávó-generáció felett nem kevésbé járt el az idő. Az új Doug Quaid immár Collin Farrel, aki testfelépítését tekintve akár egy Philip K. Dick-féle utca embere is lehetne, de ezt a motívumot akár el is felejthetjük, hiszen álnok feleségét Kate Beckinsale alakítja, aki nyilvánvalóan nem az utca asszonya (semmilyen vonatkozásban). A történet szerit a frusztrált Quaid befizet egy mentális utazásra (ez olyasmi, mint az az orosz vállalkozás, ahol rá lehet magunkat photoshoppoltatni a tengerpartra, kapunk egy fűszoknyát meg egy marék kagylót aztán dicsekedhetünk a barátainknak, hogy voltunk Hawaiin, csak az Emlékmás esetében az agyunkat is megphotoshoppolják). A dolog balul üt ki, mert kiderül, hogy a férfi azért szeretne titkos ügynökös emlékeket, mert eredetileg tényleg az volt, csak elfelejtette. Miközben valódi és vélt emlékeibe gabalyodva már azt sem tudja, kicsoda valójában, nyomába ered az egész rendőrség (Bryan Cranston veetésével), és csak egy csábos ellenállóban bízhat meg (Jessica Biel) aki a Földalatti Mozgalom vezetőjének (Bill Nighy) dolgozik. Az egészhez a technokrata, jól fésült Brit Államszövetség és a lázadó Gyarmat viszálya biztosít hátteret (Quaid nem hagyja el a Földet).
A kérdés az, hogy sikerül-e akkorát durrantani a filmmel 2012-es viszonyok közt, mint amekkorát az elődje szólt még annak idején. Ami a legjobban aggaszt, az a kapcsolódási pontok túlságosan nagy száma az agyonverhetetlen Underworld sorozattal, amiben Kate Beckinsale feltűnt, aztán ott maradt. Len Wiseman rendezőnek köszönhetjük az első két Underworldöt. (Valamint ő Beckingsale férje. Innentől kissé erőltetettnek tűnik a magyarázat, hogy a hölgy azért van a filmben, mert „...bár eredetileg szőke karakter kellett volna, Quaid igazi szerelme barna volt, és így trükkösen utaltunk a tudatalattijára...” Nem azért, de a szerelmi szál cakk-pakk az Emlékmásból van átemelve, a novellában egyáltalán nem szerepel, tehát ha tényleg az a Dick iránti hevület vezérelte volna az alkotókat, amire az interjúk utalnak többtucat példányban, akkor nemhogy szőke, de semmilyen jelentős női karakterre nem lett volna szükség). Az Underworldből vették át Bill Nighyt (ez mondjuk rendben is van, szeressük Bill Nighyt). A harmadik Underworld rendezője, Patrick Tatopoulus az Emlékmás production designere. Ez mind nem lenne baj, ha az Underworld sorozatban akár egyetlen dramaturgiailag értékelhető darab lett volna, de nem volt.
A produkciót persze még megmenthetik a szereplők. Colin Farrel egész hiteles figura, ha megerőlteti magát. Erre a szerepre a hírek szerint komolyan felkészült, és a filmet mint „az ego és a szuperego problémáit feszegető” alkotást értelmezte. Egyszer még egy éjszakát is a díszletben töltött (alvással), hogy jobban beleélje magát az önmagát kereső karakter felemás helyzetébe. Jessica Bielre azért esett a választás, mert „fizikailag megfelelő” volt, jelentsen ez bármit (egyébként azt jelenti, hogy kellő eréllyel tudta prezentálni az akciójeleneteket), Bryan Crastonra meg azért, mert remek színészként már a Totál szívásban bizonyított. Craston a negatív karaktert a lehető legkomplexebb módon igyekezett megfogni, és szerinte rend őreinek feje „nem gonosz, csak kontrollmániás”.
Az alkotók több fórumon is kifejtették, hogy amit csak lehetett, azt megépítették, igyekeztek a lehető legkevesebbet a számítógépekre bízni (a CGI effektekért egyébként a John Cartert jegyző Peter Chiang a felelős). A történet a nem túl távoli (tehát még felismerhető tárgyakat és épületeket tartalmazó) jövőben zajlik. Kíváncsi vagyok, merik-e szemtelenül fejvadászosra venni a figurát (a Gyarmaton állítólag minden tiszta szutyok és folyton esik az eső) vagy inkább a cyberpunkosabb Underworld design dominál majd. A szereplők mindenesetre imádták a díszleteket, hiszen a játék a szépen megépített, szinte önálló életet élő környezetben megváltás volt a zöld lepedő előtt végzett aerobic gyakorlatokhoz képest. (A kaszkadőrmutatványokat, ahol lehetett, szintén a színészekre bízták). Farrel szerint a részletek annyira ki voltak dolgozva, hogy a díszletek még egészen közelről szemlélve is teljesen valóságosnak tűntek.
A fentiek alapján elég valószínű, hogy nem fogjuk megkapni Philip K. Dick kissé elvetemült humorát, boldog befejezést nem ismerő realitásérzékét és azt a picsogósszerelem-mentes atmoszférát, ami a műveit annyira szerethetővé teszi. De mondjuk ezeket eddig se nagyon kaptuk meg. (Nézzük meg, mi lett az egyetlen szinte szó szerinti Dick adaptációval, a Scanner Darklyval. Mindenki utálta. ) Az új Emlékmás biztosan legalább olyan vizuálcsemege lett, mint a régi. Hogy mennyire élvezhető? Az majd kiderül.
