Készült a Filmmagazin számára, 2012. május 12-én

Emlékszik még valaki rajtam kívül a Gyűrűk urából készült rajzfilmre? Én háromszor futottam neki, és szégyen ide vagy oda, mindháromszor elaludtam rajta. Pedig igazi rajongói tisztelgés volt a könyv előtt, rengeteg beléje invesztált idővel, tehetséggel és szeretettel... de egy könyvből nem lehet úgy filmet csinálni, hogy minden oldaláról csinálok egy festményt, majd ezeket egymás mellé helyezem.

Az Éjsötét árnyék is valahol itt esik hasra, legfeljebb látványosabban. Az alkotók jelen esetben nem könyvet, hanem egy kultikus tévésorozatot vettek alapul, ami annak idején (1966 és 1971) közt több mint 1200 részt ért meg. A kicsiny Johhny Depp ezen nőtt fel, az akkoriban kamaszodó Michelle Pfeiffernek ez volt a végtelenített Tvájlájt, pont annyi vérrel meg erotikával, ami akkoriban már-már (de persze nem egészen) botrányos volt. (Nálunk meg Szabó család volt, meg a teljes 15. kerületben egy darab tévé az állatorvosnál. Nem csoda, hogy az átlagember az amerikai filmes kultúra háromnegyedét nem érti...)

Depp olyannyira rajongott a sorozatért, hogy fejébe vette: filmet csinál belőle, és az ötlettel természetesen Tim Burtont kereste meg. Mire észbe kaptak volna, már dübörgött a gépezet, két forgatókönyvíróval (egyikük a Büszkeség és balítélet meg a zombik című regényt jegyzi, ami pont három oldalon át iszonyú vicces, csak ennél sajnos sokkal hosszabb), öt producerrel, stb. Ez a rajongás túl soknak bizonyult. Hiába igyekeztek az alkotók elszakadni a sorozattól, és olyan filmet készíteni belőle, ami megáll a saját lábán, nem tudták megcsinálni azt, amit pl. a 2009-es Star Trek: nem tudtak kilépni az imádott előd árnyékából.

Eleve meglehetősen halálraítélt gondolat, hogy a 200 évvel ezelőtt eltemetett vámpír nem napjainkban éled fel, hanem a hetvenes években. A néző számára természetszerűen idegen a kissé dohos főhős, az ő útkeresése a modern világban lenne ugyebár a humor forrása. Mikor a tévésorozat futott, a hetvenes éveket írtuk. Most viszont 2012-t. Nekünk már nem csak a vámpír idegen, hanem a „modern” környezet is, amibe belecsöppen. Szerencsésebb esetben ez a megoldás egészséges kívülállást biztosíthatott volna – vagyis ugyanolyan jókat kuncoghattunk volna a bolondos hippiken, mint a nem kevésbé bolondos vámpíron – ehhez viszont hiányzik a filmből az a kellemes nemespenész-fíling, ami miatt az ember néha megnéz egy-két percet a Dallasból. Az Éjsötét árnyak világa letagadhatatlanul és önparódiába hajlóan Tim Burton-ös (girbe-gurba fával, Halloween tökkel, kavargó köddel, sok szép piros vérrel) de egyáltalán nem retró. (És sajnos nem is igazán az az extravaganza, amire számítottunk. A látványtechnikai megoldások egyáltalán nem rosszak. Csak épp nem kimagaslóak. Vagy Tim Burton fogyott ki az ötletekből, vagy én hülyültem el annyira a szorgalmas munkában, hogy a rejtett kis vizuális poénokat már észre sem veszem.) A „hetvenes évek” koncepciót az is magyarázhatja, hogy mint azt Johnny Depp egy interjúban megjegyezte, számára enyhén szólva fura élmény volt a virággyermekek korában felnőni, és szerinte a beatkorszak „az ember ízlés mélypontja” volt. Hogy a filmben végig jelenlévő fura, kellemetlen disszonancia ezt próbálja megjeleníteni, vagy csak nem sikerült elkapni a korszak igazi jellegzetességeit, az számomra örök rejtély marad.

A másik probléma, ami viszont egészen biztosan a tévésorozatra vezethető vissza, az a kismillió szereplő és történetszál. Az alaphelyzettel még nincsen semmi gond: Barnabás (Johnny Depp), az 1700-as évek playboy milliomosgyereke kikezd a nagy hatalmú boszorkánnyal (Eva Green), aztán dobja. Mire a szexi banya is dobja Barnabás szívszerelmét (Bella Heathcote), méghozzá bele a nagy büdös szakadékba, majd vámpírrá bűvöli a férfit, és a lincselés céljaira mindig készségesen rendelkezésre álló helybeliek segítségével elevenen eltemeti. 1972-ben meg kiássák. Vámpír a családban. Jellemfejlődés. Vér. Móka. Kacagás. Helyett Barnabás fejenként három szót vált a változatos mentális problémákkal küszködő családtagokkal (Michelle Pfeiffer, Johnny Lee Miller, Chloe Moretz, Gulliver McGrath) plusz a három éve náluk alkoholizáló pszichológussal (Helena Bonham Carter) plusz az azóta is életben lévő boszorkánnyal, plusz a reinkarnálódott szerelmével, egy-egy gyors snittben mindenkinek elrendezi az életét (vagy a halálát), aztán vége, mehetünk haza. Nem is a túl sok mellékszál a baj, hanem a köztük lévő kapcsolatnak, de legfőképp a főszálnak a hiánya. A mellékszereplőknek gyakorlatilag nincs karakterük, Barnabást pedig nehéz szeretni (Johnny Deppet nem nehéz, csak az általa alakított figurát), mert nem sikerült eltalálni, hogy pontosan mennyire legyen modern/régimódi, romantikus/csapodár, nemes lelkű/vadállati. Nem lehessen tudni, kinek a lelkén szárad, hogy az egész történet úgy szétesett, mint egy hurkapálcikából készült készült medveszállító láda, de film körül érzésem szerint túl sok nagy (és számos kisebb) elme sertepertélt, akik közül mindnek megvolt a kedvenc szereplője, története és poénja, amihez ragaszkodott. Graham King producer szerint a filmet úgy csinálták meg, hogy az élvezetéhez egyáltalán nem kell előzetes ismeretekkel rendelkezni. Mi épp az ellenkezőjét éreztük: Majdnem két órányi kényelmetlen feszengésben volt részünk, miközben folyton az volt a benyomásunk, hogy minket itten valamiből kihagynak, és hosszas gondolkodás után sem sikerült rájönnünk, hogy komédiát, horrort, thrillert vagy családi drámát akartak mutatni nekünk, mert a film se nem elég vicces, se nem elég véres, se nem elég drámai. Hogy rohadna meg. Pedig hogy vártuk...

Pedig egyébként a siker garantált lehetett volna, mert igazi beltenyésztett alkotásról van szó. Tim Burton és Johnny Depp afféle fejükön összenőtt akrobaták, akiknek Danny Elfman húzza a talpalávalót, miközben Helena Bonham Carter bohócmutatványokat ad elő, és az egészet Bruno Delbonnel filmre veszi. Burton rendezte már Michellel Pfeiffert is (a Batman visszatérben). Rick Heinrichs egy rakás Tim Burton film látványtervezője volt. A film producerei közül Richad D. Zanuck az Alice Csodaországban producere volt, Graham King pedig a Rangoé. És még sorolhatnám.

Deppnek testre szabott figurája az eltévedt, kissé nyikhaj hős, a „de hát mi a jó istent keresek én itt?” arckifejezéssel, és zseniális, ahogy ezt a karaktert összepárosítja az elpusztíthatatlan, kegyetlen és sportos vámpírral. Abban mondjuk némi ellentmondást érzek, hogy a színész szerint az általa alakított karakter egy „elegáns, jó modorú férfi”, miközben a vásznon már megint Jack Sparrow rohangászik, ezúttal egy vödör mésszel nyakon öntve. Nem ez az első alkalom, és valószínűleg nem is az utolsó, hogy sóhajtozva eltűnődöm, vajon s mikor lesz lehetősége Johnny Deppnek még egyszer az életben valami normális szerepet eljátszani. Pedig nagyon ideje lenne, mert lassan de biztosan kopik kifelé abból az életkorból, mikor excentrikusan metroszexuálisnak lenni (ami az egyetlen kiút abból a trágyagödörből, amit a „tinisztár” kategória képvisel) még menő. (Johnny Depp minden, csak nem klasszikus értelemben férfias, még ha a fizikai hiányosságokat kiváló színészi játék és egyfajta megfejthetetlen lelki sötétség pótolja.) Elnézést, talán kicsit sokat írtam Deppről. De ez a film alapvetően az ő egójáról szól. Véletlenül sem Barnabásról, a peches vámpírról.

A többieknek nincs mit eljátszaniuk (pedig még a húsz másodperces mellékszerepekben is olyan arcok tűnnek fel, mint Christopher Lee). Michelle Pfeiffer hiába tartja magát remekül 50 felett is (és hiába akkora Dark Shadows rajongó, hogy a legendárium szerint saját maga hívta fel Tim Burtont, hogy játszhasson a filmben), a családot inkább kevesebb, mint több sikerrel összefogó matriarcha szerepében nem nagyon tud megvillanni. Helena Bonham Carter nagyjából öt percet kap egy olyan karakter megformálására, aki legalább három filmnyi lelki szúbogárral küzd. Eva Green fej fej mellett ökörködik Deppel, kiváló választás volt a Tim Burton-nél hagyományosnak számító ambivalens negatív női figura szerepére. (Amit amúgy Carter szokott játszani, csak hát... itt azért tejmirigyet kellett villantani, meg alufóliából készült minimalista estélyi ruhában előadni a gaz csábítót...). És persze meg kell emlékeznünk Alice Cooperről is, aki önmaga szerepében előad néhány számot. Az igazat megvallva a hajdani szexszimbólum öregebbnek tűnik, mint a 200 éves Barnabás, és nem kis részben felelős azért, hogy az ember nem bírta igazán beleélni magát a filmbéli hetvenes évekbe.

Nincs még egy akkora csapás, mint ha az embernek idősebb korában végre lehetősége nyílik arra, hogy megvalósítsa ifjú kori álmát. Ha kiderül, hogy nem lehet megcsinálni, az a kisebbik baj, a krach akkor üt be igazán, mikor az derül ki, hogy megvalósítható, és a végeredmény egyáltalán nem olyan, mint ahogy mi azt elképzeltük. Jelen esetben legalább egy tucat emberről van szó, aki évtizedekig dédelgette az Éjsötét Árnyék filmtervét, hogy aztán elrontsa. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna megkérni valakit, aki életében még csak nem is hallott az egészről, hogy „Te figyelj, lenne itt egy sztori, hogy a vámpírt kétszáz év után kiássák a földből. Tudnál ebből rittyenteni valami filmet? Pénz nem akadály.”

60%