Mint azt rendszeres olvasóim (szűkebb család, de a gyereknek zsebpénzt is kell adni érte...) megszokhatták, nálam minden kritika valamilyen szenvedélyes önvallomással kezdődik, csak hogy megadjam azt a koordináta-rendszert, melyen belül az adott filmről tett kijelentésem valamilyen szinten értelmezhetők, ha egyáltalán. Most sincs ez másképp. Szenvedélyesen önbevallom tehát, hogy én vagyok az a tipikus nő (lassan már nenő), aki akárhányszor meg tudja nézni az Igazából szerelem című ominózt, és aki ennek kapcsán Rihard Curtist a lélek hegedűhúrjain játszó igazi virtuóznak tartja. Úgy nagy általánosságban imádom ezen kívül a fura brit humort, a frappáns brit párbeszédeket, és a mindig nagyon emberközeli brit filmeket. Lássuk be, a szigetország alkotásai akár egy egyszerű zombifilm szintjén is azonnal elkülöníthetők más nemzetek munkáitól. Továbbá: Bill Nighy szerintem korosztályának legnagyobb arca, és bármikor adnék érte három tucat JustinTimberlake-et meg egy fél kiló patisszont, valamint már Brendan Gleeson is egy rendkívül sokoldalú színész, a fia, Domnhall Gleeson pedig talán még az apját is túl fogja szárnyalni (ráadásul fantasztikusan hasonlít a faterra, ami esztétikai szempontból nem feltétlenül ér pontot, de a brit férfiakat soha nem a bájaik miatt szerettük. Egy bájos brit... uram Jézus. Ebből a kategóriából Hugh Grant nagyjából elég is volt.) Mindezen szenvedélyek birtokában az általam nagyon várt Időről időre című alkotást finoman és nőiesen „megbocsáthatónak” fogom titulálni a továbbiakban.

Tim Lake-et (Domnhall Gleeson) a 21 éves szülinapja alkalmából félrevonja az apja (Bill Nighy) azzal, hogy egy fantasztikus titkot fog vele megosztani. Nem, nem a méhecskékről és a virágokról van szó: mint kiderül, a Lake család minden egyes férfi tagja képes az időutazásra, ráadásul ehhez nem is kellenek füstölgő masinák, lila löttyökkel telt lombikok meg egy szlávos kiejtésű púpos, elég ha az ember elbújik valami félreeső, sötét helyen, ökölbe szorítja a kezét és erősen koncentrál arra, hova is kíván eljutni. Persze vannak szabályok (pl. csak a múltba lehet menni), de kit érdekel, Tim így is nagyon örül a lehetőségnek, és igyekszik azt a maga szerény, szimpatikus módján saját maga és a körülötte élők (pl. szíve választottja (Rachel McAdams ), illetve lütyő kishúga  (Lydia Wilson)) boldogítására felhasználni. És... és ennyi.

Nem ez az első romantikus-időutazásos-dimenziócsavaros történet a hozzám hasonló tök átlagos mozijáró életében, ott van mindjárt pl. az Időutazó felesége, melyet eddig háromszor láttam, mert valamiért standard darab az Európába induló távolsági buszokon (és mind a háromszor szégyentelenül bőgtem rajta, mint a választott bornyú, azzal együtt, hogy közben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egy übergiccses, zagyvatag hülyeséget nézek, de nekem is van szívem, kérem...) vagy a kissé fárasztó Ház a tónál. Az Idétlen időkig nagyjából mindent elmond erről a témáról, amit érdemes, másik személyes kedvencem pedig az Előre a múltba nevezetű Francis Ford Coppola szösszenet, ajánlom szeretettel mindenkinek, mert nálunk viszonylag kevéssé ismert. Ezekben a filmekben minőségüktől függetlenül van valami közös: a történet legalább valamiféle kísérletet tesz arra, hogy eljusson A-ból B-be (mármint nem időben,  természetesen, elvégre időben először eljut B-ből A-ba, aztán onnan C-be, majd vissza A-ba, majd...öööö...), és ennek kapcsán valami morális konklúziót kívánnak közölni, amire a néző vagy kíváncsi, vagy nem. (A kíváncsiság mértékétől függően aztán vagy jóindulatúan szemet hunyunk az ilyesfajta történetek elkerülhetetlen logikai buktatói felett, vagy kíméletlenül kilistázzuk az összes következetlenséget, és barátainkkal jókat derülünk rajtuk). Az Időről időre legnagyobb problémája, hogy ez az eljutni akarás mintha hiányozna belőle, miközben csak úgy zuhog ránk a mondanivaló minden irányból, mintha dézsából öntenék.
Ez sem lenne egyébként feltétlenül hiba. Richard Curtis mestere annak, hogy pirinkó életképekből és totál köznapi sorsokból valami nagyot, szépet és összefüggőt alkosson, amiből talán kissé szájbarágósan, de mindenképp őszintén süt a jóakarat és az életöröm. (Igazából szerelem, ugyibár. És akkor az életműből a Rockhajót még nem is említettem – egyébként azért nem, mert valahogy azt az emberek nem szeretik, pedig szerintem az utóbbi 10 év egyik legviccesebb szottyos-melankolikus filmje, mondjuk tény, hogy nőknek annyira nem való). Most viszont Curtis-nek sikerült egy olyan hétköznapi életképet választania, amit még az időutazás sem tud feldobni, pedig ez azért nagy szó. Egy lélektelen szörnyeteg vagyok, de engem Tim Lake sorsa az első fél óra után már annyira nem érdekelt, hogy sírni tudtam volna. Hősünkkel nem az a baj, hogy egy teljesen szürke, érdektelen fickó, istenkém, a többségünk az, velem meg azzal a mintaszerűen nyárspolgári középszer életemmel az élen. Az a baj vele, hogy hiába mondja (szavakkal is, hogy a hülyének is világos legyen, istenem, hogy én MENNYIRE utálom a narrációt....) hogy az élet szép, egy van belőle, és leszünk szívesek örülni neki, ha közben én nem igazán tudom, hogy ő maga például mi a jó büdös bánatnak örül, már azon kívül, hogy kimondottan tehetős családból származik, gyerekkorában csupa szeretet vette körül, és van egy egész jó állása, dögös neje, meg cuki loknis gyerekei. Ez valószínűleg egyébként magának a kissé elbaltázott alapkoncepciónak a hibája: nem nagy kunszt úgy életre szóló bölcsességeket pufogtatni, hogy eleve jó pozícióból indulunk és MINDIG van második (harmadik, stb.) esélyünk. A főhőst ez időnként kimondottan arrogánssá teszi és erősen megkérdőjelezi a film gerincét alkotó „boldog házasság” elfogadhatóságát is. Tim soha nem vallja be az asszonynak, milyen extra képessége van, csak selyma mosollyal eltűnik a szekrényben vagy a klozetban, ha valami balul üt ki. Egymás után háromszor hálja el az első éjszakát, hogy minden tökéletes legyen, ami vicces, vicces, de azért szerintem a partner szempontjából kissé megalázó. Ezt nyilván az alkotók is belátták, ezért valahol a film háromnegyedénél beletettek egy csavart (oké, egy csavarocskát) az amúgy egy betonból öntött vonalzót idézően sima, lineáris, és egyhangú történetbe. A csavar sem hozza meg azonban a kívánt hatást (annyit viszont sikerülniük vele elérni, hogy az addig is eléggé ingatag logikai felépítményt azonnal a földig rombolják és még rá is pisálnak). A tanulság abszolút diétás: az élet a buktatóival együtt szép, ragadd meg a pillanatot, úgy élj, mintha a mai nap lenne az utolsó, stb. Emberünk viszont a film 99%-ában épp az ellenkezőjét csinálja: apróbb-nagyobb (de inkább apróbb) bosszúságait időutazással hozza helyre. A cselekményből (már ha cselekménynek lehet nevezni azt, ami a vásznon történik) egyszerűen nem következik a konklúzió. A ráébredést hősünk készen kapja meg attól az istenkirály apjától, akiből Tim Lake totál puha karakterével ellentétben simán, elsőre kinézzük a világmegváltó szentenciákat.
Értjük mink, mer’ láttunk má’ kútúrát közelrő’, hogy ez egy kámingofédzs izé akar lenni. Ennek viszont pont az lenne az egyik lényege, hogy megtanuljuk elfogadni saját magunk és környezetünk hibáit, mégpedig szigorúan önerőből, saját baklövéseinkből tanulva, nem pedig azért, mert a Somamamagésa azt mondta. A felnőttkor kezdetét éppen az jelzi, mikor ráébredünk, hogy baklövéseink az élet szerves részei, nem radírozhatók ki, viszont személyes fejlődésünk alapját képezik. (Ok, azt hiszem, most megyek, és írok egy Coelho könyvet, nem is gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű...). Volt egy olyan benyomásom, hogy az esendő embert oly igen kiválóan ábrázoló Curtis a saját rég bevált receptjét húzta le a vécén a perfekcionista lúzer túl hosszadalmas, kritikátlan ajnározásával.
Vájt szemű kritikusként nem tudtam nem észrevenni, hogy a mellékkarakterek mintha kopipészttel kerültek volna ide Curtis korábbi filmjeiből, pl. a szerencsétlen kishúg, a balfék író (jelen esetben Tom Hollander), de még a jófej atyj  is, aki egy az egyben Quentin, a hajóskapitány karaktere a Rockhajóból. Curtis bácsi, Curtis bácsi, mintha kezdenél öregedni... Ugyanez a deja vu érzés vonatkozik a poénok java részére is. A film zenéje megbocsáthatatlan, még öt percet hallgattam volna belőle, garantáltan szülök egy rózsaszín flitteres ruhás, lakkozott patácskájú, párás szemű pónicsikót. Sajnálom, takonyzenét csak a nagyon jó filmek bírnak el.
Hogy az Időről időre mégis, mindezek ellenére megbocsátható (még ha nem is fogom még egyszer megnézni), az részint a színészeknek köszönhető, részint azoknak a jeleneteknek, melyek önmagukban apró kis ékköveket alkotnak csak sajnos nem állnak össze egy olyan gyönyörű ékszerré, amire az oktondi kritikus számított, mikor beballagott a moziba. Gleeson és McAdams remek párt alkotnak. Rachel McAdams-et az isten is  a „nem bombázó, de azért nem is hétköznapi szinten csinos, intellektuális cukipofa” női szerepre találta ki (és nekem a legváltozatosabb conteo elméleteim vannak arra, miért szerepel immár a második időutazós filmben, de ezt most hagyjuk). Bill Nighy ugyanolyan meggyőző kardigános angol családapának, mint Zs-kategóriás zombivámpírnak vagy bohém bonvivánnak, többet nem is írok róla, mert még a végén kifolyok a küszöb alatt. Általában az egész szereplőgárda szemmel látható örömmel, könnyedén, minden különösebb erőfeszítés nélkül vett részt a projektben.

Curtis azon ritka kortárs rendezők egyike, akiket anyám is elvisel, de ezt a filmet neki se tudnám jó szívvel ajánlani, mert nem elég vicces, nem elég bölcs, és egyáltalán, olyan langyos és ráncos, mint a napon hagyott nyuszilufi. Tévében, leülős családi ünnepeken, (viszki)szódával, esetleg. De nem feltétlenül.