Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még irigyelni fogok valakit, aki napokig járt-kelt fel alá eltartott (szilánkosra tört, begipszelt) kisujjal, mint a francia arisztokrácia permanens paródiája, aztán erre még az influenzát (és a hattyú halálát) is elkapta. Ez volt a férjem, aki halmozottan hátrányos helyzete miatt kimaradt a Birodalom hajnala megélvezéséből. A rohadt mázlista.

A kritikában itten az szokott következni, hogy felvázolom a történetet, de bajban vagyok, mert már a haldokló hattyú ilyen irányú kérdésére is csak azt tudtam mondani, hogy hát, izé. Valahol a görög-perzsa konfliktus idején járunk, Leonidász előtt/után/közben, mikor hogy, ezt szerintem a kedves alkotók se tudták igazán kigondolni. Lényeg, hogy jönnek a porzsák... izé, a perzsák, élükön azzal hetven kiló vassal telekopulált fejű Xerxésszel (Rodrigo Santoro, aki amúgy civilben egy egészen szimpatikus arc). Egy részük időnként megütközik a Gerald Butler vágóképével, míg a hajóhad Artemisia (Eva Csodacsöcs Green) vezetésével Themisztoklész (az ellenfényben, harminc méterről megtévesztően Jason Statham-szerű Sullivan Stapleton) ellen indul. Aztán sokat kardoznak.
Ezúton szeretném előrebocsátani, hogy nekem a vérbélpornóval a világon semmi bajom nincsen, díjazom a celluloid fából készült vaskarikát, azaz az élőszereplős rajzfilmeket, mint amilyen a 300 meg a Sin City. Én kérem eleve csökkentett mentális elvárásokkal ültem be a moziba, hogy aszondja mostan nem a társadalmi mélyszántásér’ meg a halasicsipkefinom karakterábrázolásér’ gyöttem, hanem legyenek kockás hasak meg minimális méretű műbőr fütyivédők meg lassított izmozás, és akkor nekem jó lesz, úgyis kell a kikapcsolódás. De ez a film nem kikapcsol, hanem lekapcsol. Hogy Besenyő Pista bácsit idézzem: ez egy hülyeség, kérem. És nem a jobbik fajtából.
Valahogy úgy tudnám megragadni a lényeget, hogy ahol a 300 egy elcsépelt, bugyuta, de archetipikusan valahogy mégis nagyon szórakoztató, tesztoszteronban tocsogó zseniális marhaság volt, ott a Birodalom születése, hogy úgy mondjam, metroszexuális. Ha egy filmben az utolsó meredező mellbimbójú utcaseprő is úgy néz ki, mint Schwarzenegger még a kormányzói időszaka előtt, minden spiné buja és nagycsöcsű és mindenki kurvarendes vagy iszonyúgonosz, oda ugyanúgy nem kell bonyolult történet, mint a választási plakátra statisztika (vagy a Csillagok háborújába kereskedelmi szövetség meg adópolitika...) Párbeszédből meg éppenséggel pont elég annyi, mint az általam oly sokat idézett „Spártaiak? Hu!”. A 300 a maga véresen harsány módján csodálatos érzékkel egyensúlyozott azon a nanoszálon, ahol egy film röhejes, de egy pillanatra sem komolytalan, a karakterek hihetetlenek, de egy pillanatra sem hiteltelenek, a történet pedig tökéletesen kiszámítható és szokványos, de egy pillanatra sem alszik el rajta az ember. A 302 erre a szálra gyakorlatilag felakasztja magát, a követhetetlen és érdektelen sztorival, az értelmezhetetlen, utálatos szereplőkkel, és a borzalmas dialógusokkal. Zack Snyder biztos keze nagyon hiányzott a rendezői székből (ez annyira pompás képzavar, hogy inkább benne hagyom), Noam Murrónak ez a második rendezése volt, és én személy szerint nagyon remélem, hogy ezután megpróbál majd rájönni, mihez is ért valójában, és sikeresen megvalósítja magát valami radikálisan más pályán.
Arra is vénségemre kellett rájönnöm, hogy a kockahas messze nem elég a férfiassághoz (erre nyilván nem vénségemre jöttem rá, de így sokkal jobban hangzik). Sullivan Stapleton alakjára senkinek nem lehet panasza, szegény valahogy mégis olyan, mint akit a Kék Osztriga bárból kértek kölcsön, hogy hát van itt egy pár szandálunk, ha jó a magácska lábára, akkor játssza mán el nekünk a Themisztoklészt, legyen szíves. Miközben a Gerald Butlert annak idején akár ki se kellett volna gyúrni, és talpig csipkében, rózsaszínre rúzsozva is úgy nézne ki, mint egy bölény. (Nem, ez nem tartozik a standard erotikus álmaim közé, csak úgy eszembe jutott.) Az összes pihepuha testépítő között Eva Green az egyetlen, aki miatt érdemes a vászonra nézni (mondom én, aki nő vagyok...), mert az idegbeteg amazon szerepében egyszerűen zseniális, mint az egyetlen legalább negyedében kidolgozott személyiségnek, az ember kissé hajlamos is neki szurkolni (pedig nagyon gonosz ám, hűűűű...).
A látványra nyilván ebben a filmben is ugyanannyi gondot fordítottak, mint az elődjében, de támogató motívumok nélkül a puszta vérontás is olyan... férfiatlan. (Valamint agyatlan. A zárt alakzatban villámgyorsan manőverező, hátraarcot és egyéb műveleteket a hullámzó tengeren halálpontosan előadó evezős hadihajók kb. ugyanazt a szellemi szintet képviselik, mint amikor valaki egy űrcsatát síkban mozgó űrjárművekkel tud csak megtervezni). A mészárlásos jelenetek a 300-hoz képest erősen ötlettelenek és egy ötlettelenül levágott fej vagy kinyomott szem inkább gusztustalan, sőt, unalmas, mintsem abszurd módon művészi. Lassítani azt érdemes, amit érdemes. Ne várjunk olyan gyermekded jópofaságokat, mint a pofánkba satufékező döglött orrszarvú vagy a vászonból kicsapó ostor, mert itt valakik annyira koncentráltak a szép pocakos nullákra a leendő bevételek számolgatáskor, hogy közben elfelejtettek filmet csinálni.

Épp most kérdezte az agonizáló víziszárnyas, mi a fenét szuttyogok ennyit ezzel a cikkel, máskor öt perc alatt készen szoktam lenni. Hát ez az. Erre a nyomorult filmre gondolni sem akarok, nem hogy írogatni róla.