Biztos meséltem már arról, mennyire izgalmas Skóciában moziba menni (előre is elnézést ha ismétlem magam, hiába, én is öregszem). Szóval Skóciában azért izgalmas moziba menni, mert a csupa zsigeri filmkritikusból álló közönség a vásznon zajló eseményeket heves érzelmi kitörések közepette kommentálja, méltatja, illetve tízes skálán azonnal értékeli is. A Face/Off-ot volt szerencsém látni a fent vázolt körülmények közt, és amikor a szigonnyal keresztüldöfött Nicolas Cage egy triplaszaltóval előugrott a felrobbant motorcsónakból, és karatepózba vágta magát, az egész nézőtér visítva röhögött és pattogatott kukoricával dobálta a vásznat, ami sokat rontott a helyzet feltételezett tragikumán. A nézői interakció persze nem olyan komoly, mint mondjuk Afrikai egyes részein ( egy csehszlovák vadbefogó bácsi élménybeszámolójában olvastam még gyerekkoromban, hogy a lelkes helyi erők a negatív szereplőt minden egyes felbukkanásakor leköpik, az első néhány sorban ülni tehát nem jó mulatság), de azért a Die Hard sikersorozat ötödik részét nem szívesen néztem volna meg pl. Edinburghban. Megsüketültem volna a röhögéstől, és belefulladok a kukoricába.

John McClane-nek (Bruce Willis) egyre kevesebb a haja meg a sármja, cserébe egyre pocakosabb és ráncosabb (megfigyelte már a kedves olvasó, mennyire nem tud a szépségipar semmit kezdeni az idősödő férfiak fülcimpájával? A fülcimpa, kérem, az mindent elárul. Egyébként ez nőkre is igaz, de őket nélkülem is cseszegetik éppen eleget.) McClane szépen békésen elkerekesszékezik Moszkvába, hogy megkeresse az ő egyszülött fiát, Jack-et (Jai Courtney), aki a nemzetközi kémek munkás hétköznapjait éli. (Az egyszülött lányát (Mary Elizabeth Winstead) szerencsére nem kell megkeresni, ő megvan, és időnként rátelefonál a papára akció közben, mer’ az vicces). Moszkva még a brúszvilisz könnyeinek sem hisz, szegény totyakos szatying alighogy megérkezik, máris belekeveredik valami fogolyszabadítós drámába a Műcsarnok előtt (ahová gondolom azért viszik a moszkvai foglyokat, hogy mindent bevalljanak, különben végignézetik velük Fekete György „Égő-e az egó?” című posztmodern kiállítását). Valami olyasmiről van szó, hogy az Egyik Rettentő Korrupt Orosz Politikus (Sergei Kolesnikov,aki ezzel a névvel még nagy sikereket fog elérni...) aggódik, hogy a Másik Rettentő Korrupt Orosz Politikus (Sebastian Koch) elárul róla valami disznóságot a bíróságon, ezért inkább az egész mindenséget felrobbancsajafrancba. Fekete Györgyöt a légnyomás belerepíti a Városligeti-tóba, szétrebbenő vadrucák, ováció, népünnepély, vattacukor, de mindez csak aprócska részlete az ördögi tervnek, mely szerint a Szaturnuszról is látható robbanást csakis a Másik Rettentő Korrupt fogja túlélni, akit ezek után elszállítanak, és akkor ő majd előadja a Fájlokat. (Mittomén, milyen fájlokat. Szerintem az egész alkotógárdában egy ember nem akadt, aki ezen eltűnődött volna. Minek is.) Ám a számításba hiba csúszik, mert a Nagy Bummot természetesen az egész McClane klán túléli, és innentől gyakorlatilag annyi történik, hogy egyfolytában autóznak meg lőnek, széjjelb-sszák a Hősök terét, az M7-est, a Petőfi-hidat, az Alsó-Rakpartot meg a magyar színjátszás színe-virágát, élén Ganxta Zoleeval (aki értelmiségi fotelgengszter minőségében számomra isten tudja miért a magyar közélet egyik legellenszenvesebb figurájává küzdötte fel magát lefelé), sőt, még Csernobilba is eljutnak, és aztatot is széjjelb-sszák, pedig az már eleve széjjel volt. Mi meg izgulhatunk, hogy akkor most áruló a Csábos Matrjoska (Yuliya Snigir) vagy sem, már ha épp nem azon morfondírozunk, hogy a csatajelenetekben rendre combfixet villantó dögös hölgy vegyvédelmi ruhában és piros rúzsban pont úgy néz ki, mint szegény Michael Jackson a végnapjaiban.

A Die hardot soha nem azért szerettük – pedig tényleg szerettük – mert olyan rettentően értelmes és mélyenszántó cselekménye lett volna. Egy fenét. Az összes filmben mindig autóztak meg lőttek. Jött a szimpatikus atlétatrigós koma (’atlétatrigó’ copyright by nagyanyám), csodálkozott nagyokat, hogy „ne te ne, há’ nincs két éve, hogy lelöktem az Alan Rickmant a toronyházból, erre nem itt jön a Franco Nero a hülye repülőjével...”, és olyan cukin irtotta az embereket többmilliós anyagi kár mellett, hogy öröm volt nézni. Közben meg egyfolytában azt a bizonyos „nekem aztán semmi közöm ehhez az egészhez” arcot vágta, amilyet rajta kívül csak a rajtakapott házimacska tud. Pontosan ez az, ami ebben a búbánatos ötödik részben nincs meg. John McClane az eccerű emberek hőse, nem az Amerikai Alkapitány, aki szembeszáll az oroszokkal (még mindig az oroszokkal.... ha ezt apám megérhette volna, mekkorákat röhögne szegény öreg posztexkomcsi), és megmenti a világot, en bloc. Az emberek itt is hullanak (de tényleg, döglik megfele mindenki rakásra, teljesen mindegy, hogy orosz terrorista vagy csak rossz kerületbe tévedő városlakó, nó merci van, hajcsunk át tankkal az óvodán). Az anyagi kár jelentősebb, mint valaha. (Az akciót a „teherautóval kiugranak a helikopterből” szintre tessenek belőni.) A szimpatikus koma helyett megtekinthetjük Bruce Willis szerepében Bruce Willist, ahogy brúszvilliszeseket mond meg brúszvilliszesen néz. Épp csak Bruce Willis hiányzik az egészből. Mintha a papundekliből készült gonosz ikertestvérét küldte volna el maga helyett. Mondjuk nem csoda. A film hiába koncentrál az akcióra és csakis az akcióra, úgy veti el a sulykot, hogy az ippeg a készítők fejére esik. Az addig rendben van, hogy a John McClane mindent túlél, ez a szakmája, megszoktuk. De a korábbi részekben legalább arra ügyeltek, hogy a káresemények súlyosságuk szerint sorrendbe rakva következzenek be, ezzel is fokozva a feszültséget azokban, akik egy Die hard filmen feszültek tudnak lenni. McClane először mindig túlélte azt, amit akár én is kibírok (ha akad máj-, szív-, tüdő- és végtagdonor). Utána túlélte azt, amit rajta kívül csak a Chuck Norris élne túl, majd a csúcsjelenetben lefejelte az atombombát, de ahhoz megjegyzést is fűzött („Hinnye, de kemény ez az atombomba, nem csoda, hogy kihullott a hajam”) hogy lássuk, EZT azért ő sem veszi komolyan. Ezzel szemben az ötödik rész eleve úgy indít, hogy a csávó zuhanyozik egyet a napalmban, utána puszta kézzel kettéhajlítja a helikoptert, aztán fűtőelemekkel a végbélnyílásában órákig grasszál Csernobilban. Az összhatás inkább röhejes, mint bármi egyéb. McClane menekülései eddig is mindig a túlsó oldalról voltak határosak a csodával, de ebben a részben olyanokat túlél, hogy azon a bevezetőben megénekelt skót közönség szerintem már röhögni sem tudott volna, hanem veszi a kabátját, és hazamegy.

Ezen az egészen cseppet sem segít a köszörületlen balta-arcú Jai Courtney eleve vesztésre ítélt küzdelme a színészmesterséggel, a viccesnek szánt borzalmasan kínos apa-fiú párbeszédek, de még székes fővárosunk szépségei és csúnyaságai sem. Rettentő kedélytelen az egész, na. Talán a totál no-name Radivoje Bukvic az egyetlen, aki némi színt csempész a dologba, hátborzongatóan kedvesen alakítja az idegbeteg gyilkos hihhhetetlenül sablonosra megírt, papírvékony figuráját (az különösen tetszett, ahogy a véres leszámolás közepette rágcsálja a kis sárgarépáját), az ő karaktere viszont egyszerűen nem méltó ellenfél McClane-nek, főleg nem egy Hans Gruberen szocializálódott Die Hard rajongó szemében.

Jó nap ez meghalni, állítja szerényen a film angol nyelvű címe. Szerintem is. Ha az alkotókban egy fikarcnyi kegyelet lett volna, az első jelenetben lelövik John McClane-t. (Lelövik.... miket beszélek. Lézergyorsítású protonrakétával belelövik a Napba, minimum). Kicsit feszkóznak velünk, hogy vajon túlélte-e, majd mindannyiunk könnyes megdöbbenésére a végén benyögik: nem, nem élte túl. Viszontlátásra. Függöny, csend, majd orkánszerű taps. Már kifelé menet befizetünk a következő körre, hogy megnézhessük még egyszer. Ehhez képest meg mi lesz? Die hard 6. Várom a felkérést, ha megérkezik, küldöm a forgatókönyvet.