Az alábbi poszt annak kapcsán született, hogy valamelyik blogon olvastam egy vicces bejegyzést azokról, akik habzó szájjal sorolják, milyen atrocitásoknak voltak ők kitéve a kommunizmusban (vagy miben), különös tekintettel az Úrjézus imádatára, a Becsületes Munkára, és a Moszkva téren déli tizenkettőkor szirénázó mentőautó tetején leköpött pártkönyvre.  A derék olvasóközönség egy jelentős része ezt a bejegyzést pro és kontra erőst félreértette, és azt hitte, azt propagálják itten, hogy a kommunizmus (vagy mi) az egy kellemes, derűs rendszer volt, főleg mondjuk a hatvanas évek végétől a rendszerváltásig. Pedig nem volt az, hiába volt egyhatvan a kenyér és hiába volt hangulatos a Római-part. Az alábbiakban azt próbálom meg kifejteni, hogy miért nem volt az.
Annyit elöljáróban szeretnék azonnal hozzátenni a dologhoz, hogy nekem elméletileg végképp semmi bajom nem lehetett a kommunizmussal (vagy mivel), lévén apám téeszelnök (később a katekizmus átadására már képtelen Alzheimer-kóros, majd a rendszer totálisan elfeledett halottja), a férjem pl. ennek kapcsán a mai napig a szememre hányja, hogy bezzeg nekünk még autónk is volt, mikor ők, az értelmiségi család, körömvágó ollóval osztották a vasárnapi ebédnél négy részre az egy darab rántott húst. Szent igaz, volt Moszkvicsunk, később Ladánk is, és vasárnap minden családtagra jutott akár egy egész szelet rántott hús is. A napi veszekedések legfőbb tárgya ezzel szemben nem az volt, hogy ki hányt a vécé mögé meg ki firkált rózsaszín filccel Szandokánt a sezlonyterítőre, hanem az, hogy apám miért nem lop, mikor mindenki más meg igen. Szegény fater. Igazi, meggyőződéses vérkommunista volt, mint a Szacsvay László karaktere a “Te rongyos élet”-ben, lefeljebb jobban értett a mezőgazdasághoz. Esze ágában nem volt lopni, korrupciós ügyekbe keveredni, meg hasonlók, és anyámat azzal kergette az idegbajba, hogy a „szocialista embertípus panelben lakik, nem kell annak családi ház és gazdagság” (Mondjuk az is igaz, hogy a szocialista embertípus bárhol lakott inkább, mint közös családi házban az anyósával, de ezt most hagyjuk). Apám tehát az átlagelvshoz és elsnőhöz képest valóan kiemelkedően sokat keresett, de nem lopott, és amennyire én tudom, nem intézett titkos telefonokat a család tagjainak boldogulása érdekében, már csak azért se, mert telefonunk nem volt. Fater itt húzta meg a vonalat a rothadó burzsoázia, valamint anyám elleni reménytelen harcában. Pedig neki a telefon csak egy telefonjába került volna.  Mindig is felnéztem apámra. Az osztályharc hidegen hagyott, de anyám félelmetes figura. Családunknak annyi vitathatatlan előnye volt a többiekkel szemben, hogy volt pénzünk elmenni Jugoszláviába nyaralni (ahol is a kéklő tenger helyett többnyire bőrkabát-boltokban meg hasonlókban bóklásztunk), illetve egyszer már a kilencvenes években hazafelé battyogtam valami vizsgáról talpig eleganciába öltözve, és  leszólt a Laci bácsi a talajerő-utánpótlás-menedzselési lovaskocsijáról, hogy “Gyere kisjányom, elviszlek, jó ember vót az apád, csak teljesen hülye”.

A hosszas bevezetés után térjünk most rá arra, miért is volt szar rendszer a kommunizmus (vagy mi).
Mint azt egyszer valaki internetes berkekben igen helyesen megfogalmazta: tetszőleges elnyomó jellegű rendszer undorítósága vagy elviselhetősége mindig a helyi buzgómócsingokon, vagyis a legalsó hivatalnokréteg alaptalan vagy jogos félelmein múlik. (Félreértés ne essék, a buzgómócsing az esetek 99%-ban nem rendszerhű, mindössze annyit akar, hogy tetszőleges rezsim őt hagyja békibe, ezért a rezsimnek apróbb- nagyobb szívességeket tesz, többek között olyanokat is, ami a rezsimnek eredetileg eszébe se jutott, de azért utólag nagyon hálás érte.) Gyakorlati példa: mikor gyerekkoromban a család nőtagjaival  Csekszklkovákiából csempésztük a vaníliás cukrot / télikabátot / babakocsit / aktuális hiánycikket,  az élelmesebbek mindig tudták, melyik határőr elnéző, és melyik a buzgómócsing. Ez a maga módján nagyon vicces és szórakoztató volt, ó igen, a boldog, kalandos gyermekkor, a buszon töltött éjszakák, mikor a finánc elhajtott minket a határról a vérbe, mert a mindent átható vaníliaszagot nem tudta nem észrevenni, a bugyiba rejtett pluszpénz („gyereket úgyse motozzák meg”), a három egymásra vett télikabát csodás lokális szauna-hatása júniusban…. Egyébként tényleg szórakoztató volt. Csak helyenként kissé rémisztő, még akkor is, ha amúgy mindenki tudni vélte, hogy ha lekapcsolnak minket, „a te apádnak csak egy telefonjába kerül”.

 A kommunizmus (vagy mi) pontosan ezért volt idegesítő. Nem azért, mert halomra lőtték volna az utcán az embereket vagy megskalpolták volna a hittanra járókat (az az időszak addigra elmúlt), hanem amiatt, hogy a te apád meg a telefon. Az apátlan átlagember soha, de soha nem lehetett biztos a dolgában. Valakivel mindig össze kellett kacsintani, mindig tisztában kellett lenni vele, mit szabad és mit nem szabad mondani (teljesen függetlenül attól, hogy többnyire aztán a gyakorlatban úgyis azt mondott mindenki, amit akart…), és mindig körül kellett nézni, nincs-e valahol a környékben egy buzgómócsing. Ha ugyanis volt, és történetesen valami olyasmire fájt a foga, ami másnak volt és neki nem, akkor bizony valahogy mindig neki lett igaza. Az ő gyerekét vették fel az egyetemre, akkor is, ha segghülye volt, ő kapott vezetői állást a háztartási gépgyárban, akkor is, ha eredetileg alapfokú prémesállat-tenyésztéssel foglalkozott, stb.  A diktatúra a golden hetvenes-nyolcvanas években nem  haláltáborokban, verésben, stb. nyilvánult meg, persze, hogy nem. A diktatúrával kapcsolatos rossz érzést azzal a megvetendő, álértelmiségi vernyákolással tudnám körülírni, hogy néhány generációtól  mindent elloptak, ami egy értékes életben számít, a tanulást, a munkát,  a versenyt, az őszinte udvariasságot, a küzdelmet, a békét,  de még a lázadást is, hiszen a túl hevesen lázadó átlagember többnyire belebotlott valami buzgómócsingba (ha nem a teljes érdektelenségbe), a megfelelő apával rendelkező lázadót meg akkor is körberöhögték, ha „le a rendszerrel” feliratú molinóval a nyakában beleugrott egy hordó égő benzinbe, hiszen a te apádnak csak egy telefonjába kerül. (Félreértés ne essék, nem rólam van szó. Lázadt a fene, nyolc-tíz éves korában.) De mint említém, ez csak afféle álértelmiségi vernyákolás. A többség az egészet észre sem vette, vagy ha észre is vette, az egyhatvanas kenyér meg a hangulatos Római-part mellett nem különösebben zavarta.
A kommunizmusban (vagy miben) tanulni például tejesen felesleges volt. Valószínűleg nem szándékosan, mégis zseniálisan mutat rá erre a szomorú tényre Nagy Feróék „Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz” refrénű, mérsékelten közismert sikerszáma: adott ifjú szocialista embertípus lehetett ótvar sötét a világ összes tantárgyából, de még ő sem volt annyira hülye, hogy ne érzékelje a fenti érvrendszer totális hamisságát. Mi a jó bánatnak tanult volna az ember, mikor az előrejutáshoz se észre, se tehetségre, se nehezen megszerzett tanulmányi eredményekre nem volt szükség? Az tanult, akiben kivételesen magasan lobogott a kíváncsiság lángja, meg az, akinél valami balfasz, élhetetlen értelmiségi család lappangott a háttérben, amelyik nem csak megkövetelte a tanulást, hanem jobb híján szeretetet is mellékelt hozzá, ha már jövőt nem tudott.  Egyébként véleményem szerint itt tévedett hatalmasat az amúgy valószínűleg jószándékú Magyar Bálint annak idején: a magyar iskolarendszerek nem az volt a legnagyobb baja, hogy frontális meg poroszos, hanem az, hogy a tanulásnak se a rendszerváltás előtt, se utána semmiféle valós motivációja nem volt. A „jaj de szép a színes ceruza, micsoda öröm vele színezni, csodaszép színes úton jutunk el a számok varázslatos világába” egy nagy tarka kékeres mezőgazdasági lengőcsapszeg, de nem motiváció. Megint csak utalnék arra, hogy nincs az az egy-pont-nullás osztályutolsó rossztanuló, aki ne röhögne tele szájjal az ilyen jellegű átveréseken. A nyugatról átvett rendszer nálunk nem csak azért mondott többé-kevésbé csődöt, mert nem volt olyan pedagógusgárda, aki a megfelelő képesítésekkel és hozzáállással rendelkezve használni tudta volna, hanem azért is, mert egy olyan generáció gyerekein akarták kipróbálni, amelyiknek a csontjaiba égették a tanulás feleslegességét. Innentől tök mindegy, hogy a gyerek példás atyai szigorral pofozva, vagy háromdés projektorral kivetített bugivugizó robotok által inspirálva tojik tanulni.

Imádtam a gyerekkoromat.  (Mint ahogy pl. apám is imádta az övét, pedig akkor még bombáztak is, meg Erdélyben, ahonnan negyvenvalahányban rohamléptekkel távozott az egész család, néha pofán köpték őket  az utcán. Nem a románok, így többesszámban, hanem a történetesen román anyanyelvű síkhülye tahók). A gyermekkora és a fiatalkora a legtöbb embernek szép. Nyilván nem annak, akit halomra lőttek a Don-kanyarban, vagy akit megerőszakoltak a történetesen oroszul beszélő síkhülye tahók, de még anyámnak is vannak szép gyerekkori emlékei, elhintve az olyan jellegűek közt, hogy „amikor a pincében petróleumban mosták a fejemet, mert megtetvesedtünk…”   Ugyanakkor a szép gyermekkori emlékek nem jelentik azt, hogy a gyermekkorunk idején uralkodó rezsim automatikusan jó volt. A gyermekkor éppen azért szép, mert a mélyebb összefüggéseket még nem értjük, meg nem is érdekelnek. Felnőni meg épp azért szép, mert megértjük őket, sőt, érdekelni kezdenek.
A kommunizmusban (vagy miben) teljesen elhülyített emberek évek óta visszasírják azt az áldott jó rendszert. Ráadásul sokan a saját tudtukon kívül sírják vissza, habzó szájjal kommunistázva, de még annál is habzóbb szájjal ünnepelve minden egyes központosító intézkedést, és külső-belső ellenségeket vizionáló drámai szlogent. Azt kellene végre felfogni, hogy a diktatúra problémája nem a fizikai erőszak, vagy akár a cenzúra, még csak nem is az, amikor a Vezér idióta pofázmánya vigyorog ránk minden falról és nincs olyan újság, amiben ne szerepelne néhány neki tulajdonított ordas hülyeség meg fénykép a megcsókolt kisdeddel. Állandó és minden lakosra kiterjedő fizikai és szellemi erőszakot egy rezsim se tud fenntartani, meg egyébként minek is. A nyilvánvaló, adott esetben körberöhöghető dolgok helyett a diktatúra igazi, alattomos, gyilkos problémája az állandó bizonytalanság, és az, hogy az ember hiába tehetséges, szorgalmas, stb. mert az élete sikere nem ezen fog múlni. Mellesleg azt se ártana felfogni, hogy a diktatúra (a puha diktatúra is) mindig paranoiás és mindig ugrásra kész, akkor is, ha amúgy süt a nap meg a járdaszélen ülve gondtalanul szotyolázok, és nincs nálam boldogabb az egész világon. Lehet, hogy pont én leszek az az egyetlen egy a tíz- vagy százezerből, akit a következő pillanatban a felelősségre soha nem vonható, feltelefonálható apával rendelkező buzgómócsing pofán vág a mángorlóval, aztán megtapos. A diktatúra mindig egy lépésre van a skalpolástól meg a haláltábortól, és tényleg csak a szerencsén meg az aktuális diktátor labilis elmeállapotán múlik, mikor teszi meg ezt a lépést.

A diktatúra először elhülyít, aztán arra építkezik, ami marad: a zsigeri szeretetünkre és gyűlöletünkre. A diktatúra felszólít engemet arra, hogy érzelmileg viszonyuljak olyan emberekhez, rendszerekhez, gondolatokhoz, melyekhez én alapvetően nem érzelmileg hanem értelmileg kívánnék viszonyulni. Pedig nem az a lényeg, hogy adott közszereplőt, művészi vagy politikai irányzatot, stb. „szeretem” vagy nem „szeretem”.  A szeretet teljesen személyes jellegű dolog, én pl. nem „szeretem” a leszbikusokat, mert ahhoz az összes leszbikust személyesen ismernem és értékelnem kéne, azt viszont tudom, hogy névadó tevékenységük mások vagyonát, testi épségét, büszkeségét stb. nem veszélyezteti, tehát abszolúte nem érdekel, hogy valaki leszbikus vagy nem, legfeljebb rácsapok annak a nőnek a kezére, aki belecsíp a seggembe (nem azért mert leszbikus, hanem azért, mert egy történetesen nőkre gerjedő síkhülye tahó).  Nekem az is tök mindegy, hogy valaki fideszes, emeszpés vagy ződ, mert ez a hozzáállásuk alapvetően megint csak nem veszélyezteti mások vagyonát, testi épségét, büszkeségét stb. Kimondott ellenszenvet érzek viszont XY tolvaj fideszes, ZK sorozatgyilkos emeszpés vagy KS piromániás zöld iránt (a bűncselekmények, monogramok és pártok tetszés szerint variálhatók, még mielőtt valaki belém kötne (: ). Mondhatom azt, hogy az átlag fideszes/emeszpés gazdaságpolitika ezért meg azért nem tetszik, de attól még a politikai hovatartozása miatt nem fogom utálni a vérfideszes, minden csokor rózsát félórás kampánybeszéd kíséretében a kezembe nyomó mókás helyi virágost, vagy a napi szinten színezett Mesterházy portékat posztoló ismerőst.  A helyi virágossal az életbe nem lehet megértetni a rezsicsökkentés rejtelmeit, mint ahogy az emeszpés ismerősnek is hiába mondanám, hogy de hát ez a Mesterházy nagycsoportos kora óta összesen két értelmes dolgot nem mondott. Van egy csomó minden, amit nem „szeretek”. De attól még ezeket nem is gyűlölöm. Csak türelmesen elviselem, mint pl. a Tarantino filmeket (:

Az igazi tragédia ott rejtezik, hogy a sok ostoba marha politikus kormányok hosszú során keresztül lovagolta meg a kommunizmust (vagy mit) visszasíró, szocializációjának és neveltetésének megfelelően lánglelkűvezetőre éhező, adócsaló, csúszópénzmániás, értelmiségfóbiás lakosságot, illetve a zavarodottan utat keresgélő, nyelveket nem beszélő, világra kitekinteni képtelen (és nem is nagyon akaró) fiatalabb generációkat. Meg persze azokat a nem kevésbé izgalmas negatív jelenségeket, melyek a világ másik oldalán valóban tapasztalhatóak, mert azt azért egy pillanatig se higgye senki, hogy nyugaton mindenki rózsaszirmokat kakil. Kedves politikusaink testületileg vagy szándékosan nem akartak, vagy objektív okokból képtelenek voltak a tanulásnak és a munkának becsületet szerezni (ennyi legalább a rózsaszirmokat nem kakiló nyugaton megvan), lerázhatatlan koncként hurcolva a sógorkomás, semmire nem ösztönző, a bármiben kiemelkedő teljesítményt nyújtókat kardélre hányó, majd a versenyt  központilag beszüntető, a birkanyájra odafentről nyájasan mosolygó pudvás múltrendszert. Hadd ne mondjam meg, mi volt itten, de nem rendszerváltás. És messze nem az a legnagyobb problémám, hogy melyik szerencsétlen, megfélemlített faszkalap írt jelentéseket a szomszéd babfőzelékéről.
De minek is panaszkodom.  Nem lehet azt mondani, hogy a dolgok egy helyben állnak, mert hosszas kacskaringózás és forgolódás után végre visszaértünk a startkőhöz: ugyan homokegyenest ellenkező jelszavakkal és új(szerű) arcokkal, de jó eséllyel megint megvalósítjuk azt a drága jó, langymeleg kommunizmust. Vagy mit. Kíváncsi vagyok, hogy a gyerekemet a téeszelnök nagyfater miatt vajon eltanácsolják-e majd az egyetemről.