Én ugyan az optimálisnál eggyel fiatalabb generáció vagyok (az ősbemutató idején 10 éves voltam, tehát még véletlenül sem engedett el szerető családom csápolni a Királydombra, meg amúgy se tudtam volna, mi az, hogy csápolni), de az István a király ettől függetlenül végigkísérte az életemet. Ha nem is mehettem el, a filmet azért megnézhettem, láttam a 90-es előadást a Népstadionban (addigra  megtanultam csápolni...), láttam a Társulatot 2008-ben, és egyszer tévedésből megvettem a csíksomlyói előadást DVD-n. Mindezen élmények birtokában, megrögzött Alföldi rajongóként veszem a bátorságot, hogy egy pillanatra szembe hugyozzak az uralkodó értelmiségi széliránnyal, és megkockáztassam, hogy az István a királynak nem feltétlenül hiányzott egy Alföldi rendezés.
Ennek a megállapításomnak ellentmondani tűnhet, hogy a szegedi előadásban minden zseniális volt, amit Alföldi önerőből tett a dologhoz. Infarktusközeli szívfacsarodási állapotba kerültem, például attól, amikor Nagy Feró és Varga Miklós egy Trabantban megjelenik a színen, olyan cuccokban, amiket isten bizony apámon láttam utoljára a nyolcvanas években, és huszonöt másodpercnyi Oscar-díjas előadásban bemutatják, mit látnak és mit értenek a mai világból azok, akiknek az átkos nem is volt annyira átkos. Rendkívül jó gondolatnak találtam továbbá, hogy egyszer az életben rajtam kívül végre valaki más is eltűnődött azon, mit érezhetett a szerencsétlen bajor Gizella, amikor hazájából, a kultúra relatív fellegvárából elhozták Magyarországra, és közölték vele, hogy mostantól tessen szíves itt élni, és nem, később sem lesz padló meg vécépapír.
Egyéb vonatkozásokban viszont volt egy olyan erőteljes benyomásom, hogy az István a király jobb volt úgy, ahogy szar volt. Egy olyan darabról beszélünk, ami harminc év távlatában mindig képes volt megszólítani az embereket, mert félelmetes pontossággal tudott elmondani olyan alapvető igazságokat, hogy a politikában soha nincsenek jók és gonoszok, pláne olyan, hogy valakinek száz százalékban igaza van, valamint hogy az egyszeri állampolgár valahogy mindig a hímivarszerv rosszabbik végén fogja találni magát, történjék bármi. Nyilván nem az István a király (illetőleg az Ezredforduló című dráma) az egyetlen olyan darab, ami ezt ilyen frappánsan a képünkbe vágja, viszont kedvenc rockoperánknak jelentős fórja van kollégáival szemben: egyrészt eleve magyar viszonyokra és magyarul íródott (most mondhatnám, hogy nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul, de ne legyünk már ennyire szájbarágósak (: ), másrészt a bonyolult probléma konkrét megfogalmazása mind a történet, mint a nyelvhasználat szintjén egy nem túl dizájner faéket idéz, harmadrészt pedig a zenéje a maga egyszerűségében oda... közösül.  (Szegény Szörényiék hosszú évekig próbálták reprodukálni a teljesítményt, iszonyúbbnál iszonyúbb rockoperákat és egyebeket köhögve fel, mire rájöttek, hogy ez a teljesítmény egyszeri és megismételhetetlen volt.)
Az István a királyt nem nagyon kell magyarázni, mert eleve magától értetődő. Lehet kísérletezni azzal, hogy modernítjük, értelmezzük, ilyesmi, de ez óhatatlanul kissé mesterkéltnek fog hatni. A részletek ezen a vonalon megint csak zseniálisak. Tetszett a halálra rémült, értetlen népre rácsukódó Szent Korona a darab végén meg a napszemcsós, papgalléros gépfegyveresek (amihez annyit tennék hozzá, hogy jó, jó, mai napig aktuális téma begyöpösödött keresztény egyház meg a síkhülye, dogmatizált hívek, akik a saját vallásukkal sincsenek tisztában, de azért pl. az ősmagyaroknál se lehetett egy életbiztosítás azt mondani a táltosra, hogy féllábú faszkalap...).  Betegre röhögtem magamat azon, hogy Alföldi annak a László Zsoltnak adta Asztrik főpap szerepét, aki a bonyolult emlékű Ember tragédiájában Lucifert játszotta, aranyos volt Blaskó Péter alias Géza alias krónikás alias István atyjának szelleme, jópofa volt a spanglit szívó táltos, cukik a piros, fehér, illetve zöld ingben felvonuló magyar urak (akikről a férjem nem átallotta megjegyezni, hogy úgy néznek ki, mint egy vidéki Fidesz kongresszus). Csak az egész volt valahogy egy pöttynyit izzadságszagú.
Ez különösen annak fényében zavaró, hogy a produkció zeneileg majdnem hogy értékelhetetlen volt. Több ötletem is volt arra, miért sikeredett ez így. Az első néhány szám után arra gondoltam, hogy megtettek karmesternek valami minden ritmusérzéktől mentes féleszűt, de némi idő elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy nem tévedéssel, hanem koncepcióval van dolgunk. Utána az a rosszindulatú sejtés fogalmazódott meg bennem, hogy a számokat azért kellett mintegy húsz százalékkal felgyorsítani, mert az egész brigádban talán két ember tudott énekelni, és nem akarták a szerencsétleneket túl hosszú ideig kínozni. Hiába, Magyarországon vagyunk, korlátozott számban állnak rendelkezésünkre olyan emberek, akik jó színészek és még hangjuk is van. Ezt az elméletemet tűnik támogatni az is, hogy nem engedték normálisan énekelni Feke Pált, akinek mimikája és gesztusai ugyan az 1927-es Metropolist idézik, de amúgy Magyarország egyik legjobb musical hangjával büszkélkedhet. (Stohl Buci egészen jól kiénekelte azt, amit a rohadtügynökköpedelemfujfuj Vikidál azért harmincszor olyan jól ki tudott anno, Tompos Kátya viszont szerintem jobban tette volna, ha egyszerűen csak énekel, és nem próbálja meg előadni Celine Diont, főleg nem a nép sallangmentes leányát képviselő Réka szerepében). Aztán végül oda jutottam a morfondírban, hogy Alföldi is tisztában van vele, milyen szívesen énekli a közönség a dalokat, márpedig az éneklő ember nem sokkal jobb a bégető birkánál, nem tud és nem is akar bonyolultabb dolgokra, teszempölö a  brilliántos rendezésre koncentrálni, ezért a felelőtlen danolászásnak mindenképp elejét köllött venni. Innen üzenném, hogy ez nem volt szép. A Rigolettónak is jó a sztorija, és mély emberi mondanivalója van, de mindezt akkor is tudom értékelni, ha közben normálisan megy alatta a zene, és nem a szomszédom énekli a mellékszerepeket.

Szörényi és Bródy a hírek szerint maximálisan áldását adta a rendezésre és Szegeden maguk is ott ültek az első sorban (vagy valamelyikben, nem érdekes). Nekem ez valahogy százszor és ezerszer szimbolikusabb, mint az egész ún. rendezői koncepció. Szörényi 1989 után jobbra ment, Bródy pedig balra, és íme, 2013-ban mégis találkoztak valahol középen, hogy Alföldivel közösen elmondhassák, hogyan jutottak el kalandos utakon az „Ó mondd, te kit választanál” eufóriájától a „Jaj, de unom a politikát” rezignáltságáig. Ennél több mondanivalóra azt hiszem nincs is szükségünk.