Azoknak, akik szerint ez a film a klasszikus Star Trek sorozat előzménye, üzenném, hogy annyit értettek meg belőle, mint James T. Kirk a Kobayashi Maru tesztből
Az új Star Trek film alapötlete egyszerűen zseniális: csináljunk úgy előzményt egy kultikus sorozathoz, hogy valahol félúton kiderül: voltaképp egy alternatív valóságban járunk, az idő kontinuum megszakadt, a ma nem lesz a tegnap holnapja. Nem is tudom, ez a huszáros megoldás eddig miért nem jutott eszébe senkinek... A forgatókönyvíróknak nem kell gyöngyöző homlokkal azon gürcölni fél éven át, hogy az előzményt illesszék az utózmányhoz, azaz hogy a film minden egyes másodperce logikus folyománya legyen az eredeti 79 részben elhangzó összes utalásnak. A fiatal színészeknek nem kell megpróbálni minden jelenetben olyan arcot vágni, mintha Clark Gable lett volna a padtársuk a színművészeti főiskolán. Nem kell tartani a „kill”re állítottak phaserekkel felszerelt csalódott rajongók tömegdemonstrációjától. Ezúton is kérném tehát mindazokat, akik velem együtt minden eredeti Star Trek epizódot mintegy háromszázszor láttak, a legkülönbözőbb nyelveken (v.ö. „es ist fascinierend”), hogy ne üljenek be a moziba egy köteg írólappal és borotvaélesre fent HB-s ceruzákkal, hogy a hibákat gyűjtögessék. Nincs értelme. Döfjük nyugodtan az íróeszközt az előttünk zavartalanul mobiltelefonálgató mozijáró sporttárs lapockájába, dőljünk hátra, és élvezzük a filmet, mint ahogy ezt a többség valószínűleg az én anyai jótanácsaim nélkül is meg fogja tenni.
Lássuk tehát, miről is van szó. A cselekmény stílszerűen James T. Kirk születésével indul, és a vájtszemű Star Trek tudorok máris felhördülnek, hiszen idősb Kirk ugyanakkor hősi halált hal egy titokzatos, jövőből érkező romulán űrhajóval vívott ütközetben, pedig azt minden általános iskolás tudja, hogy Kirk apja nem is akkor halt meg, hanem... no de hagyjuk. Nyomonkövethetjük Kirk tini éveinek kiemelkedőbb balhéit, miközben egy-egy pazar háttérképben láthatjuk, ahogy szorgos mesteremberek épp beépítik a szerelvényeket a szerkezetkész NCC-1701 Enterprise-ba. Mindeközben a szegény kis félvér Spockot már javában gyapálják az árpádsávos vulkáni futballdrukkerek. Kirk végül is a dörzsölt vén róka Pyke kapitány ihletésére jelentkezik a Csillagflottához, míg Spock, ugyanezzel a lépéssel, nagyjából le is rendezi a "kamaszkori lázadás" témakört. Három évvel később a Vulkánt megtámadja a már említett titokzatos romulán űrhajó. A teljes csillagflotta kivonul, majd elenyész, kivéve az Enterprise űrhajót, amely némi késéssel érkezik a helyszínre. A cselekmény itt pörög fel igazán, megtudhatjuk, miért tombol a romulánok bosszúvágya, miért szaladgál egyazon kontinuumban egy nagyon ráncos meg egy igen fess Spock, hogyan kerül végül az Enterprise-ra Scotty, és hogyan lesz kapitány Kirk.
Mivel maga a történet nyilvánvalóan nem köthető a klasszikus Star Trekhez, a szereplőkre hárul a feladat, hogy a filmet egyrészt elfogadtassák a fanatikus trekkerekkel, másrészt meghódítsák a szűz közönséget. Az új Star Trek itt alkot igazán nagyot. Ezek a karakterek most, 2009-ben, nyugodtan el tudták volna adni akár a két szál damilra függesztett, űrhajónak beállított palacsintasütőt, illetve a kesztyűbáb üzemmódban színre lépő, vulkanizált gumiból öntött gyíkembereket is – mint ahogy tette azt William Shatner, Leonard Nimoy és a többiek, a hőskorban.
Chris Pine, mint Kis Kirk, teljesen meggyőző. Sikerült megtalálni azt a színészt, aki szerethetően el tudja játszani a lázadó tesztoszteronbombát, és közben nem merevedik bele valamiféle inkább keser, mint édes, 70-es évekből ránk maradt relikvia pózba, de nem is adja elő a Hangyák a szkafanderalsóban klisét (ez utóbbi lehetőségtől, be kell valljam, az első híradások óta rettegtem körmeimet csócsálva). Zachary Quinto voltaképp már a Hősök című tévésorozatban Mr. Spock szerepére gyúrt, mikor a jéghideg szívű, ugyanakkor rejtett lelki problémákkal küszködő sorozatgyilkost játszotta, csak annyi hiányzott, hogy ráforrasztanak két csini, hegyes műanyag fület és megfazonírozzák impozáns szemöldökét (egyébként egy-két vágóképben Quinto annyira hasonlít a fiatal Leonard Nimoyra, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét). Az ifjú Mr. Spock talán egy árnyalatnyit túl lágy. De miért ne lehetne emberi egy ember-vulkáni félvér, ilyen zsenge korban? (Emlékszik még valaki, milyen arcokat vágott Leonard Nimoy a tévésorozat első egy-két epizódjában, mikor még nem forrt ki teljesen a "karótnyelt vulkanita" koncepció?) Egyébként pedig Zachary Quinto ajkait, hogy egy népzenei fordulattal éljek, az isten is csókra teremtette, vétek lenne az ilyesmit kihasználatlanul hagyni. Karl Urban Dr. McCoy alakításában újjászületett DeForest Kelley, nyugodjék békében szegény. A mellékkarakterek is kiválóak, pontosan annyi időt és humoros jelenetet kapnak, amennyit a történet megkövetel, pedig ez a fajta egyensúly manapság sajnálatosan ritka. Hardcore Star Trek rajongók és újoncok egyaránt azonnal keblükre ölelték a kissé hobbit-szerű Scotty-t (Simon Pegg), és a hepciás kis Sulut (John Cho), de a magyar közönség köreiben a legnagyobb sikert szerintem Pavel Chekov (Anton Yelchin) aratta a maga hibátlan orosz akcentusával, ami hazánkban még mindig speciális konnotációval bír. Leonard Nimoy, mint a kivénhedt Spock… hát igen, a glória, amiről közismert, hogy szik, illetve tranzit. Valamit biztosan nagyon tud jól az öreg harcos, ez már legalább a tizedik olyan Star Trek folyomány, amiben poszt- illetve prehumusz feltűnik. És hogy miért szerepel a filmben Jennifer Morrison a Dr. House-ból? Ördögi összeesküvés, de kibogoztam: ugyebár Zachary Quinto a Hősökben azzal a Gren Grunberg-gel együtt szerepelt együtt, aki Hugh Dr. House Laurie-val egy zenekarban játszik. És ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel: Gren Grunberg volt a filmben Kirk mostohaapjának hangja a telefonban. Tessék, mindenre van magyarázat.
A karaktereken kívül a régi dicsőséget idézik még azok a klasszikus poénok illetve beszólások, melyeket, vélhetőleg a javíthatatlanul véresszájú rajongók leszedálásának céljából, a film igen nagy számban vonultat fel. Legalább háromszor elhangzik az “orvos vagyok, nem <fakultatív foglalkozás>”, amely olyannyira gyakran ismétlődő mondat volt az eredeti sorozatban, hogy több YouTube-os videoklip is született a gyűjtésekből. Spockot a hagyományoknak megfelelően ötpercenként szeretetteljesen lezöldvérűszemétládázza a Kirk-McCoy duó. Megvolt a “hozzuk ki az érzelmeket a vulkániból” kötelező motívum. (Igaz, régebben ezt azért elszotyogtatták, míg az új filmben Spock részint rendszeresen csókulkozik, részint emberekre támad, részint könnyekre fakad, már-már a High School Musical atmoszféráját idézve). Folyamatosan jelen van a háttércsajok kara, a köldöknél végződő (illetve kezdődő) szoknyákban. Van lézerpárbaj, ökölpárbaj, szópárbaj, egzotikus rémek, szörny elől barlangba menekülés, „oda foglak titeket teleportálni, ahol garantáltan nincs ellenség… öööööö….bocsesz”. És még sorolhatnám. Az egyetlen, ami feltűnően hiányzott, az a “közelharc az ellenséggel, melynek során előbukkan James T. Kirk felsőteste a kiszakadt pólóból".
Ezek után Az új Star Trek minden igényt kielégítő vizuális trükkjei csak a pontot teszik fel a tortára. A képi elemekről a részleteket tekintve annyit, hogy semmi nem arat akkora sikert, mint amikor a hipermodern XXIII. századi környezetben megjelenik egy tűzpiros sportautó amiből egy közismert XX. századi banda hard rock száma üvölt, vagy mint amikor a négy dimenzióban renderelt űrkikötőbe bekanyarodik a főhős egy Jawa kismotoron. Az embert elönti a melegség, lám-lám, a mi generációnk sem él hiába. Ezenkívül minden tiszteletem a látványtervezőké, hogy nem engedtek a csábításnak, és megtartották az Enterprise űrhajó alapvető külső kialakítást (vö. két darab szájharmoka egy lavórhoz heggggesztve). Természetesen egy 2009-es sci-fiben már röhejesen hatott volna a vezérlőterem eredeti berendezése (a vidáman füttyögő, színes lámpácskák erdejével meg a ritmikusan villódzó püspüklila szinuszgörbés képernyővel), itt nincs értelme hibáztatni az alkotókat a modernizációért.
Az eredeti Star Trek mélyebb mondanivalója, az össztársadalmi üzenet, ami oly frissítőleg hatott ott a hatvanas évek vége felé, talán hiányzik. Vagy talán mégsem. Az afro-amerikaiak vagy a nők egyenjogúságának problémáit, az értelmetlen hidegháború feletti aggodalmakat, lássuk be, sokkal könnyebb volt anno interpolálni az űrbe, mint mondjuk most a hitelválságot. Ez a film, épp a pátosz hiánya miatt, mindenképp sokkal, de sokkal szórakoztatóbb, mint a klasszikus Star Trek mozifilmek, ahol az ember nem tudta eldönteni, hogy moziban van, vagy csak elaludt a tévé előtt. A film tényleg oda merészkedik, ahová az Enterprise űrhajó még soha: az Űroperett galaxisba. Ok, ok, az új Star Trek csakugyan a hologrammos-kacsintós polietilén Szűzmária mozgóképi megfelelője. De annak elsőrendű, imádnivaló, kötelezően megnézendő, valami olyasmi, amilyennek a Star Wars legutóbbi legelső három részének kellett volna lennie. Márpedig, mivel abban a bizonyos alternatív valóságban járunk, ahol az alkotók kezét nem köti semmi, ebből az egy filmből kinőhet akár egy újabb 79 részes sorozat is. Vegyük észre, hogy az “űr a végső határ” kezdetű monológ nem a film elején hangzik el, hanem a végén, mint ahogy a legklasszikusabb klasszikus Star Trek zene is csak ekkor csendül fel. A kezdeteket látjuk, de valami vadonatújnak a kezdetét. Lássátok feleim szümtükkel: hamarosan jönni fog az új epizód, én meg egészen biztosan ott fogok tombolni, nem, nem az első sorban, hanem úgy a 17. közepén, ahonnan a legjobb a rálátás, meg a Dolby Stereo, meg a pattogatott kukorica, meg a romantikus elvágyódás a valóságból.
99,99 %
