A film, ami száz százalékos sikerrel hozza ki a semmiből a semmit.
Valószínűleg bennem van a hiba. A Szörnyek az űrlények ellen mindenki kedvence, internet-szerte dicshimnuszokat zengenek róla, exklúzív vetítéseken a lelkes műértő közönség ünnepi Gundel-palacsintákat gyújt, és még sorolhatnám. Szégyellem, de olybá tűnik, hogy egy kiégett vén.... mozijáró lettem, az a típus, akit már csak azzal lehet tűzbe hozni, hogy a mozi büféjében rózsaszín neonvillogókkal ki volt írva, hogy „eperízű kókuszrúd kapható”, én speciel az egész vetítés alatt az egyik agyféltekémmel ezen a paradoxonon tűnődtem.
A film papíron 94 perc, pedig ahhoz képest, hogy kilenckor kezdődtek a reklámok és az előzetesek, fél tizenegykor már a parkolóban rágtam a körmöm, hogy sikerül-e megtalálnom az autót harminckettő darab tökegyforma márkatársa közt. Ugyanakkor nekem ez a kevéske idő is kissé soknak tűnt, bár lehet, hogy csak azért, mert közvetlenül mellettem egy három műszakban dolgozó, majd feketemunkában családi életet élő kraftwerk apuka úgy horkolt, hogy rá kellett helyeznem az átmeneti kabátomat a fejére. Az viszont tény, hogy a gyerekek imádták a filmet. A kisebbek imádatukat azzal a bizonyos magasabb regiszterben vibráló hiszterikus vihogással fejezték ki, ami közvetlenül megelőzi a fekália elhelyezését a kisnadrágban. Az igazat megvallva nem tekintem kultúrembernek azt, aki erre a filmre a mondjuk 8 évesnél fiatalabb kölköt beviszi. (Félreértés ne essék, nem azért, mert „az ilyen filmektől a gyerek hülye lesz”. Hanem azért, a gyerek jó eséllyel amúgy is hülye volt, semmi szükség arra, hogy még pluszban is vadítsák.) Az eggyel nagyobb generáció előttem ülő tagjai minden egyes alkalommal felnyerítettek, mikor valaki beverte a fejét. De csak akkor. Ez is egyfajta rejtély, mint az a bizonyos eperízű, mindenesetre a hatvanadik nyerítés után belém hasított a felismerés, hogy az emberiség napjai valóban meg vannak számlálva.
Történetét tekintve a film száz százalékos sikerrel hozza ki a semmiből a semmit. A Földre zuhanó meteor az átlaglányból szuperlényt varázsol, amennyiben átlaglány a becsapódás után néhány percen belül eléri a 12 méter 53 centis magasságot (természetesen pont az oltár előtt, midőn a nyilvánvalóan nem hozzá való öntelthólyagkarrierista vőlegény az ujjára húzná a gyűrűt). Az azonosító számmal szemlátomást nem rendelkező tömegoszlató erők azonnal a helyszínen teremnek, Queen Kongot a megfelelő hipertitkos bázisra szállítják, és bezárják a többi szörny közé. Bár a bázist vezető Borgo tábornok már pont elkönyvelné, hogy újabb rémet kell eltartania élete végéig az adófizetők pénzéből, váratlanul UFO jelenik meg San Franciscoban (biztos azért nem New Yorkban, mert az ottanik már torkig vannak azzal, hogy kétpercenként renoválni kell a Szabadság szobrot meg a Brooklyn hidat mindenféle hülye mutáns szörnyek meg természeti katasztrófák miatt). Midőn a modern harcászat minden eszköze csődöt mond, és az elnököt egyesült erővel megakadályozzák a nukleáris holokauszt beüzemelésében, Borgo tábornok zseniális ötlete alapján a piszkos tizenkettő helyett a nyálkás-szőrös ötöt kivezénylik az UFO ellen. A szörnyek természetesen győznek. Erre megjelenik az UFO gazdája, az übergonosz takaréklángelme, akit szintén le fognak győzni de addig még sok víz lefolyik a vén San Francisco-öbölben, átlaglány rádöbben a vőlegénnyel kapcsolatos tévedésre (ami egyébként mindenki más számára órák óta és kínosan nyilvánvaló), a többi szörny személyében viszont új, megértő barátokra lel, sötöbö, sötöbö, sötöbö.
Mivel lehet eladni egy ilyen marhaságot? Na mivel? Karakterekkel és poénokkal, természetesen. Nézzük is ünstöllést a karaktereket. A főszereplő az óriás kiscsaj (aki a keresztségben a Drabália nevet kapja), az ő példáján keresztül kellene elméláznunk azon a társadalmi problémán, hogyan bármelyik átlagemberből lehet szuperhős. Bár maga a gondolat szimpatikus (annak idején én is leugrottam pirosra festett esőköpenyben a garázs tetejéről) a mélázást kissé zavarja, hogy a leányzat olyannyira átlagember, hogy a világon semmi érdekes nincs benne. Intenzíven megéli azt a lelki problémát, hogy bárhová lép, Pajerokat lapít halálra és parabolaantennák akadnak a hajába, arról nem is beszélve, hogy ebben az állapotában a nászéjszaka kimenetele valószínűleg enyhén szólva is kétséges lenne. Az intenzív lelki megélés helyenként olyan nyálas, mint egy citromot nyalogató magyar tarka tehén. Drabália hű segítői közül az első helyen említeném Csótány professzort. Azt hiszem, itt veszítettem hatalmasat azzal, hogy csak a szinkronizált változatot tudtam megnézni: most képzeljük el Dr. Csótányt Dr. House (Hugh Laurie) hangjával... A kis Clark Gable bajuszát meg egyszerűen imádtam. Ugyanakkor a bájos figura messzemenően nem használta ki a gémkapocsból és vattacukorból percek alatt B52-es nehézbombázót fabrikáló McGyver karakterben rejlő lehetőségeket. Iszapszörny, a második segítő (ennek nem emlékszem a nevére) szinte teljesen jellegtelen, a „kétbalkezes nagypofájú jóbarát” szerepét osztották rá a hálás alkotók. Aztán ott van még Bob, biológiai felépítését tekintve 30 kiló zselatinpuding, aki az evolúció egy forradalmi lépését képviseli, miszerint egyáltalán nincs agya. Mint különböző forrásokból értesültem, Bobot mindenki imádja, ő a gyermekek és felnőttek kedvence, mindenki ilyet akar otthonra, yorkshire terrier, illetve házastárs helyett. Én jóindulatú türelemmel viseltettem iránta. Roppant aranyos jószág, mindig őszinte, mindig kissé zavarodott, rosszindulatra képtelen. Bármit képes megenni és megemészteni, valamint egy darab szemével jópofa trükköket tud előadni. A harmadik-negyedik "nincsen agyam, ezért megmondhatom a tutit" poén után kissé fárasztóvá válik. Már csak Rovaroszauruszról kell beszélnünk, aki, isten tudja miért, egy ki.... ku.... kegyetlen nagy, hatlábú mókust formáz, nagyjából ugyanazt a „jóindulatú melák” szerepet játssza, mint Bob, csak sokkal melákabb kivitelben. Meg kell még emlékeznünk a Gonosz Ellenfélről. A film talán itt nyúl mellé leginkább, egyrészt nem értjük pontosan, hogy a Gonosz Ellenfél mit akar, másrészt oly sokszor esik ki a karakteréből valami idióta poén kedvéért, hogy teljesen hiteltelenné válik.
A poénoknál látszik egyébként leginkább, hogy a film nem egészen van tisztában azzal, hogy mit akar. Nem olyan mértékben, mint a rendkívül szerencsétlenre sikeredett Macskafogó II. esetében, de itt is állandó ritmuszavart okoznak az egyébként tényleg vicces, de a kontextusból teljesen kilógó humoros elemek. Ami szerintem a legjobban sikerült, az egy összefüggő, nagyjából tízperces szkecs, „A hülye amerikai elnök üdvözli az UFO-t majd válságértekezletet tart” témakörben. Ezen helyenként kénytelen voltam visítva röhögni, miközben az 120-nál magasabb gyerekek, akik az egészből egy fél kukkot nem értettek (kivéve természetesen azokat a részeket, ahol fejbevágnak valakit) pattogatott kukoricát hajigáltak az 120-nál kisebb gyerekek nyakába, majd kólával leöblítették.
A figyelmes szemlélő egy jókora rakás szórakoztató filmes utalást kigyűjthet magának (bár nem tűnt úgy, hogy pl. a Harmadik típusú találkozásokra való célzást rajtam kívül bárki fogta volna a közönség soraiból, a velem egykorúnak tűnő apuka talán érette volna, de mint említettem, ő békésen aludt).
A képi megoldások tekintetében a film teljesen kielégítő, bár így 2009-ben ezt el is várjuk. Hajak és szőrök előírásszerűen bodrozódnak a légáramban, ruhák gyűrődnek, pupillák szűkülnek és tágulnak, nagy böszme gépeknek érzékelhető a súlya, stb. Az emberek megjelenítésénél az alkotók szerencsésen választottak, mikor a valós arányokkal bíró figurák erőltetése helyett inkább a karikatúra-animációt választották.
Végül is a Szörnyek az űrlények ellen, bár mindenféle vonalon nyújtott valami szórakoztatót, semmilyen vonalon nem tudott igazán lenyűgözni. Néhány random példával összehasonlítva: Stílusparódiának a Kung-fu panda sokkal jobb, egységesebb volt. A Shrek (első része) sokkal viccesebb és eredetibb. A Némó nyomában világa sokkal érdekesebb. A klónok háborúja pedig legalább azt a szívességet megtette nekem, hogy egyetlen élvezhető perce nem volt, nyugodtan lehetett fikázni. Mégsem visz rá a lélek, hogy bárkit elriasszak a filmtől, egyszer mindenképp megnézető, gyermekeink pedig valószínűleg odáig lesznek érte, és megvetetik velünk az összes háromfilléres műanyagfigurát ezeré’. Számukra tiszta gatya a fél literes kóla mellé igényelhető a büfében.
60%
(A „Hülye amerikai elnök üdvözli az UFO-t majd válságértekezletet tart” rövidfilmes betétre viszont önmagában megadom a 100%-ot)
