Gyermekeim körülbelül negyven kilónyi DVD-vel bírnak (de annyi bizonyos, hogy nagyságrendekkel több filmjük van, mint nekem). A Karib-tenger kalózai, az Alice Csodaországban és hasonló mozik mellett akadnak nagyon-nagyon szerethető, kisszabású alkotások is a polcukon, ezek közül pedig a megkerülhetetlen klasszikusok (Lolka és Bolka, Bob és Bobek, sötöbö) mellett az egész család kedvence a Csodabogarak sorozat.  

Annak, aki nem tudná, elmesélem, hogy a francia Csodabogarak (Minuscule) sorozat epizódjai különböző ízeltlábúakról szólnak, de nem ám olyan tudományos igénnyel, mint a Vízipók. (Negyedikes környezetismerettel vastagon átitatott nagyobbik lányom pl. komoly feltűnést keltett a moziban, mikor a katicák boldog családi életét bemutató legelső jelenetben nem kis hangerővel felsuttogott, hogy „Hát ezek hülyék, nem tudják, hogy a katicabogár a peték lerakása után azonnal elpusztul???”) Bogaraink (lepkéink, pókjaink, stb.)  ismerős, mégis alternatív világban élik hétköznapinak tűnő, mégis abszurd kis életüket. Minden részben van valami kis poén, vizuálcukorka, ilyesmi, nincs viszont erőltetett morális mondanivaló, jók és gonoszok harca és a többi unalomig ismert motívum. Aranyos kis csecsebecsék ezek, amiket valakik nagyon nagy szeretettel és nem kevés hozzáértéssel készítettek el. (Az egyik valakit Thomas Szabónak hívják. Én nagy naivan azt gondoltam, hogy a tízmillió Nobel-díjas országában azonnal rákattan a sajtó egy ilyen nyilvánvalóan magyar névre, de sehol semmi információt nem találtam valószínűsíthető hazánkfiáról, hogy nálunk nem, az hagyján, de külföldi oldalakon sem...). Nagy kedvenceink közé tartozik az öröklúzer-művészlélek, valamiért örök magányra és állandó szívásra ítéltetett „picipók”, a szíve hölgyét elnyerő „csúnyalepke”,  és az apró termetét parttalan bunkósággal kompenzáló, aszociális „katicabogárka”. Az idézőjelek annak szólnak, hogy a karaktereknek nincs nevük, illetőleg voltaképp az egész sorozatban egyetlen emberi hang sem hallatszik, nincs narráció, nincs párbeszéd (meg egyáltalán, emberek is csak elvétve, mintegy mellékesen bukkannak fel), kizárólag eredeti, természetes hangokat hallunk, illetve néhány mókás mesterséges effektet.
Ez az egész felállás remekül működik 7-8 perces kis animációs gegek formájában, de őszintén aggódtam, mit tudnak kihozni az alkotók szűk másfél órából. Thomas Szabó és Hélene Giraud rendezőknek sikerült megtartaniuk az eredeti sorozat báját és utánozhatatlan hangulatát, viszont a mozgalmas történet biztosításához kénytelenek voltak belevenni a történetbe a jókat és a gonoszokat. Dióhéjban annyiról van szó, hogy a kiskorú „katicabogárka” – akiről végre megtudhatjuk, miért is olyan bunkó – hozzácsapódik egy bolynyi fekete hangyához és számtalan kaland során segít nekik legyőzni a kockacukor-készletükre törő agresszív rohadék vöröshangyákat. Mivel a rendelkezésre álló időt még így sem igazán sikerült kitölteni, többé-kevésbé különálló kisebb melléktörténeteket helyeztek el a filmben, illetve néhány hangsúlyozottan grandiőz tájképet hozzáillő überbombasztik zenével, melyek szerintem több mint gyanúsan emlékeztetnek Peter Jackson poétikus új-zélandi vágóképeire, ezért a magam részéről poénként értelmeztem őket. Ennek megfelelően a film meglehetősen egyenetlen, helyenként kissé vontatott, de minden pillanatában szerető odafigyeléssel és gondossággal megalkotott, szemnek és szívnek kellemes, kisebb gyerekeknek egyértelműen nagyon tetsző alkotássá sikeredett. A nyugalom megzavarására semmiképp nem alkalmas, viszont a természettudományos tartalmakra érzékenyek azért beszéljék át a gyerekekkel, hogy a katica nem a maga közismert, pöttyös valójában bújik ki a petéből (Há’ hol maradt a teljes átalakulás?!  - kérdem én, és teljes joggal), valamint messze nem zamatos, piros bogyókat eszik, akkor sem, ha a táplálkozása amúgy nem feltétlenül rajzfilmbe való. (Arra a gyerek nyilván magától is rá fog jönni, hogy a pókok nem készítenek gyufaszálakból és saját fonalukból bájos textilművészeti kompozíciókat a kis házukban, ezt nem kell átbeszélni. Csak azért mondom, mert örömmel segítek bárkinek a gyereknevelésben.)

Mint említettem volt, a Csodabogarak nagy közös családi kedvenc. Illetve én évekig ezt hittem (mint ex-entomológus, valósággal bolondulok érte). De szörnyű dolog történt, amikor kijöttünk az Elveszett hangyák völgye vetítéséről: elmentem a gyerekekkel vécére (nem, nem ez volt a szörnyű), és a szomszédos fülkéből hallottuk, ahogy egy anyuka megkérdezi a kislányát: „Te ezt hogy bírtad végignézni? Én a tizedik percnél elaludtam!” Micsoda gyökér, gondoltam magamban, majd dolgunk végeztével megkérdeztem a férjem véleményét. Aki legnagyobb döbbenetemre közölte, hogy igen, nagyon aranyosak ezek a mesék, azért is szereti őket, mert olyan jókat tud aludni rajtuk, most is beszunyált... Összefoglalásul tehát annyit tudnék mondani, hogy fiatalabb, lehetőleg nyugodtabb természetű és szemlélődésre képes (leány)gyermekeinknek, illetve a szellemi kikapcsolódásra szex- és erőszakmentes mentális közegben is képes (nő)rokonoknak a film mindenképp ajánlható, de apukát, illetve a bátyust lehetőleg hagyjuk otthon. Nem mintha a horkolásuk zavarná a szövegértelmezést, de azért mégiscsak kellemetlen.