A karácsonynak azért vannak felemelő pillanatai. A család a nagyszülők, dédikék és az egész finnugor rokonság végiglátogatásást szolgáló egész estés autósüldözésből megtérve végre körbeállja a normannndt fenyőt, amely már gúzsba kötött állapotában is úgy nézett ki, mintha maga Hódító Vilmos vágta volna ki annak idején, a csomagolás eltávolítása után pedig kiderült, hogy voltaképp egy zöld krepp-papírba csavart cirokseprű. Gyengeáramú multimédiás világítóeszközök meghitt visítására elénekeljük, hogy wu sheng wan (csendes éj) (kínaiul). A legkisebb gyerek az ajándékoktól már nem fér be a szobába, beköltözik a kredencbe, és ott játszik a vadonatúj dobgépével, amit a nagyi csakazértis megvett neki. Bedőlünk az ágyba. Párunk diszkréten vakaródzik a formaldehidmintás ajándékpizsamájában. Elalvás előtt még utoljára megélvezzük az éjjeliszekrényen felhalmozott karácsonyi üdvözleteket: külön stócot képeznek azok, amelyeket a helyi önkormányzat küldött, természetesen frakciók szerinti bontásban, hiszen a karácsony mi másról szólna, mint arról, hogy „ne aggódjon, kedves lakosság, majd jövőre megmutatjuk nekik”.
Az én karácsonyi mesém egy kicsit előbb kezdődik: az utolsó teljesértékű munkanapon. Amint az a napok és szabadnapok feltalálása óta közismert, a fog és a gyerek péntek este kezd fájni. (Természetesen változnak az idők, a hatnapos munkahét rendszerében a fog és a gyerek még kitartottak szombatig, kivéve természetesen a szabbatot megünneplő kultúrkörökben.) A gyerek ezenkívül gondosan ellenőrzi a kalendáriumot, és megkeresi azt a pénteket, ami az ötnapos ünnepet előzi meg , erre készül egész évben, és valahol egy titkos befőttesüvegben gondosan gyűjti a magas lázzal, hányással, és a végtagok ideiglenes lehullásával járó azonosíthatatlan vírusokat. Aztán a nevezetes napon, olyan délután négy óra harminckét perc körül, amikor az ember már garantáltan nem ér oda az orvosi rendelőbe felgördül a függöny.
Idén azt hittem, nem érhet meglepetés. Gyermekeim rutintalan kezdőkként viselkedtek – eleinte legalábbis úgy tűnt - hiszen már hetek óta randán köhögtek, ahelyett hogy igazi profikhoz máltóan abban a bizonyos négy-óra-harminckettes időpontban két másodperc alatt változtak volna pufók pirospozsgás puttóból zöldessápadt, karikás szemű, fejhangon sikoltozó zombivá. December 21-én, péntek reggel azért a biztonság kedvéért elmentem velük a gyerekorvoshoz.
Hogy miért pont pénteken, és nem hetekkel ezelőtt, a randa köhögés kezdetén? Azért, mert valamirevaló gyerekorvos a csimotára reá se pillant, amíg az nem mutat fel legalább 41 C°-nyi lázat. Én ezt megtanultam, elfogadtam, mert a gyerekek sokan vannak, az orvosok meg kevesen. Mostanra bármiféle nyavalyát félkézzel gyógyítok, álmomból felkelteve sorolom a (kölkeim esetében amúgy teljesen hatástalan) homeopátiás szerek és egyéb varázsfüvek neveit, tudom, milyen szirupot kell vennem nedves, száraz és félszáraz köhögésre, és csak egyszer jöttem zavarba, mikor nem voltam benne biztos, hogy adott két csodaszer szedhető-e együtt, mire gyógyszerészem, aki egyébként másfél órás szaktanácsadásban szokta részesíteni a hajhullással küzdőket és fogyni vágyókat, mérgesen letorkollt, hogy mit képzelek én, honnan a fenéből tudná ő a hatvanezer gyógyszer, gyógyhatású készítmény és bolondbiztos placebó összes lehetséges kombinációjának lehetséges mellékhatásait. Sebaj, mire a porontyok elérik az iskoláskort, megszerzem az orvos-gyógyszerészi diplomát is. A gyerek meg, ha akar, úgyis meggyógyul előbb-utóbb, ha máskor nem, hát tavasszal.
Mármost, gyermekeimnek természetesen a karácsony előtti pénteken sem volt láza, én viszont, önző asszony lévén, nem szerettem volna, ha a tannenbaumot egy csapat hurutosan hörögve ugató pitbull táncikálja körül (a hasonlat első fele a tünetekre, második fele pedig a csöppségek általános mentalitására utal). A doktor néni, várakozásaimnak teljesen megfelelően, belekukkantott a torkukba, belehallgatózott a tüdejükbe (ez például egy olyan standard orvosi művelet, amit otthon nem tudok tökéletesen megcsinálni, bár pöttyös bögre alkalmazásával egész biztató eredményeket értem el), megkérdezte, mit adtam nekik, felsoroltam, erre vállonveregetett, és mondta, hogy csak így tovább. Félénken érdeklődtem, nem lehetne-é egyszer, kivételesen, meggyógyítani őket. Csak így karácsonyra, próbáltam érzelmes húrokat pengetni, természetesen hozzátéve, hogy tudok ám az antibiotikumok túl gyakori alkalmazásainak veszélyeiről, de hát ivadékaim eddiglé életükben csak egyszer kaptak ilyesféle mérget, az is több mint egy éve volt, és kérem szépen, tessék elhinni, hogy nem rohangálok velük a rendelőbe minden tüsszentésnél, és hozzánk még soha nem kellett orvosnak kijönni (még akkor sem, mikor a nagylánynak negyven és fél fokos láza volt, mert megfogadtam a szigorú hangú néni telefonos segítségét, hűtőfürdőbe tettem a szerencsétlent, telenyomtam lázcsillapítóval, zoknit tömtem a szájába, hogy ne halljam, ahogy nyüszög, aztán másnap – szombaton, természetesen – mikor már a zokni is csődöt mondott, bevittem az ügyeletre, itt kapta egyébként a gyermek az antibiotikumot is). Summa summarum, a doktor néni egészen konkrétan azt javasolta, hogy a gyerekek majd csak helyre jönnek, én ezt készpénznek, sőt, az eljövendő ötnapos ünnepre nézve jóslatértékűnek vettem, és sietve távoztunk.
A délutáni alvás után kisebbik leánygyermekem sírva ébredt. So was, volt már ilyen, biztos megint csirkével álmodott (nem, nem tudom, miért pont a csirkétől szokott kiégni benne a biztosíték). A gyermek nem akarta abbahagyni a sírást. Hisz három órája volt orvosnál, mondtam magamban. És különben sincs láza. Négy óra harminckettőre a gyermek zöldessápadtan, karikás szemmel, fejhangon sikoltozott, és a füléhez kapkodott.
Nagyobbik kisdedet benyomtam anyósom postaládájába egy „prioritaire” feiratú bélyeggel a homlokán, majd irány a szakrendelő, azon belül is a fülészet „összekötő folyosó, jobbra, ahol azt a rengeteg embert látja sátorozni az üvöltő porontyokkal”. Azt tudtam, hogy a fülészetre a délutáni rendelésen sorszám kell – időpontot természetesen nem lehet kérni – amely sorszámot közjegyző jelenlétében jövő vasárnap fognak kihúzni, a szerencsés nyertes pedig akár még az orvost is megpillanthatja. Azzal terveztem taktikázni, hogy a gyermek, akinek úgy repkedtek a könnyek a szeméből, mint a hülye Kistöfinek a Kockásfülű nyúl kalandjait elbeszélő című népies műeposzban, majd meghatja a recepciós nénit/sorban álló többi szülőt/Jézuskát, aki szülinapjára való tekintettel majd csodát tesz. Sajnos mire odaértünk, hatott a septiben beadott fájdalomcsillapító, a gyermek biztatóan vigyorgott mindenkire, és fennhangon énekelte a „pizzafutár, pizzafutár” kezdetű (illetve közepű és végű), saját szerzeményű dalát az ezen akusztikai élményre igényt tartóknak. Mint kiderült, felesleges volt a stratégiai tervezés, a fülészeten már nem volt rendelés, tehát el kellett volna mennem az ügyeletre. Gyermekért bármit felkiáltással megkérdeztem, hol az ügyelet. (Fontos információ gyanánt itt kell megjegyeznem, hogy a történet Észak-Pest-Külsőn zajlik) Mondták, hogy a János kórházban. Ezen ugyan leesett az állam, de még élt bennem a remény, hogy hátha volt egy másik János is, akiről történetesen szintén kórházat neveztek el, és az történetesen itt van valahol a közelben, de legalábbis a Duna felénk eső oldalán. Mikor mondták a Diósárok utcát, már tudtam, hogy elvesztem, ilyen neveket közigazgatási egységeknek csak dombvidéki területeken adnak. Kérdeztem a portás nénitől, hogy szerinte koraesti fél hatkor mennyi esélyem van arra, hogy a leghosszabb átló mentén átverekedjem magamat székesfővárosunkon, akár autóval, akár másként, erre azt mondta, kérdezzem meg a Gyurcsányt. Ezen azért még fokozott izgalmi állapotomban is eltűnődtem, mert szeretett miniszterelnökünk élterajzából nem rémlett, hogy akár útvonaltervező szoftver, akár helikopterpilóta lenne másodállásban... Aztán sóhajtottam egy nagyott, megragadtam gyermekemet, aki közben áttért az „én elmentem a vásárba félpénzen” témakör ismertetésére (a vásárban egyébként tapírt és békát szokott venni, bár a „tapír mondja...” résznél általában rémes zavarba jön) hazavittem, a nagylány után a múltkorról megmaradt fülcsöppeket alkalmaztam, és ugrásra készen lestem, mi fog történni. A karácsonyfánkat egy csapat hurutosan hörögve ugató pitbull táncikálta körül, az egyik egy piros sállal a fülein, de ez már-már szokásos nálunk.
Ennek a történetnek van néhány érdekes vonatkozása. Ha a fülére panaszkodó kisgyermeket megpróbálom bevinni a gyerekorvoshoz, már a hétfejű portásnéninél elakadok (aki a szakrendelős nénivel ellentétben csak a kartonozást végzi, és a vécékulcsra vigyáz), ő ugyanis közölni fogja velem, hogy fület itt nem néznek, azonnal vigyem a kölköt szakemberhez (lásd: „összekötő folyosó, jobbra, ahol azt a rengeteg embert látja sátorozni....”. No mostan, ezt a kört eddig kétszer futottam meg lélekszakadva (ha jelen esetet nem számítom), ugyanis nekem a kétéves gyermek AIIIÁUUUUUU tartalmú visításából nem derül ki, hogy épp most szakad át a dobhártyája, vagy csak nyillal a füle, ráadásul maga a gyerekorvos hívta fel nyomatékosan mindenkinek a figyelmét, hogy a fülfájás nem játék, azzal akár éjjel is, azonnal, vinni kell a gyereket. A fülészeten ezek után egyszer ötvenhárom percet, egyszer kerek másfél órát vártam, hasonlóképpen AIIIÁUUUUUU témakörben értekező gyermekek és anyukáik közt, azért, hogy az első esetben a „zápfog növekedése kisugárzik a fülre” , másodszor pedig az „enyhe gyulladás” diagnózisokat megkapjam, és mindkét esetben rettentően szégyelltem magam, hogy az esetleges valóban súlyos esetek miattam jutnak be később az orvoshoz. Kérdésem ezzel kapcsolatban az lenne, hogy a gyerekorvos miért ne nézhetne rá a gyerek fülére, ez fülenként nagyjából tíz másodpercet venne igénybe, és az anyukák viszonylag könnyen megtaníthatók arra a cselgáncsfogásra, mellyel megakadályozható, hogy a gyermek a vizsgálatot végzőnek kapásból lerúgja az ivarszerveit. Azt szerintem a gyermekorvos is meg tudja állapítani, hogy van-e gyulladás a hallójáratban, súlyos esetben pedig még mindig elzavarhat a fülészetre. Ugyanide kapcsolódna az a problémém is, hogy az addig rendben van, hogy nem tömjük a kölköket antibiotikummal, amint az még például az én gyerekkoromban az orvosi etikett elválaszthatatlan része volt (meg is lehet nézni, mi lett belőlem...), viszont ha az ebadta lurkó három hetig folyamatosan orrán-száján szivárog, van rá némi esély, hogy előbb-utóbb sikerül kicsikarni belőle valami jó kis komolyabb szövődményt, amivel aztán tényleg hónapokig hurcolhatom orvoshoz. (Mifelénk pl. az óvódában kivétel nélkül mindenkinek volt már arcüreg-gyulladása, kivéve a lányomat, aki azzal a bizonyos „enyhe gyulladással” megúszta).
Azt azóta sikerült kiderítenem, abban az időpontban azért a János kórháznál jóval közelebbi célobjektumok is a rendelkezésemre állhattak volna. Hogy ezeket a portás néni miért nem javasolta, azt nem tudom, de vannak sejtéseim – a szakrendelőben a kartonozás, a telefonkezelés és a ruhatárazás feladatait ugyanaz a (ránézésre háromszáz éves) matróna látja el. Ez így együtt - különösen a december elejétől márciusig tartó időszakban - nagyjából az Augiász itállójának fertőtlenítéséhez hasonló nagyságrendű erőfesztést igényel, és a szórakoztató értéke is hasonló. Gondolom, a néni akkor adta fel, mikor megkérték, hogy akkor a szabadidejében legyen már olyan szíves összeírni a különböző szakrendelésekhez tartozó ügyeleti beosztásokat, per Nagybudapest. A férjem ezzel szemben azt morogta a bajsza alatt, hogy szerinte az egészségügyi dolgozók úgy szabotálják a reformot, hogy mindenkit elküldenek a János kórházba, kivéve a budaiakat, akiknek viszont a nagytarcsai kórházat javasolják.
