Buffy a vámpírvadász szerepében Nicolas Cage
Van nékem egy kitűnő ismerősöm, aki kontextusban tud használni olyan szavakat, mint pl. „hangvágás”. Ezeket a cikkeket voltaképp neki kéne írogatni, mert ő ért is a filmekhez, nem csak nézi a nagy bután, mint én... Szóval ez az ismerősöm fogalmazta meg az alábbi halhatatlan sorokat: „A Nicholas Cage menedzserét meg jól valagba kéne rúgni”. Szent igaz. Olyan filmekkel a háta mögött, mint a legendás (bár nem kimondottan a könnyed szórakoztatás kategóriájába eső) Las Vegas végállomás, az Adaptáció vagy a maga műfajában gyakorlatilag felülmúlhatatlan Ál/arc, elég nehéz megérteni, miért vállalt főszerepet egy tévéfilmben, aminek aztán a kópiájával az eltévedt a postás pont a moziba biciklizett be. A film a Rotten Tomatoes-on jelenleg 4%-on áll, ami azért nem kis teljesítmény. Vegyük viszont azt is figyelembe, hogy a Rotten Tomatoes nem 100-as skálán pontoz, hanem egyszerűen megszámolja, hogy az adott alkotás hány embernek tetszett, hány embernek nem. Hogy mennyire nem tetszett, az már egy egészen más kérdés. A Boszorkányvadászat azért nem egy 4%-osan iszonyatos, nézhetetlen rettenet. Remekbe szabott egyórás epizód lehetne bármelyik agymosós misztikus sorozatban. A maga ZS kategóriájában egy egészen szórakoztató filmike, olyannyira nem mélyen szántó, hogy az eke a tizedik emelet magasságában repked, és reklám közben ki lehet menni sörért, meg végigkattogtatni a többi csatornát. Minden további nélkül rászánnék egy unalmas vasárnap estét otthon, pl. vasalás közben. Vagy akár helyett. Csak épp moziba nem való igazán.
Behmen lovag (Nicolas Cage) megcsömörlik a keresztes háborúktól, mikor az egyik csatában egyszer csak észreveszi, hogy az ellenfél nem az egyesült dubai néphadsereg, hanem néhány szimpla falubeli, asszonyok, gyerekek, hasonló harcias népség. (Hogy addig miért nem csömörlött meg mondjuk a négyezredik felkoncolt és kibelezett igazhitű után, azt most hagyjuk, ennyit a férfiak finom lelki csipkéiről). Harcostársával, Felsonnal (Ron Perlman) együtt tehát lelép a Szentföldről, és egyenesen Fótnak veszi az irányt, csak a présházáról közismert nagyközségnek a filmben valami egzotikusabb hangzású neve van. (És a présházat nem is mutatják. Ezt nekünk országimázs.) Nem örülhetnek soká, mikor végre lakott településre érnek, mert kiderül, hogy tombol a pestis, és a jól értesültek (pl. Christopher Lee bíboros) azt is tudni vélik, hogy az egészről egy boszorkány (Claire Foy) tehet. Ha hőseink el akarják kerülni a büntetést a dezertálásért, el kell vinniük a jól kinéző húszéves banyát a távoli kolostorba, ahol majd kipurgálják belőle a gonoszt. Össze is áll a kis csapat (Ulrich Thomsen, Robert Sheenan, Stephen Campbell Moore, Stephen Gramar) és útra kelnek a Férgek Erdején át…
Az egész valami olyasmi, mintha valaki a Conan a barbár forgatókönyvét megpróbálta volna az anyja és az unokája közös útmutatásai alapján átírni. Félreértés ne essék, én abszolúte leborulok Conan a barbár kultúrtörténeti nagysága előtt, csak azóta eltelt vagy harminc év év. (Mikor a múltkor átbattyogtam a szattyánbőrbe kötött DVD-vel az unokahúgaimhoz, körberöhögtek.) A forgatókönyvíró anyja joggal érvelt, hogy az enyhén beszédképtelen, baltaarcú ruhásszekrény helyett legyen inkább egy érzőszívű, ölelgethetős plüssfőhős, a forgatókönyvíró unokája meg szintén joggal csapkodta az asztalt, hogy basszus nehogy má' a gumipókot kelljen legyőzni a végén, mikor itt a számítógépem, két perc alatt rittyentek egy olyan démont, hogy a Film+- a húsz ujját megnyalja utána. Azaz kaptunk egy „plüssfőhős” vs. „tízéves gyerek első próbálkozása CGI monster vonalon” zárójelenetet, egy olyan film végén, amelyben a kis csapat a legklasszikusabb klasszikus RPG szabályai szerint elmegy á-ból b-be és közben mindenkit lenyom. Örülünk, Vincent?
Nem örülünk. Ilyenkor szoktam elkeseregni, hányféle jó filmet lehetne csinálni az adott rossz filmből. A Boszorkányvadászat lehetne misztikus thriller, ha elég misztikus lenne, és bárki vette volna a fáradságot, hogy a történetben szépen fokozatosan növelje a feszültséget. Lehetne középkori krimi, ha volna fordulatos története csavaros logikai feladványokkal. Lehetne középkori zimbizombis, teljes korabeli fegyverarzenállal meg történelmi utalásokkal (milyen király volna már... A „Büszkeség és balítélet zombikkal” c. művet is nagyon várom!). Lehetne komoly kosztümös dráma az egyházról, a lelkiismeretről, az egyházi lelkiismeretről, ha volnának benne karakterek, ezek fejlődéséről nem is beszélve. Akár anime is lehetne, bár még a legócskább anime is szok ügyelni arra, hogy a hős köré szerveződő csapat minden tagjának legyenek felismerhető személyiségjegyei, valamint hasznos – és hasznosított - tulajdonságai, már azon kívül természetesen, hogy apránként elhullanak a főszereplő helyett. Meg hogy a mindenható démon ne legyen már egy akkora lúzer, hogy csak lóvontatású közlekedési eszközön tud eljutni... no de ne spoilerezzünk.
A kiváló színészgárda szemlátomást néha azt kívánja, bár ők is elhullhatnának ahelyett, hogy nyakig szarosan tipródnak az osztrák-magyar tájban, mikor pedig annyi minden más értelmeset is csinálhatnának. (Jegyzem, milyen tutis már, hogy a Ron Perlman meg a Nicholas Cage ott lovagolt át az alkonyban, ahol én kevésbé elfoglalt napjaimon gombászni szoktam. Ki fogok menni megnézni, nem maradt-e utánuk relikvia értékű lábnyom, vagy egy „Kovácsnénak sok szeretettel Nictől” feliratú professzionális hajserkentő készet.)
Nicolas Cage-t mindenféle fórumon leírták már nullára. Heroikus küzdelme, melynek nyomán karakteres arcú, középkorú sármőr helyett egyre inkább úgy néz ki, mint egy matuzsálem kóros húszéves, sokunk ajakára csalt már mosolyt. De vannak dolgok, amiket csak ő tud eljátszani, „érző szívű marcona macsó” vonalon akkor is verhetetlen, ha egyébként majdnem az összes ilyen filmje napalmot érdemel. Nála szerethetőbb idióta kevés ugrándozik a gyöngyvásznon, gondoljunk bele, mi lett volna pl. a Szellemlovasból nélküle. (Aztán gondoljunk bele, mi lett a Szellemlovasból vele, és ejtsünk néhány könnyet az utolsó igazi nagy ripacs virtuális sírjánál.) A Boszorkányvadászban is nagyon szereti az ember szegénykét, csak sajnos a rendező hagyta, hogy túlságosan komolyan vegye magát egy olyan szerepben, ami igazából TÉNYLEG egy baltaarcú ruhásszekrénynek való.
Már említett kitűnő ismerősöm jellemezte úgy Ron Perlment, hogy „ja, a kigyúrt csávó aki néha szöveges szerepeket is vállal”. Perlman az a szikla, akire lehet filmet alapozni. Nincs az a huszadrangú mozgóképes fekália, amiből ő nem tudja kidugni a fejét, ebből is kidugja, körülnéz, röhög egy nagyot az egészen, ettől pedig az alakított írólap vékonyságú figura váratlanul megtelik élettel. Sose tudtam eldönteni, hogy emberünknek a szerencséje, vagy a tragédiája az, hogy úgy néz ki mint egy satuba került vaddisznó. Mert egyébként lenyűgöző színész, csak soha nem fognak rá olyan szerepet osztani, amiben ez ki is derül. Nicolas Cage-dzsel nem volt feltétlenül szerencsés összepároztatni, de önmagában, mint lelkesen kardozó öreg bácsit nem lehet nem szeretni.
Érdemes még foglalkozni a szinte teljesen ismeretlen Stephen Campbell Moore-ral, aki valószínűleg a Greg Kinnear Hasonmásverseny győzteseként kapta meg a szerepet. Komolyan mondom, egész megkedveltem, mire a démon... de mindenki nézze meg maga.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy azt a bizonyos bevezetőben megénekelt valagba rúgást Nicolas Cage menedzsere megérdemli. Van egy olyan benyomásom, hogy Cage egészen komolyan hisz benne, hogy ő tényleg egy ún. hős, és eszerint választ filmeket. Gondoljunk csak az utóbbi évek termésére (a teljesség igénye nélkül): a Nemzet aranya mesesorozatra, a nálunk még be sem mutatott, várhatóan valami pokolian gyermekded Féktelen haragra, vagy arra, hogy minden józan, logikus érv dacára a Szellemlovas második része már a post production fázisban van. Én nem is hibáztatom a jóembert, még ha meg is vizsgáltatnám egy elmeorvossal, csak úgy a biztonság kedvéért. Pontosan az a típus, akitől el is várom, hogy legyőzze a szörnyet, megmentse az árvákat, és a bögyös hősnőt, na azt meg szintén jól megmentse. Van neki a kidolgozott (bár idősödő) felsőtesttől a nagy bárgyú bociszemekig minden, ami az ilyesmihez kell. Már csak egy film kéne hozzá. Én szurkolok neki.
60%
