Készült a Filmmagazin számára, 2011. március 25-én
Emlékszünk még arra, mit írtam az Álomháború előzetesében? „Most már csak az szúrhatja el az egész koncepciót, ha Zack Snyder költői dühében elfelejti, hogy nem videóklip-sorozatot rendez, hanem filmet”. Hát elfelejtette.
Előfordul bizony, hogy Kovácsné kénytelen este dolgozni. Ilyenkor Kovács titokban ünnepi Gundel-palacsintákat gyújt, előveszi a sutban porosodó PC/XBox játékait, aztán belesüpped az IQ mocsárba. Legutóbb a hangeffektek alapján arra tippeltem, hogy épp bébifókákat gyilkol virtuálisan, azzal a rafinált módszerrel, hogy a szemgolyóba illesztett biciklipumpával addig fújja őket, míg felrobban a kis bolyhos fejük. (A lelkes érdeklődők kedvéért: nem, nem tudom, mi a játék neve). A szociális háló foltozgatása okán végül is melléültem, és néztem, mit csinál, majd éjfélkor arra ébredtem, hogy Kovács éktelenül vernyog kifelé a dunnák közül, hogy etessem meg a kutyákat és menjek aludni. Ebből az egészből pedig az a tanulság, hogy a first person shooter játék az csak annak poén, aki csinálja, nem pedig annak, aki nézi.
Közelebbről meg nem határozott, de nagyjából a Viharsziget környékére datálható években járunk, amikor az ergonómia, az intézményi higiénia és a szürkebarnától eltérő renderelt színek még ismeretlen fogalmaknak számítanak. Babydollt anyja halála után három perccel mostohaapja megpróbálja molesztálni (a lányt Emily Browning játssza, nem kevés tehetséggel: abban a pillanatban, ahogy feltűnt a vásznon, ösztönösen keresgélni kezdtem a biciklipumpát.) Mikor a molesztáció sikertelensége után a dühöngő gondviselő a kishúg ellen fordul, Babydoll megpróbálja lelőni, de fél méterről elvéti a jókora célfelületet, és mandinerből elintézi a testévérét. Innentől egyenes út vezet a tébolydába. A gonosz mostoha az egészségügyi ellátás tátongó hiányosságait kihasználva paraszolvenciát ígér egy ápolónak (Oscar Isaac), ha elintéz Babydollnak egy rokkantnyugdíjat lobotómiát. Az intézet vezetője (Carla Gugino) erről persze mit sem tud. Babydoll kilátástalan helyzetéből az álmok világba menekül, és egy zenés-táncos kuplerájban találja magát, ami azért, lássuk be, nem feltétlenül jelent minőségi javulást, de legalább az eddiglé kissé monokróm színvilág némi flitterrel is gazdagodik. Elhatározza, hogy megszökik, ezért szövetkezik négy másik lánnyal (Jamie Chang, Jena Malone, Vanessa Hudgens, Abbie Cornish). A Titokzatos Öreg Fószer (Scott Glenn) tanácsait követve a csapat nekilát megszerezni a szökéshez szükséges eszközöket, ennek metaforikus parafrázisában pedig a hölgyek az álomvilág álomvilágában válogatott szörnyeket hánynak kardélre.
Párhuzamos valóságok, melyeknek fikarcnyi közük sincs egymáshoz: kihagyhatatlan ziccer az Eredet óta, nyakamat teszem rá, hogy látunk még belőle vagy negyven verziót, emberevő trilobitástól a halálcsillagosig. Nincs az a film, amit ne lehetne eladni egy kis szürrealitásal, gondolnánk, de rosszul gondoljuk, mert az ember a szürrealizmushoz meglepően finnyásan viszonyul, rendező és forgatókönyvíró legyen a talpán, aki a megfelelő egyensúlyt eltalálja. Az Álomháború olyannyira nem találja el, hogy felmerül a gyanú: ez a versenyző nem hogy kiképzést nem kapott, de még puskát sem. Emlékszünk még arra, mit írtam az Álomháború előzetesében? „Most már csak az szúrhatja el az egész koncepciót, ha Zack Snyder költői dühében elfelejti, hogy nem videóklip-sorozatot rendez, hanem filmet”. Hát elfelejtette.
Mint már előtte oly sokan, Zack Snyder sem várta meg türelmesen, míg háromperces ötletéből valaki ír egy forgatókönyvet, hanem a lyukakat (jelen esetben: a Grand Canyont háromszor) akcióval és látvánnyal töltötte fel. Ez egyáltalán nem baj, de akkor tessék megtanítani a durcás pofájú kishölgyeket kardozni. (Ha már táncolni nem tanítottuk meg őket. Vártam a Moulin Rouge-t surikenekkel felturbózva, erre semmi.) Az nem látványos akció, hogy bárhova leesek (bullet time), az egyik kezemet (lassítva) látványosan a hátam mögé nyújtom, srégen felfelé (kimerevítve). Az sem akció, hogy homlokomra szögezett kézi kamerával szembemegyek az ugató gépágyúval, és nem lesz semmi bajom. A látványos akció az, amikor a Jacky Chan egy fél sámlival és egy szelet disznósajttal széjjelüti a parasztokat, vagy a másik véglet, amikor Keanu Reeves és Carrie Ann Moss szétgéppisztolyozzák az OTP székházat. Még a 300-ban is trükkösebben szecskázták a spártaiak a szemlátomást tök inkompetens perzsákat, mint a csajok a monstereket. De ha már itt tartunk: nem az a kunszt, hogy megcsinálom a Feszty-körkép IMAX megfelelőjét zeppelinekkel, meg a horizonton felkelő Szaturnusszal. Az a kunszt, ha kigondolok egy húszcentis törpét, akinek az utolsó szál hátszőrén is van valami érdekes. Jó tanácsért tessék mondjuk Jim Hensonhoz fordulni, de ha nincs nálunk ouija tábla, kopogtassunk be nyugodtan Peter Jackson vagy Guillermo del Toro stábjához. Vagy ha már XBox játékok színvonalán csinálunk filmet, vegyük elő mintának a Fallout-ot, vagy a maga egyszerűségében olyannyira hideglelős Limbo-t.
Lehet, hogy az alkotók jobban jártak volna, ha nem próbálnak meg ennyiféle világot felépíteni, hanem csak egyet, de azt aztán rendesen. Bőségesen lett volna potenciál például a steampunk náci zombikban. Sean Connery klasszikus sárkányáig visszanyúlni viszont enyhén szólva igénytelen megoldás, a tükörkróm robotok meg totál gagyik voltak.
A másik probléma az, hogy még az a háromperces alapötlet sem igazán állja meg a helyét. A már említett 300 sem volt egy emelt szintű matematika érettségi, de volt egy kellemesen befogadható alapgondolata: a lehetetlenül kigyúrt csávók a hazájukért harcolnak az idegbeteg piercingesek ellen. Nem egy harmatosan friss alapvetés, de lelkesítőleg hat, még ha az ember manapság négyszer meg is gondolja, kitegye-e a kokárdát március 15-én. Az Álomháborúban azonban a realitás rész olyan rövidre van fogva, hogy érdeklődésünket nem kelti fel eléggé, mi fog történni a karakterekkel, akik a harmadik létsíkon gyakorlatilag sebezhetetlenek, és a másodikon is kissé túl későn kezdenek hullani, igaz, akkor tömegével. Ezt nem ellensúlyozzák eléggé a Titokzatos Öreg Fószer bicskanyitogató életbölcsességei („Egységben az erő” „Ki korán kel, aranyat lel” meg hasonlók. Komolyan, már csak az „Asszony verve jó” passzust hiányoltam.) Volt egy olyan gyanúm, hogy ez valamiféle kikacsintós poénnak volt szánva. Annak viszont marha gyenge. A kikacsintós poénkodással továbbá nehezen passzintható össze a könnyes-morális befejezés.
A filmnek talán az összes fentiekben elzokogott borzalmát megbocsájtanánk, ha lenne benne legalább egy valaki, aki viszi. Hogy hova, az tök mindegy, lehetne az illető tragikus hős, kétbalkezes táncos komikus, romantikus ömleny, frenetikus stílusparódia, bármi. Csak ne egy Bébidoll, pláne egy Sweetpea (ha már voltunk olyan kedvesek nem lefordítani a neveket, legalább ejtettük volna őket úgy, hogy Sweetpea-ről ne azonnal az édes pisi ugorjon be). Az öt női karakter egyébként teljesen felesleges, mivel a történet összesen hárommal foglalkozik. Azzal a hárommal is jobb lett volna olyan jellegű párbeszédeket elmondatni, mint pl. a verhetetlen klasszikus
„- Spártaiak!
- HU!”
Ráadásul a hölgyek még a legjobb akarattal sem nevezhetők mondjuk dögösnek. Pedig a sor végén beülő öreg bácsiról nekem elég aljas módon egyből az jutott az eszembe, hogy „na ez is csak azért jött” majd megdöbbenve voltam kénytelen látni, hogy csakugyan azért jött.
Az Álomháborút ki nem hagytam volna semmi pénzért, közismerten vevő vagyok minden olyan filmre, ahol nem kell gondolkodni. Engem azonnal elcsábítottak az édes nyuszimintás dreadnoughttal (nem-warhammeresek kedvéért: harci robottal). Ide nekem az összes hímsoviniszta, kardozós, kedvenc Boris Vallejo képéből filmet csinálós, agyonstilizált, széjjel fantáziált baromságot. De az Álomháború még csak ezt sem adja meg. Nem véres, nem akciós, nem fantáziadús, még csak nem is röhejesen szexualista. Ha valamilyen paródia (mert a végén már ez is felmerült bennem), akkor meg teljesen hülye vagyok, ezúton is elnézést, nekem nem esett le. Egyszer végül is megnézhető, hiszen csak majdnem olyan rossz, mint az Őrzők legendája. Hadd búcsúzzak a Titokzatos Öreg Fószerhez méltóan: Aki sokat markol, keveset fog.
